Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-27 / 13. szám
6 -m 2011. március 27. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Antirasszista világnap A Radnóti Miklós antirasszista díjakat az idén Bocskai T. József, az Igazolt Magyar Szabadságharcos Szövetség elnöke, Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány alapítója és elnöke, Kordáné Szatmári Veronika, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének (MEASZ) alelnöke, Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom című hetilap főszerkesztője, Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, Nagy János, a MEASZ alelnöke, Szász András, a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség elnöke, Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke, Szőnyi Pál Tibor, a MEASZ I. és XII. kerületi szervezetének titkára és Vörös T. Károly, a Népszabadság napilap főszerkesztője kapta meg. A 2000-ben alapított elismerést Hanti Vilmos, a MEASZ elnöke nyújtotta át március 21-én, az antirasszista világnapon. Az elismerést a Galamus-csoport elnevezésű internetes folyóirat képviseletében a lap munkatársa, Lévai Júlia, míg Szabadka (Subotica, Szerbia) városának nevében a település több vezetője vette át. A szintén az idén kitüntetett Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója levélben köszönte meg díjat, amelyet nevében Hegedűs D. Géza színművész, az esemény moderátora vett át. Presser Gábor zeneszerző, előadóművész és Kleanthis Kleanthous, a Szakszervezeti Világszövetség európai irodájának vezetője később veszi át az elismerést. A díjazottak nevében Szebik Imre mondott beszédet, rámutatva: „A Mindenható egy vérből teremtette az emberiséget, ezért összetartozunk” a bőrünk színétől függetlenül. Radnóti Miklós költőről - akinek a nevét viseli a díj - azt mondta: „Megindító a hazaszeretete, hitvese iránti sírig tartó szerelme” és kitartó reménysége. Tom Lantos magyar származású amerikai szenátor 2008-ban odaítélt kitüntetését unokája, Kimber Lantos Cook az idei ünnepségen vette át. Mint elmondta, „beleszeretett az itteni kultúrába és az itteni emberekbe”, amikor korábban többször Magyarországon járt, és szeretné gyermekeivel is megszerettetni ezt az országot. Hanti Vilmos a díjátadáskor közölte: mára mindennapivá váltak a rasszista jelenségek Magyarországon. Véleménye szerint ezek erősödhetnek, „ha olyan törvények vannak, amelyek növelik a szegénységet”. Meglátása szerint a fasizmus előszobája a rasszizmus, ennek visszaszorítása pedig csak demokratikus körülmények között lehetséges. Megemlítette, hogy - amiként korábban - szerették volna a Parlamentben megtartani a rendezvényt, de Kövér Lászlótól, az Országgyűlés elnökétől elutasító választ kaptak. A Radnóti Miklós antirasszista díj célja, hogy mintát, követhető magatartásmódot mutasson a nyilvánosságnak olyan személyiségek, közösségek elismerésével, akik, illetve amelyek életútjukkal, kiállásukkal példát adnak, fellépnek a rasszizmus, az antiszemitizmus és a kirekesztés bármely formája ellen. Az ENSZ 1966-ban döntött arról, hogy március 21-ét az antirasszizmus világnapjává nyilvánítja, emlékeztetve arra: 1960-ban ezen a napon Dél- Afrikában vérfürdőbe torkollott és hatvankilenc áldozatot követelt egy apartheidellenes demonstráció. M MTI Merre tovább, Líbia? ► Tizennégy nap után múlt hét végén tértek vissza Líbiából a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai. A szervezet helyi segélyprogramjának keretében az egyiptomi-líbiai határon több mint ezer menekült kapott élelmiszercsomagot, míg Líbiában négy kórház számára összesen két és fél tonna egészségügyi felszerelést, valamint alapvető élelmiszert juttattak el. Az első humanitárius szállítmányokat Kairóban szerezték be, onnan szervezték meg a segélyáru líbiai útját, illetve szétosztását. Bálint Gábor, a szervezet főmunkatársa tapasztalatairól és a szervezet munkájáról az alábbi exkluzív írást küldte lapunknak. Aznap este érkezem Kairóba, amikor az egyiptomi kopt keresztények közül többen meghaltak a muzulmánokkal történt utcai összecsapásokban. A repülőből kilépve rögtön csörög a telefonom, helyi kollégám hív, hogy több helyen is tüntetések vannak a városban, emiatt nem tud idejében értem jönni. A repülőtérről kijutva több órán át, lassan araszolva, nehezen jutunk el szállásunkra. Útközben mindenfelé felvonulókba botlunk: az egyik felüljárón a forgalmat kopt keresztények zárják el, kezükben kereszteket szorongatva kétségbeesetten követelnek - azonos bánásmódot. Néhány kilométerrel arrébb Mubarak exelnököt éltetők masíroznak, végül ellenzéki tüntetőkkel találkozunk. Az egész város forrong, feloldhatatlannak tűnő mély konfliktusokat hordozva magában. Egy felkelő szerint a vallási ellentéteket még most is Mubarak emberei szítják, néhány napja, a forradalom idején muzulmánok és keresztények kéz a kézben egymás mellett álltak a Tahrír téren. # * * A líbiai határig tartó hétszáz kilométeres út eseménytelenül telik, de a határon már szembesülünk a Líbiából elmenekült több ezer külföldivel. A férfiak már hetek óta sátrakban, illetve a szabad ég alatt felhalmozott bőröndhegyeken, pokrócokba csavarva, a nők és a gyerekek pedig a vámhivatal épületében összezsúfolva kénytelenek meghúzni magukat. Többen még azokat a kifliket és sajtokat majszolják, amelyeket pár nappal ezelőtt osztott szét közöttük az ökumenikus segélyszervezet. Reménnyel töltheti el őket, hogy a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) munkatársai is a helyszínen dolgoznak, hogy a határon rekedtek minél előbb hazajussanak Bangladesbe, Vietnamba és megannyi szegényebb afrikai országba. Átjutva Líbiába már kalandosabban telik az utazás, lépten-nyomon felkelők ellenőrzőpontjain kell keresztülhaladnunk. Éjszaka is továbbmegyünk, mert a fiatal harcosok állítják, hogy ez az országrész biztonságos. Teára invitálnak, támogatásukról biztosítanak, de a segítőkészséget egy alkalommal egész különös módon értelmezik. Az egyik „check pointot” (ellenőrzőpontot) elhagyva a kivilágítatlan úton a sofőr véletlenül egy árok felé kormányozza az autót. A srácok erre egy közepes sorozatot lőnek a levegőbe, figyelmeztetés gyanánt, hogy letértünk az útról. Minek is kiabálni, ha kéznél van a géppisztoly... Nem hittem volna, hogy egy fegyvert jótékony céllal is lehet használni... * * * Bengáziba, a líbiai felkelők központjába húsz óra alatt jutunk el, itt már vár Belényi Dani kollégám. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet adományát - amely kötszereket, gyógyszereket, fertőtlenítőszereket és kisebb mennyiségben alapvető élelmiszert tartalmaz - a helyi kórházak kapják. Sikerül felvenni a kapcsolatot az első líbiai segélyszervezettel is, amelynek működését a felkelők központi szervezete, az Átmeneti Tanács hagyta jóvá. A szervezet vezetője élénken gesztikulálva magyarázza, hogy itt Bengáziban most végre szabadon „lélegezhetnek”, megszabadultak Kadhafi elnyomó hatalmától. A külföldi újságírók részére a városban két sajtóközpontot működtetnek, csak itt van internetkapcsolat, mi is innen küldjük haza a jelentéseinket. Ahogy telnek a napjaink Bengáziban, a helyzet úgy változik szinte óráról órára. Utunk vége felé kezd egyértelmű lenni: a felkelők sorra veszítik el a korábban elfoglalt városokat. A diktátor zsoldosai egyre nagyobb ütemben haladnak előre. Bengázi főterén állandóan kisebbnagyobb csoportok tüntetnek: repülésmentes övezet kialakítását kérik, Kadhafi távozását követelik. A nemzetközi beavatkozás egyre sürgetőbb. Helyi kapcsolatainktól olyan híreket kapunk, amelyek megerősítik korábbi terveinket: már nincs értelme tovább maradni, egyelőre fel kell függesztenünk líbiai munkánkat. Nagyon nehéz megítélni, hogy a forrongó arab országokban miként mennek majd végbe a változások, s hogy például Líbiába visszatérhetünk-e még valaha... ■ Bálint Gábor Bengázi főterén egy kisfiú - egyik kezében töltényt tart, másikkal a győzelem jelét mutatja A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet szállítmánya - kötszerek és gyógyszerek - súlyos sebesülteket ellátó kórházakba került
