Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-10 / 15. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. április 10. » 13 „Nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid és a nyáj!” ► Nagyon szép, egyúttal közösségépítő kezdeményezésnek lehettek részesei mindazok, akik március 26-án, szombaton részt vettek a Pesti Egyházmegye által szervezett egész napos zarándoklaton. A program célja az, hogy a pesti evangélikus gyülekezeteket végiglátogatva jobban megismerjük egymást és az egyes helyi közösségekben folyó munkát. Ez alkalommal a „zarándoklók” az észak-pesti régió kilenc gyülekezetét keresték föl. PRESBITERPORTRÉ A gyülekezet könyvelésétől a lelkigondozásig Beszélgetés a Tessedik-díjas kiskőrösi másodfelügyelővel * „A hit hallásból van, és lehet, hogy mi nem mindig ügyelünk oda. De az Úr - mint egy jó szülő - újra és újra szólít minket. Lehet, hogy eleinte csak halkan, de később egyre erőteljesebben. Velem is ez történt” - foglalja össze röviden élete eddigi történetét Szabó Istvánná, Marika, aki huszonhat éve szolgál aktívan a kiskőrösi gyülekezetben.- Elmesélné, hogy önt milyen módon szólította meg az Isten?- Tradicionális evangélikus családba születtem - nagyapám a gyülekezet gondnoka volt. Az evangélikus háttérből azonban nem következik automatikusan a személyes hit. Azért mindenkinek magának kell megküzdenie. De az Úristen mindig ad ehhez segítséget. Két fiam van, és amikor a fiatalabbik a társaival a tékozló fiú történetének előadására készült, Lupták György lelkész úr üzent, hogy szülői segítségre lenne szüksége. így kerültem aktívabban a gyülekezetbe. Ugyanis a lelkész úr még aznap megkérdezte tőlem, hogy nem tudnék-e segíteni a hivatalban az egyházfenntartói járulék beszedésében.- Volt az idő tájt munkahelye, ugye?- Igen, egy szakszövetkezet pénztárában dolgoztam. Most már látom, hogy az ott rám bízott munka előfutára volt a lelkészi hivatalban végzett teendőimnek. Ugyanis tíz évig intéztem a gyülekezet könyvelését. Bár nem volt meg hozzá a kellő végzettségem, jó „tanáraim” voltak, így hát hamar beletanultam a dolgokba. És az Úristen végig velem volt, mert soha semmi hiányt nem lehetett kimutatni, pedig egy idő múlva az épülő szeretetotthon gazdasági ügyintézése is nagy részben hozzám tartozott!-Ez a munka, gondolom, azt is jelentette, hogy a gyülekezet mindennapi életében is aktívan részt vett.- Ha a hitéleti dolgokra gondol, akkor nem. De erre egy újabb figyelmeztetést kaptam az égiektől: a kisebbik fiam agyhártyagyulladást kapott, és nagyon beteg lett. Teljesen kétségbeestem, nagyon sokat sírtam. Akkor az én nem hívő férjem azt mondta: „Mit bőgsz? Van Bibliád, vedd elő és olvasd!” Az pedig Ézsaiás 54,7-8-nál nyűt ki: „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal ősszegyüjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó Urad” Nagyon megrázott ez az üzenet. Akkor értettem meg, hogy a hit nem azt jelenti, hogy szépen felöltözve, megszokásból elmegyek a templomba, majd onnan kijőve eldöntőm, hogy jól prédikált-e a lelkész, vagy sem.- A hit útján elindulni nagyon nehéz külső segítség nélkül. Volt segítőtársa?- A fiam, hála Istennek, meggyógyult, én pedig Luptákné Hanvay Mária lelkésznő személyében kaptam egy barátnőt és egyben segítőtársat. Egyszer nekem szegezte a kérdést, hogy mit jelent a számomra Jézus. Én pedig rávágtam, hogy ő értem is meghalt a kereszten. Mivel addig nem ennek a tudatában éltem a mindennapjaimat, engem is meglepett a válaszom. Ezek után kezdtünk el Marikával „horgászni”, amíg a férjem pecázni volt. Nálunk ez azt jelentette, hogy mi ketten együtt olvastuk a Bibliát, abban „horgásztunk” Bevallom, sokáig nem szólt hozzám a Szentírás, és sokszor kétségbe is estem emiatt. Nem értek belőle semmit, akkor minek is ülök itt?! - tettem fel magamnak sokszor a kérdést. De elindultam a hit útján, bár akkor még csak kötelességtudatból olvastam a Bibliát, az imáim is elsősorban magamért szóltak. Az Úr Jézus Marikát felhasználva megtanított, hogy másra is figyeljek. Nagyon szerettem a gyülekezeti közösségben lenni, igazán jól éreztem magam. A lelkészeim pedig nagyon türelmesek voltak velem, nem éreztették, ha buta kérdéseket tettem fel nekik. Különösen is sokat köszönhetek Lupták tiszteletes úrnak, akitől - sok minden mellett - az egyenességet tanultam meg. De akkor még mindig a magam és nem az Isten dicsőségére végeztem a szolgálatokat. Természetemnél fogva szeretek segíteni, nem is ijedek meg a munkától, így ahol egy kis „mozgás” volt a gyülekezetben, én mindig ott voltam. Élveztem, hogy szeretnek és számítanak rám, én pedig sokszor megveregettem a saját vállam, hogy mennyire ügyes vagyok...- Nagyon múlt időben beszél erről, és ez számomra újabb fordulópontot sugall.- Több mint tíz évvel ezelőtt egy műtét során háromperces klinikai halál állt be nálam. Nem emlékszem, hogy ez idő alatt „merre jártam”, csak egy lebegő érzés maradt meg bennem. Hat hónapig tartott a műtét utáni felépülésem, miközben rengeteget olvastam a Bibliát, imádkoztam, és próbáltam választ találni a bennem kavargó gondolatokra és kérdésekre. Hit, nem hit... Jézus... Mi célból jöttem vissza? Mit akar az Úristen tőlem?- ilyenekre.- És megkapta a válaszokat?- Sokra igen. Elsősorban megtanultam, hogy ki az Úr, és hogy bármit teszek is, azt az ő dicsőségére teszem. Nagyon sok terhet és bűnt le kellett tennem - ezt még mindig tanulom -, hogy birtokolhassam az igazi alázatot. Tudom, hogy még jócskán vannak olyan hiányosságok például a magam vagy a családom életében, a szolgálatom terén, amelyeket folyamatosan Jézus kezébe helyezek. Most már látom, hogy valóban milyen keskeny az az út, amelyről ő beszélt.- Marika évek óta a gyülekezet egyik lelkigondozója, vagy ahogy önök hívják, nővére. — Úgy érzem, most vagyok igazán a helyemen, és az Úristen a gyülekezet könyvelésével töltött éveimet arra használta fel, hogy felkészítsen a lelkigondozásra. Ketten végezzük ezt a szolgálatot hathat órás állásban. Nekem most huszonkét ágyhoz kötött betegem van, akiket minden héten legalább ijí egyszer meglátoga■g tok. A vasárnapi prédikációt magnón elviszem nekik, együtt meghallgatjuk és imádkozunk. De fontos, hogy a lelki gondoskodás mellett a fizikait is megkapják - ha kell, lemosdatom őket, ágyat húzok, bevásárolok, szükség esetén orvoshoz vagy kórházi kezelésre viszem őket a gyülekezet autójával. Nemegyszer a vasárnapi asztaltól álltam fel, hogy az én adagomat egy-egy nénihez vagy bácsihoz elvigyem, mert úgy éreztem, nekik nagyobb szükségük volt rá - a családomnak nagyon hálás vagyok, hogy nem teszik ezt szóvá.- Több mint tíz éve dolgozik nővérként a gyülekezetben. Milyen tapasztalatai vannak?- Nagyon sokat tanulok e szolgálaton keresztül. Megtapasztaltam azt is, hogy szóval sokkal könnyebb bizonyságot tenni, mint cselekedetekkel... Az a legfontosabb, hogy mindig az Úrra figyelve kezdjük a lelkigondozói szolgálatot, és adjunk teret neki, halljuk meg, amit éppen üzenni akar rajtunk keresztül. Néha a mi tapasztalatainkat akarja felhasználni, de sokszor ő akar üzenni általunk. Az egyik legnagyobb élményem az volt, amikor egy rákos beteg nőtestvér tályogját meglátva a „Jaj, de szép!” mondat csúszott ki a számon. Magamtól soha nem mondtam volna ilyet, de most már tudom, hogy ezt ő mondatta ki velem. Tudom, hogy ez a mondat akkor nagyon sokat jelentett annak az élete utolsó szakaszában lévő asszonynak, és miután elhangzott, igazi testvéri viszony alakult ki közöttünk. Attól kezdve nagyon sokat imádkoztunk együtt, és közösen is olvastuk a Bibliát. Volt olyan gondozottam is, akivel a hónapok során Marx könyveitől jutottunk el a Szentírásig! Azt is megtanultam, hogy nem szabad személyválogatónak lenni, hiszen az Úristen tudja, kit hogyan akar elérni. Hálás vagyok neki, hogy mindennek ellenére kegyelmével eddig engem is megtartott! ■ Boda Zsuzsa A „forgatókönyv” minden helyszínen hasonló volt: elénekeltük a fogadó gyülekezet választott énekét, ismertetés hangzott el a templom történetéről és a gyülekezet életéről, majd a helyszín bejárása következett. A vendéglátók több helyen szeretetvendégséggel kedveskedtek a „fáradt” zarándokoknak. A mintegy százötven résztvevő reggel nyolc órakor találkoztak a Deák téri templomban. „Az ország temploma” egyiküknek sem volt ismeretlen, de Smidéliusz Gábor igazgató lelkésztől sok újat is hallhattak. Az Insula Lutherana - „lutheránus sziget” - néven is ismert műemlékegyüttesben templom, parókia és gimnázium is van. Az iskola mellett az épületben működik az Evangélikus Országos Múzeum, a Huszár Gál könyvesbolt és a Kisdeák Evangélikus Óvoda. A Deák téri gyülekezet életéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a Lutheránia énekkar szolgálata. A négy lelkész és sok munkatárs által gondozott közösség minden korosztály számára kínál színvonalas alkalmakat, egyúttal pedig az egyházközség a Déli Egyházkerület püspöki székhelye is. Következő úti célunk az angyalföldi gyülekezet volt. Grendorf Péter beosztott lelkészre nagy feladatot ró a sokemeletes házakban „rejtőzködő” evangélikusok felkutatása. A lakótelepi épületekkel körülvett templom oltárképe az emmausi tanítványokat ábrázolja, amikor a kenyér megtörésekor felismerik Jézust. Angyalföldről három busz vitte tovább a közel másfél száz zarándokot Újpestre. Az újpesti gyülekezet temploma szintén lakótelepi házak között áll. A népszámlálási adatok szerint Csepel után Újpesten él a legtöbb olyan ember - a kerület lakosságának negyven százaléka -, aki magát felekezeten kívülinek vallja... Solymár Péter lelkész a templomkertbe bedobott sörösüveg, a „kaputelefon-betyár” kamaszok által készített műanyag kereszt, a padláson talált különös festmények és még sok más furcsa tárgy segítségével igazán életszagú, érdekfeszítő ismertetőt tartott a gyülekezetről. Zugló evangélikus temploma nemcsak a teológiai évnyitók és évzárók helyszíne, de arról is ismert, hogy itt rendezik az egyházmegyei hittanversenyeket. A templomnak közös a kertje az Evangélikus Hittudományi Egyetemmel. Luther hatalmas szobra „itt áll, másképp nem tehet”mondta tréfásan Tamásy Tamás lelkész, aki feleségével együtt tizenöt éve szolgál a gyülekezetben. A templomépítés viharos történetét már a szépen megújult templomban hallgattuk. Számomra különösen kedves pillanat volt itt, amikor a lányommal együtt megállhattunk annál a keresztelőmedencénél, ahol tizenöt évvel ezelőtt megkeresztelték őt. A terített asztalnál kicsit megpihenve újult erővel folytattuk zarándoklatunkat. Zuglóból a Városligeti fasorba vezetett az út. A budapest-fasori gyülekezet lelkésze, Aradi György a Reformációi emlékparkban fogadta a zarándokokat. Az impozáns emlékmű négy oszlopa a reformátori alapelveket hirdeti: „Sola Scriptura, Sola Fides, Sola Gratia, Solus Christus”. Dr. Gálos Miklós felügyelő szólt az eredeti pompájában látható templom művészi értékeiről, és méltatta az épülettel egybeépült híres fasori evangélikus gimnáziumot, mely több Nobel-díjas tudóst is adott a világnak. Aradi György elmondta, hogy sokféle „hangszerelésben” próbálják megszólítani a mai embert, például angol nyelvű istentiszteletekkel is. Rákospalotán csak a nagytemplomot látogattuk meg. Ponicsán Erzsébet lelkésznő Luther-kabátban köszöntötte a vándorokat, Csizmadia Pál másodfelügyelő élményszerűen tárta elénk a gyülekezet történetét. Az egyházközséghez szeretetotthon is tartozik, a nagytemplom alatt pedig urnatemető található. A következő helyszín, Pestújhely a főváros egyik legkisebb egyházközsége. Családias légkörben Szabó B. András lelkész és Hódos Árpád felügyelő fogadta a látogatókat. Itt mindenki ismer mindenkit; a vasárnapi istentiszteletek után szeretettel várják a híveket egy teára, kávéra. A gyülekezetben férfiklub és keresők köre is működik. Ezután a zarándokok Rákosszentmihály felé vették az irányt. A felügyelő, Medve Lajos és a gondnok, Hagymási Adél szólt gyülekezetük életéről. Az otthonosan kialakított templombelső és az oltárkép - amelyen Jézus hívogatja a gyermekeket - egy családdá formálja az ide belépőket. Nagyon népszerűek a „Hejdejó” kézműves alkalmak, amelyeken három generáció vesz részt. A templom mögött ápolt, hangulatos kert hívogat az elmélyülésre. Az utolsó állomás Cinkota. Vető István lelkész elmondta, hogy a templom eredete 1038-ra, István király rendeletére nyúlik vissza. Ma a templom - többszöri bővítést, átépítést követően- kereszt alakú. Az oltárkép utal a gyülekezet harcokkal teli múltjára (a Gecsemáné-kertben Péter kardot ránt Jézus védelmében). Az ódon templomfalak között és az újonnan épült gyülekezeti házban pezsdül az élet. Itt minden korosztály lelki otthonra talál. A zarándokok fáradtan, de élményekkel és tanulságokkal gazdagodva érkeztek útjuk végállomására, az Örs vezér térre. A kérdésre: Jól vannak-e testvéreink? - nem egyszerű a válasz. Minden gyülekezetnek más a múltja, sajátosan alakul a jelene. Az 1990 előtti egyházellenes kurzus és a szekularizáció hatására a gyülekezetek lélekszáma erősen leapadt. A zarándoklat élményei egyszerre sokkolnak és ösztönöznek bennünket, hogy teljes odaszánással végezzük missziói küldetésünket, hogy egyre inkább érezzük: mi, pestiek testvérek- Pestvérek - vagyunk! Az egyházmegye tizenhét gyülekezetéből kilencet látogattunk meg, a délpesti nyolc gyülekezetét az őszi zarándoklat alkalmával fogjuk fölkeresni. ■ Dr. Csáky Tünde . kispesti zarándok
