Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-01 / 18. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. május 1. *• 13 Az alábbi tanulmány az Északi Egyházkerület püspöki hivatalában tavaly március 10-én a kerületben működő jogászok számára rendezett tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata. Megjelent a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Iustum Aequum Salutare című jogtudományi folyóiratának ez évi első számában. Úrvacsorái közösség az ebédlőben is Az evangélikus egyházjog mai aktualitása ■ Dr. Boleratzky Lóránd Köztudott, hogy amikor Luther Márton 1520-ban a kánonjogi törvényeket tűzbe dobta, ezzel a szimbolikus cselekményével az egész pápaság ellen, nem pedig a jogrendi uralom ellen akart tiltakozni. Mégis, a kánonjog a gyakorlatban annyira beivódott még az evangélikusok tudatába is, hogy Benedictus Carpzow 17. században írt evangélikus egyházjogi rendszerét élesen kritizálták „katalizáló” volta miatt. Luther később azzal a kijelentésével, hogy „egy jogász, aki nem több, mint jogász, szánalomra méltó valaki” nem a jogászok iránti ellenszenvét akarta kifejezni, hanem inkább arra célzott, hogy az egyházjog művelésénél teológiai tudásra is szükség van. Luther későbbi megnyilatkozása az egyház láthatatlan oldaláról visszaköszönt Rudolph Sohm 1892-ben írt Egyházjogában kifejtett álláspontjában, amely szerint az egyházjog lényegével ellentétben áll, mivel Sohm csak az egyház láthatatlan oldalát: „az elrejtőzött egyházat - és az elrejtőzött szenteket” ismeri el egyháznak, nem pedig a földön kialakult egyházi szervezetet. Az egyházjogászok közül Günther Britz szerint „Kirchenrecht ist kein Selbstzweck” vagyis az egyházjog nem lehet öncél. Ez nyilván azt jelenti, hogy az e világban megjelenő egyház élhet ugyan a jog eszközeivel, azt akár tökéletesítheti is, de elsőrendű törekvésének mégis arra kell irányulnia, hogy a lelki egyház építését eredményesen szolgálja. Kapi Béla püspök is így fogalmaz: „Az egyház jogi szervezete olyan, mint egy művészi alkotású ámpolna, melyet a történet négy évszázados acélkeze emel a magasba. Örök értéke abban rejlik, hogy ezt az ámpolnát Krisztus élő testének sugárzó fénye tölti be. A jog és a történeti egyház örök tartalma és munkaprogramja a lelki egyház.” Bár a hangsúlynak az egyház lelki oldala építésén kell lennie, ennek nyilvánvalóan az jelenti a legnagyobb akadályát, hogy a jog csak a látható, e világi egyház viszonyait tudja eredményesen szabályozni, s ezért csak közvetve alkalmas a lelki egyház építésére. A jogalkotónak tehát csak olyan jogszabályt szabad a lehetőséghez képest megalkotni, amely a jog szempontjából reális, vagyis végső esetben végrehajtható. A gyakorlati élet számos példát mutat fel a ius spiritualizatumra, amely a katolikusoknál amiatt történik, mert a jog egyháza egybeesik a hit egyházával. Evangélikus vonalon jó példa erre Németországban 1955 óta „a lelki élet irányelveinek” jogszabályba, a „ius divinumba” való átültetése. A fentiekből az következik, hogy az egyház e világi oldalának szervezeti megújulása még nem jelenti egyszersmind a lelki megújulást is. Találóan állapítja meg Zászkaliczky Péter: „Nem a külső szervezet újítja meg az egyházat, de az egyház szolgálatát a rossz struktúra gátolja, mint ahogy a jó segíti.” Ezért minden strukturális újításnál tüzetesen vizsgálni kell, hogy az a lelki egyház fejlődését szolgálja-e, mégpedig az evangélium terjesztését, a missziót és az ebből fakadó gyülekezeti életet és a gyülekezet igazi érdekeit. Ha áttérünk az evangélikus egyházjog távlatokban történő fejlesztésének, művelésének kérdésére, megállapíthatjuk, hogy a múltban intézményszerűen a nem lelkészek számára az 1934-37- évi törvény ezt a miskolci jogakadémián keresztül biztosította, kimondván, hogy „a miskolci jogakadémia a jog- és államtudományok, különösen az evangélikus egyházjognak önálló művelésére hivatott intézmény” A jogakadémián kívül az egyházjogi oktatásnak az evangélikus teológia is igyekezett eleget tenni, bár nem önálló tanszéken és nem kellő óraszám biztosítása mellett. Bruckner Győző, az egyházjog professzora 1923-tól kezdve az egyházjogi szemináriumot építette ki az egyházjog művelésének központjává, ahol szimbolikus zsinatok tartásával tárgyaltak meg aktuális egyházjogi kérdéseket előbb német, majd utóbb angol vitarendszerrel. Ennek kapcsán számos egyházjogi tanulmány nyomtatásban is megjelent. 1949-ben nemcsak a három megszüntetett jogakadémián és a debreceni jogi karon, hanem a még megmaradt három egyetem jogi karán is megszűnt az egyházjog oktatása. Az egyházjog valósággal ius pontificiummá vált, ahol csak nagyon kevesen ismerik ki magukat. Az 1948., 1952. és 1966. évi zsinatokon eluralkodott az állami önkény. Immáron hatvan éve nincs egyházjogi oktatás a nem lelkész magyar joghallgatók részére. A „rendszerváltás” után a katolikus és a református egyháznál ez a kérdés megoldódott új jogi karok létesítésével. Megoldásként talán az jöhetne számba, hogy a teológián tartott egyházjogi előadásokon való részvételt lehetővé kellene tenni a joghallgatók számára is, mivel más karokon tartott speciálkollégiumok nem bizonyultak megfelelő megoldásnak. Örültem, hogy Szathmáry Béla és Birkás Antal egyházjogi tudományos képesítésének megszerzésénél közreműködhettem. A továbbiakban a rendszerváltás után született állami egyházjogi és belső egyházjogi szabályozásról szeretnék rövid áttekintést nyújtani. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény ugyan kétségkívül nagy haladást jelentett a korábbi, egyházakat érintő jogszabályokhoz képest, mégis több hiányosságra lehet rámutatni. így mindenekelőtt sérelmes, hogy az „egyházak” gyűjtőfogalom alá a szektákat is besorolta, holott ide csak a Krisztus személyéhez kapcsolódó, országos szervezettel bíró vallásfelekezetek tartozhatnak; másrészt széles körben lehetővé tette, hogy visszaéljenek hitéleti célokat nem szolgáló szervezetek a törvényben biztosított előnyökkel. Protestáns vonatkozásban kétségkívül negatívumként értékelhetjük azt a módosítást, amellyel megszüntették az eddig fennálló állami jogsegélyt, amely az egyházi határozatok gyors végrehajtását biztosította. Igaza van Vladár Gábor kiváló jogászunknak, amikor azt írja, hogy „mit ér az olyan önkormányzat, amelynél a határozatok végrehajtása nincs biztosítva”. A folyton problémákkal küzdő bizonytalan állami támogatások miatt megfontolásra érdemes lenne Szabó István református püspök úrnak az a javaslata, hogy az egyházak kapják vissza korábbi földingatlanjaikat - így a püspöki illetményföldeket -, mert ez stabilitást jelenthetne. Áttérve az 1990. évben megnyílt zsinat hiányosságaira, annak koncepciótlanságát kell kiemelnem. Ezen azt értem, hogy - eltérően az 1934-37. évi zsinattól - a módosításra váró kérdések a közvélemény szűrőjén történt átmenet után kerültek a zsinat elé, ahol már nem a teendőkön kellett vitázni, például hogy legyen-e harmadik egyházkerület, vagy megszűnjön az országos felügyelői tisztség. Minden különösebb előzetes országos felmérés nélkül született meg a „folyamatos zsinat” intézménye. Az eddigi évszázados gyakorlat, mely szerint tizenöthúsz évenként kell zsinatot tartani, igen jól bevált. Teljesen hamis az a hivatkozás, mely szerint szükség van a jogszabályoknak a mindennapi szükséglethez való hozzáigazítására, mert az egyházi jogviszonyok olyan gyakran nem változnak, hogy állandó toldozásra-foltozásra szorulnának. A zsinati tagok egy része szem elől tévesztette, hogy az egyházjog területén is állandóságra kell törekedni, mert a folytonos változtatások fellazítják a jogrend uralmát, és bizonytalanságot idéznek elő, nem beszélve arról, hogy a sorozatosan változtatott jogszabályok nem tudnak átmenni a gyakorlati életbe. Ugyancsak vegyes érzelmekkel olvastam azokat az írásokat, amelyekkel az előző országos felügyelő indokolni igyekezett a zsinat és az országos közgyűlés összeolvasztását, mondván, hogy ez pénzügyi takarékosságot, másrészt pedig az ügyintézés „operatívabbá tételét” jelenti. A legkézenfekvőbb megoldás a korábbi állapot fenntartása lett volna, amikor a zsinat nem ülésezett évente. A hatalmi ágak szétválasztása elvének megsemmisítésével az evangélikus egyház egy évszázados alapelvét tagadta meg, amelyet elfelejtett módosítani a törvény 17. §-ában. Már Arisztotelész hangoztatta Politikájában, hogy szükség van az állam keretein belül a hatalmi ágak szétválasztására. Ezt az elvet vallotta John Locke Two Treatises on Goverment című munkájában 1690-ben, bár széles körökben ez csak Montesquieu L’espiritdes lois (A törvények szelleme) című munkájával vált ismertté. Csak a tiszta szervezeti elkülönülés biztosítja a jogszerűséget, ez óvja meg az állampolgárt a túlkapásoktól. Úgy tűnik, hogy a zsinat könnyelműen feladta ezt a garanciális biztosítékot. Nem helyes az, hogy egy lelkész akkor is ellátja lelkészi funkcióit, ha országgyűlési képviselővé választják - e probléma szabályozása hosszú ideje húzódik. A református szabályozás helyességét Balog Zoltán jogi helyzete is igazolja. De a tekintetben is követhetnénk a református törvényhozást, hogy fegyelmi okká kellene minősíteni azt az esetet, amikor valamelyik lelkész a házassági kötelékét neki felróható okból bontotta fel. Még az ausztrál világi törvényhozás is szükségét látta, hogy az ilyen személyt joghátránnyal sújtsa. Túróczy Zoltán írta, hogy az egyházat kívülről nem lehet elpusztítani, hanem csak belülről. Ezért nagyon kell vigyáznunk arra, hogy az egyház tartóoszlopait ne gyengítsük meg, mert személyesen felelősek vagyunk az egyház koporsójába vert minden egyes szögért. Még ha az egyházjogot az egyház szempontjából „szükséges rossznak” nem öncélnak tekintjük is, kötelesek vagyunk az egyház jogrendjét minden erőnkkel és tehetségünkkel óvni és megvédeni. A szerző jogász, nyugalmazott egyetemi magántanár Könny szökött a szemébe, ahogy átélte az úrvacsorát. Ez a mostani egészen más volt, mint a korábbiak. Ott állt a templom oltárterében, testvéri körben, s a kovásztalan kenyérből tört falattal és a korty borral magához vette Krisztus testét és vérét. Majd engedett a szokatlan hívásnak, és odatérdelt az oltárhoz, ahol egy igével és a homlokára rajzolt kereszttel személyes áldásban részesült, s ismét elérzékenyült... A kecskeméti evangélikus gyülekezetben nagycsütörtökön olyan úrvacsorái közösséget éltünk át, mely a templomban kezdődött, és a napközi otthon ebédlőjében folytatódott. Ugyanaz a kovásztalan kenyér volt az asztalon mindkét helyen, jelezve ezzel, hogy az utolsó vacsorakor Jézus és tanítványai között a szentség elrendelése és a vacsorái asztalközösség is megvalósult. E rendhagyó istentisztelet ezúttal része volt az idősek havi klubnapjának, de az ajtó nyitva állt a fiatalabbak előtt is. Öröm volt tapasztalni, hogy ők is éltek e lehetőséggel... ■ H.E. Országos irodai ünnepi istentisztelet A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának és a püspöki hivataloknak a munkatársai nagycsütörtökön közösen vettek részt ünnepi istentiszteleten az iroda tárgyalótermében. Az igehirdető, illetve a liturgia vezetője dr. Fabiny Tamás püspök volt, a szolgálatban Balogh Éva kórházlelkész segédkezett. Az utolsó vacsora emlékezetének felelevenítése a széder vacsora hagyományának bemutatásán keresztül történt, a prédikáció pedig a Krisztusban megszerzett szabadságot helyezte a figyelem középpontjába. A munkatársak az úrvacsora közösségében megerősödve adtak hálát a kegyelemben megélt hétköznapokért. ■ B. A. Folyóirat-ajánló Megjelent az Ordass Lajos Alapítvány független evangélikus teológiai és kritikai lapjának, a Keresztyén Igazságnak az idei első száma. Rövid ajánló a tartalomból. 2010. december 27-én istentisztelet keretében került sor id. Kendeh György emléktáblájának megáldására. A tábla a kistarcsai szeretetotthon falán állít emléket a mártírsorsú lelkésznek. Az istentiszteleten Ittzés János püspök hirdette az igét. Prédikációja olvasható a folyóirat elején. A tanulmányok sora Fabiny Tibor igaz tanításról szóló előadásának első részével indul, melyben lutheri teológusként vizsgálja a hit, hitvallás, tanítás, dogma kifejezéseket, majd bemutatja az igaz tanítástól elhajló egykori és mai eretnek tanításokat. Ittzés Gábor Melanchthonról alkotott képünket alakíthatja, árnyalhatja és színesítheti érdekes tanulmánya segítségével, amelyben Luther munkatársának levelét elemzi. Folytatódnak Guóth Emil gondolatai, melyeket az elmúlt őszön tartott „ügynök-A íl keresztyén igazság m Ofd*» UIss AlapHvtey folyóirat* (lj *§. síim JOVI. Vuim konferencia” kapcsán fogalmazott meg. A szerkesztők három, a közelmúltban megjelent könyvre is felhívják az olvasók figyelmét. Böröcz Enikőnek a 2010. őszi számban írt tanulmányához kapcsolódó olvasói levél és a szerző válasza zárja a Keresztyén Igazság ez évi első számát. A folyóiratszám ára 400 forint. Kapható a Huszár Gálpapír- és könyvesboltban (1054 Budapest, Deák tér 4., tel.: 1/266- 6329), vagy megrendelhető az Ordass Lajos Alapítványnál (1171 Budapest, Lenkeház u. 7.).
