Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-15 / 20. szám
Oratio oecumenica [Lelkész:] Atyánk, te azért küldted egyszülött Fiadat, hogy az elveszetteket megtalálja, hallgasd meg most az elveszettek, de megtaláltak hálaadó imádságát. [Lektor:] Urunk, te a megújítás és a találkozás Istene vagy. Kérünk, adj gyülekezeteinknek bátorságot az örömre, felszabadultságot a dicséretre, kreativitást a játékra, hogy felfedezzük határokat átlépő szeretetedet a közösségeinkben. Add nekünk a meglepetés örömét, a dal erejét, a szó igazát, hogy hitelesen és érthető hangon tudjunk megszólalni ott, ahová elküldtél minket. Együtt így magasztalunk téged: [Gyülekezet:] Örvendj, egész fold, az Istennek! [Lektor:] Atyánk, családi közösségbe született egyszülött Fiad. Könyörgünk most a családokért, amelyeket ma oly szorosan körülvesz a társadalom és a kultúra gyors változása. Könyörgünk, őrizd meg a családok megtartó, összetartó erejét, befogadókészségét. Könyörgünk a válófélben lévő szülőkért és gyermekeikért. Kérünk, gyógyítsd a megsebzett életeket, hogy ne a harag, a düh vezérelje az egymástól elváló embereket, hanem a kölcsönös szeretet. Légy, Urunk, a házasságot kötőkkel, add, hogy az a boldogság és szeretet, amely a nagy napon betölti őket, ízelítő legyen a te végtelen szeretetedből. Együtt így magasztalunk téged: Örvendj, egész föld, az Istennek! [Lektor:] Atyánk, könyörgünk az érettségiző diákokért. Kérünk, adj jó előmenetelt a becsületesen készülőknek, és adj bölcs szívet a vizsgáztató tanároknak. Urunk, a te szereteted és vigasztalásod legyen azokkal, akiknek nem sikerül az érettségi vizsga. Ne engedd, hogy a pillanatnyi kudarc a reménytelenség érzését és az életcél elvesztését adja a fiataloknak. Éreztesd meg velünk végtelen nagy szereteteddel, hogy egyszer meg kell állnunk színed előtt, és számot kell adnunk hitünkről, életünkről és cselekedeteinkről. Együtt így magasztalunk téged: Örvendj, egész föld, az Istennek! [Lektor:] Atyánk, kérünk, ébressz felelősséget bennünk a teremtett világért. Add, hogy a családjainkban, a munkahelyeinken, az iskolákban úgy tudjunk élni, hogy minél kevésbé szennyezzük a környezetünket. Indítsd arra a szülőket, a pedagógusokat és a gyülekezeteinket, hogy a környezettudatos gondolkodás hétköznapjaink szerves részévé váljék. Adj, kérünk, gyermeki szívet, hogy mindennap rácsodálkozzunk lakóhelyünk természeti gazdagságára és szépségére, hogy ezáltal is téged dicsérjünk, és együtt így magasztaljunk téged: Örvendj, egész föld, az Istennek! [Lektor:] Atyánk, indíts bennünket arra, hogy zsidó testvéreinkkel együtt tudjuk ünnepelni a Sínai-hegyi szövetség népeket, kultúrákat, vallásokat átívelő ígéretét. Add, hogy felfedezzük közös gyökereinket, valamint a Tízparancsolat összetartó gazdagságát, megtartó erejét. Kérünk, űzz el a szívünkből minden előítéletet, gyűlöletet. Add, hogy elfogadjuk a másságot, és minden emberben a te képmásodat tiszteljük és végtelen gazdagságodat szemléljük. [Lelkész:] Hallgass meg minket, Urunk! Add, hogy a húsvéti fény, öröm, helykeresés és küldetés töltse be életünket, egykor pedig részesüljünk örök békességedben szent Fiad, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - MT 18,11-14 Isten öröme Van bátorságunk végigmenni azon az úton, amelyet Máté tár elénk? Ő rakta le köveit, melyeken lépnünk kell, de az irányt Jézus jelölte ki. Nem az ösvény hamis, mégis szakadékok szegélyezik, és váratlan csapdákat rejteget. Kegyetlenségük abban rejlik, hogy amint haladunk előre, életünk, sorsunk tárulkozik ki. Az út felemészti önhittségünket, lerombolja falainkat. Nevek, arcok tűnnek fel vádlón, emberek, akik miattunk-vesztek eí.'Gyakran szeretnénk megfeldcP kezni róluk, de újra élesen állnak majd szemünk előtt. & » » Az út nem az elveszett bárány és a jóságos pásztor idilli példázatától indul, hanem azzal kezdődik, hogy Jézus középre állít egy gyermeket. Pontosabban a gyermeket. Azt az embert, aki még képes játszani, sírni, szégyenkezni. Saját emlékeinkkel szembesít. Életünknek azokkal a pillanataival, amikor gyermekként megszégyenültünk, amikor úgy féltünk, ahogy csak a kicsik szoktak, bár még tudtunk menekülni ahhoz, aki megőrzött, féltett, vigyázott ránk. Felnőttként is magunkban hordozzuk ezeket a szilánkokat, mint valami dí&ga, összetört edény darabkáit. Ugyanakkor Jézus szembesít felnőtt önmagunkkal is. Amikor képesek voltunk megbántani kicsinyeket, kihasználni a nálunk gyengébbeket, kisebb adottsággal rendelkezőket, csak hogy növeljük önbizalmunkat. Ott állunk a körben, középen Isten kicsinye: megalázottak és megalázók vagyunk egyidejűleg. Jézus azt mondja: legyetek inkább megalázottak, mert a megalázók soha nem értik meg Isten érzékenységét. Mi elfordítjuk arcunkat, gyermeki és felnőttkori megszégyenüléseink emléke nem enged kicsivé lennünk. Az út nem az elveszett bárány és a jóságos pásztor idilli példázatával ér véget. Egy gyülekezeti fegyelmi eljárás részesei leszünk. Az út erre megy tovább. Itt is két oldalon állunk egyszerre. Egyik oldalon tudjuk, mi a jó és a rossz közötti különbség. A „ha vétkezik atyádfia...” töredék arra utal, hogy tudom, mikor vétkezik valaki a társaim közül. Ráadásul feljo-. gosit, hogy intézkedjem: „...intsa meg négyszemközt!” Utána hadd bővüljön a kör: jöjjenek még ketten vagy hárman, aztán jöjjön a gyülekezet! Végül rekesszük ki! Gyomláljuk ki a konkolyt! Tisztítsuk meg a közösséget! Másik oldalon én vagyok a konkoly. Ebben az eljárásban nem látszik a védekezés semmilyen lehetősége. Nem kérhetünk megértést, együttérzést. Csak egyet tehetünk: engedelmeskedünk az ítéletnek. Csak a bűnvallás és a bűnbánat elfogadható. A megalázkodás az egyetlen út. A gyermeknél jól vállalható kicsinység kirekesztett alárendeltségbe torkollik. Nem védelem, hanem kitaszítottság vár az elesettre. Nem felsegítik, hanem átlépnek rajta. A két jelenet - a kisgyermek középre állítása és a gyülekezeti fegyelmi eljárás - közé helyezi Máté mai szakaszunkat, az idilli példázatot az elveszett bárányról és a jóságos pásztorról. Valójában ez a pásztor elég ostoba. Otthagyja a kilencvenkilencet, hogy elmenjen az egy után. Beszéltem egyszer egy pásztorral, aki elmondta, hogy egy nagyobb hajtáskor akár két-három bárány is elpusztulhat. Ez a tűrhető veszteség. A példázatbeli pásztor viselkedésének csak egy oka lehet: szenvedélyes s^erefe-A VASÁRNAP IGÉJE te a bárány iránt. Elindul, hogy megtalálja, és amikor megtalálja, nagyon örül. Ezt a példázatot olvastuk már Lukács evangéliumában is. Ott az öröm felhőtlen. Isten annyira örül az elveszett megtalálásának, mint a pásztor, aki végre megleli szeretett bárányát, vagy az asszony, aki - szintén elég érthetetlen módon - kész kitakarítani a házat egy értéktelen pénzdarabért, vagy az apa, akinek hazaérkezik elveszett fia. Ott csak az öröm van. Nincs beleágyazva sem a gyerekről szóló tanításba, sem a gyülekezeti fegyelmezésbe. Csak az öröm marad. Lukács, ez a kedves orvos már csak ilyen. Máté evangéliumában a példázat egészen más jelentést kap. Ha a gyerekek felől nézzük, akkor arról szól, hogy minden kicsire vigyázni kell, és senkit nem szabad megbotránkoztatnunk. Mindenki olyan fontos, mint a pásztornak a báránya. Ha a gyülekezeti fegyelmezés felől nézzük, akkor a megtalálás kerül előtérbe, azaz a közösség minden egyes tagja fontos, menjünk el mindenki után. így - szemben a lukácsi példázat értelmével - mi válunk a pásztorrá, a körülöttünk élők pedig a ránk bízott juhok. Követőivé tesz minket annak az Istennek, akiről Lukácsnál olvastunk. Máténál a feszültség tagadhatatlan, és ő nem is akarja kikerülni ezt. Vegyétek észre azokat, akik köztetek alárendeltek, akár a kicsinységük, akár a bűnük miatt! Hirtelen nevek, arcok tűnnek fel vádlón, em-Ég-e még a húsvéti gyertya? A gyertya ősi keresztény szimbólum. Minden kis hittanos megtanulja és tudja, hogy egyszerre Krisztust és a tanítványokat jelképezi. Ég, világít, meleget ad. Közben elfogy. Nem csupán egy ősi világítóeszközről van szó, amelyet le lehet cserélni korszerűbbre. Pedig hányán és hányán gondolták így! Amikor feltalálták az elektromos izzót, sok gyertyatartót átalakítottak. A legelgondolkodtatóbb az volt, hogy úgy készítették el, mintha gyertya lenne. Gyertyaizzót tekertek bele, papírból, később műanyagból gyertyatörzset is formáztak, s hogy teljes legyen az illúzió, még néhány legördülő viaszcsepputánzatot is rátettek. Mennyivel tisztább: nem folyik le, nem kormoz. Mennyivel erősebb, olvasni is jól lehet mellette... Csak épp a lelke veszett el. Egy gyönyörű jelképet praktikus eszközzé silányítottak. (Az élet fintora, hogy amikor később jó pár helyen némelyek megpróbálták újra használatba venni a gyertyát, a többség azt gondolta, ez visszatérés lenne a középkorba...) Minden utánzat idegen a templomtól és az istentisztelettől. A művirág is - műanyag, még ha kölnivel illatosítják is. A szintetizátor is, hiszen nem hangszer, csak hangszerutánzat - műanyag hanggal. Hála Istennek, az úrvacsorái kehely sem műanyagból van... Ma újabb divathullám söpör végig egyházainkon. Egyre több helyen látom a még tökéletesebb gyertyautánzatot. A megtévesztésig hasonlít a gyertyára, pedig műanyagból van. Belül bizonyára kis tartály olajjal vagy valami éghető folyadékkal, amelybe belelóg a kanóc egyik vége. A másik végét, mint a gyertya kanócát, meggyújtják. Ég (ha éppen meg van töltve), de nem ég el. Gyertyának látszó tárgy. Világítani gyenge. De legalább nem fogy el állandóan, nem kell cserélgetni, s messziről úgy látszik, mintha mindig új lenne. Egy kicsit (?) becsapjuk magunkat meg a templomban lévőket. A látszat ugyanis csal. A kényelmünk kedvéért tesszük. Olyan ez, mint a látványpékség. Jól néz ki, csak éppen egészségtelen, és a tápanyag hiányzik belőle. A kirakatban úgy tűnik, mintha, pedig áá, dehogy... Műgyertya. Az árulkodó jel, hogy nem fogy el. Pedig a krisztusi lét, a keresztény élet titka ez lenne: miközben világít és melegít, elfogy. Feláldozza magát. A keresztelés alkalmával - egyre gyakrabban találkozom ezzel a szép szokással - átadnak a családnak egy kis gyertyát. Önmagában jelentéktelen - egy kis viaszrúd. Sokat elárul az, ha az oltárról meggyújtva adják át. Az igazi az lenne, ha a keresztelés évfordulóján a családlátogató lelkipásztorral évről évre kigyúlna a keresztelési gyertya fénye. A nyiladozó értelmű gyereknek talán többet elárulna, mint ügyetlen, boüadozó szavaink arról, hogy mit jelent: meg vagy keresztelve. Nagyszerű gyülekezetépítő program lehet belekezdeni ebbe a hasznosan fárasztó sorba: évről évre gyertyagyújtásra meglátogatni a megkeresztelteket és hozzátartozóikat. Húsvét időszakát éljük. Húsvét üzenete és a gyertya szimbóluma elválaszthatatlan egymástól. Az ősi liturgia szerint amikor a pap elvégzi a tűzszentelés szolgálatát, és az új tűzről meggyújtja a húsvéti gyertyát, a templomban még sötét van. Húsvét éjszakáján vagyunk. A sötét még nagyszombat eseményére utal. A sír sötétjére. A síréra, amely Krisztust is befogadta. De nem nyelte el! Ebben a sötétben a kapun át belép a lelkész a húsvéti gyertyával, és a templomba belekiáltja a húsvéti liturgia mindent meghatározó kezdőmondatát: „Krisztus világosságunk!” És Krisztus önmagát feláldozó fényességét szétosztják. Ki-ki meggyújtja saját gyertyáját a húsvéti gyertyáról, és lassan világosság árad szét a templomban. A világosság, amely legyőzte a sötétséget. Egyre több helyen, evangélikus közösségben is, együtt ünnepük a húsvéthajnal nagy eseményét. S a liturgia kezdetén ott a lucernárium, azaz a fényszertartás. Egyre több helyen áll ott húsvétkor a hatalmas gyertya az oltár mellett - évszámmal, kereszttel és Krisztus monogramjával megjelölve. A nagyszerű szimbólumok nem önmagukban érdekesek, nem a gazberek, akik miattunk vesztek el. Gyakran szeretnénk megfeledkezni róluk, de most újra élesen állnak szemünk előtt. Nem voltunk elég kicsinyek, nem voltunk elég jó pásztorok. Még rosszabb a helyzet: nem tudtunk olyanok lenni, mint Atyánk, aki jó pásztorként megkereste az elveszettet. Az örvendezés vasárnapján hadd kapjon újabb értelmezést ez a példázat. Lukácsnál - mint mondtuk - örvendező Istent látunk. Megtalálta azt, aki az övé. Teljes az öröme. Vajon ezután mi el tudunk-e bárkit is veszíteni Isten számára? Aligha. Ha valakit elveszejtenénk, csak a közösségünkből tudnánk elveszteni. Nem veszejtenénk el Isten szempontjából, de a miénkből igen. Ez persze elrontaná mindenki életét, és elrontaná Isten örömét. Azért fontos Isten számára, hogy jó pásztorok legyünk, mert látja, hogy miként tesszük tönkre egymás életét, miközben ő már megtalált minket. Jubilate vasárnapja Isten öröméről szól. Nem kell örömöt szereznünk Istennek, elég, ha nem rontjuk el az örömét. Reméljük, végül nem rajtunk áll az, hogy ki marad meg - bár a vádló arcok és nevek nagyon is közel vannak -, mert Isten jobban ragaszkodik az övéihez, mint gondolnánk. Végső bizalmunk pedig az, hogy ugyanígy ragaszkodik hozzánk is, rossz pásztoraihoz. Ez a tudat változtat minket jó pásztorokká. Érzékenységünk, beleérzésünk őt képviseli ebben a világban. Ő áll köztünk sebezhető gyermekként. Ő a társunk a közösségben. Ő az az arc és az a név, amely nem vádol, hanem megment. ■ Koczor Tamás RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK dag, netán pompás szertartásért vannak (bár a szépség is Isten ajándéka). Ezek a jelek prédikálnak. A maguk módján mind-mind a feltámadt Krisztust hirdetik. Húsvét csodálatos titkát adják tovább: meghalt, de feltámadt, legyőzte a halált, hogy nekünk is életünk legyen. Enélkül semmit sem ér a hitünk - valljuk Pál apostollal együtt. Az egyház a kereszt és a húsvéti sír evangéliumának letéteményese. A vasárnap pedig - az esztendő bármely szakaszában járunk is - húsvét jó hírét hordozza. A kérdés már csupán ez: ég-e a húsvéti gyertya, hogy vasárnapról vasárnapra hirdesse Krisztus feltámadását? Vagy spórolunk vele? Jó lesz az jövőre is? Adventben előkerül a tavalyi koszorú, karácsonykor elővesszük a jászolbölcsőt meg a csillagot, nagyhétre pedig a húsvéti kellékeket. Ám a gyertya nem dísz csupán - még akkor sem, ha ezt is, mint mindent a templomban, művészi igénnyel készítik. A gyertya igehirdetés. A húsvéti gyertya pedig még határozottabb evangéliumhirdetés. Hadd égjen, hadd prédikáljon! Létezik külső és belső fény. Tudjuk jól. A külső nagy segítség lehet, hogy a belsőről el ne feledkezzünk. Ég-e a húsvéti gyertya? ■ Hafenscher Károly
