Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-13 / 11. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2011. március 13. » 15 Kommunikáció, azaz „bekopogtatás” Magyarország ismét a nemzetközi hírek egyik kiemelt szereplője lett. Ezúttal nem az EU-elnökségnek vagy a médiatörvénynek köszönhetően, hanem pusztán amiatt, hogy Mark Zuckerberg, a Facebook közösségi oldal alapítója és fő részvényese vett egy kiskutyát. Mégpedig egy pulit. És a világnak a „külföldi részén” értelemszerűen meg kell magyarázni, hogy ez az érdekes hangzású név magyar terelőkutya-fajtát takar. A http://www.facebook.com/beast. the.dog címen a kutya saját profiloldalt kapott, amelyen jó Palo Altó-i „közszereplőként” saját maga osztja meg életének legfőbb eseményeit. Szó sincs persze arról, hogy a blöki egymaga képes kezelni a közösségi oldalt, viszont ez rávilágít egy igen érdekes irányzatra: a gazdák megszemélyesítve helyezik fel kedvenceiket a világhálóra. Ez az ötlet egyszerre izgalmas és bizarr. Arra mutat rá ugyanis, hogy a mai ember életében a virtuális létezés kezd hasonlóan fontossá válni, mint a valódi világ, annyira legalábbis mindenképpen, hogy sokak a házi kedvenceiket is „magukkal vigyék” oda is, és a sajátjukéval megegyező „életformát” biztosítsanak neki: ha a gazdinak van profiloldala, akkor legyen a kutyusnak is. A közösségi oldalak szépen átveszik az otthon szerepét. Most már nemcsak a velünk egyenrangúakkal tarthatjuk a kapcsolatot rajtuk, hanem Miközben a március 18-20-án Berekfürdőn tartandó Protestáns Média- Műhely fókuszában korunk médiuma, az internet áll majd, testvéregyházunk középiskoláiban - igen helyesen - továbbra is a nyomtatott sajtót tekintik az újságírással kacérkodók legrangosabb gyakorlóterepének. Legalábbis erre utal, hogy múlt pénteken a Református Pedagógiai Intézet ismét sikerrel invitálta Budapestre az egyház fenntartásában működő középfokú intézmények lapjainak készítőit. A diákújságok szerkesztői részére szervezett szakmai napra közel EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence azokkal is, akik maguk nem képesek a számítógép használatára. Nemsokára azzal is számolni lehet, hogy különféle intelligens eszközök áttörik ezt az akadályt. Mintegy két éve olyan eszközt eszkábált egy informatikus, amely várandós felesége hasára szíjazva egy Twitter-státusüzenetet küldött minden egyes alkalommal, amikor a magzat rúgott egyet. Hasonló megoldás elképzelhető a velünk élő háziállatoknak is. Automatikusan elkészülő fotó, amikor a cica egy mozgásérzékelővel ellátott labdát pofoz, vagy reklamáló üzenet arról, amikor a kutya tálkájában lecsökkent a vízszint. Bárhol vagyunk is éppen, olyan lesz, mintha otthon lennénk, éppen kapcsolatban a kedvencünkkel. A virtuális világnak egy komoly hiányossága biztosan van: hogy mindössze az otthonunk kivetülésének tud jó terepe lenni. Az ember azonban társadalomban élő entitás, nemcsak a saját házában-lakásában éli az életét, hanem a mindennapjai szerves részeként bizonyos intézményeket is látogat. A virtuális világ azonban korántsem olyan terep, amelyen ezek a szervezetek jól működnének, ugyanis az emírják a diákéletet félszáz ifjú tollforgató sereglett össze. A délelőttfolyamán három iskolaújságot mutattak be részletesebben is a szerkesztői. Míg a nagykőrösi Arany János Református Gimnázium Aranyélet címen megjelenő színes periodikáját és a tiszakécskei Református Kollégium Diáklapját egyaránt A/s-ös méretben sokszorosítják, addig a budapesti Baár- Madas Református Gimnázium BaÁrlap címen megjelenő folyóirata A/4-es méretben bizonyítja, berek legtöbbje számára éppen azért kényelmes a virtuális tér, mert megszabadulhatnak a valódi életüket jellemző kötöttségektől. A virtuális térben nem kell iskolába járni, nem kell házi feladatot írni, vagy nem kell ott ülni vasárnap délelőttönként a tömött vagy éppen üres templomi padsorban. Pár nappal ezelőtt egyházunk híroldalának, az Evangelikus.hu-nak a szerkesztője a FraterNet egyházi levelezőlistán írta, hogy az oldal saját fóruma mennyire nincsen használatban, és hogy mostanában már a közösségi oldalakon érdemesebb a missziót folytatni. A trend jól megfigyelhető: az interneten most már egyre kevésbé látogatunk el más oldalakra, hogy ott töltsünk el hosszabb-rövidebb időt, helyette kedvenc közösségi oldalunkat tartjuk folyamatosan megnyitva. Inkább már az az „otthon” és a virtuális világban nem is mindig szeretünk kiruccanni onnan, kivéve persze, ha a barátaink csábítanak erre. De egy szervezet vagy egyház esetén éppen olyan ellenállással kerülhetünk szembe, mintha személyesen kopogtatnánk be valakihez. Ugyanazt a félelmet vagy közönyt kell legyőzni, mint amikor azt kell elérnünk, hogy a küszöbön belülre engedjenek műiket. A közösségi médiában zajló kommunikáció olyan, mintha valakit éppen most látogatnánk meg. Felkészülünk alaposan, mit is fogunk neki mondani az ajtóban, hogy beengedjen... ■ Nagy Bence hogy fekete-fehérben is lehet színesnek lenni. A prezentációkat történetesen a bereif ürdői médiaműhelyt szervező Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz), illetve az Evangélikus Élet szerkesztőségének képviselői voltak hivatva véleményezni. A délutáni kiscsoportos foglalkozásokon a Reformátusok Lapjának munkatársai látták el hasznosítható tanácsokkal a fiatalokat, akiknek motivációjáról ekképp árulkodott az egyik újság mottója: „Éljük a diákéletet, ne csak tűrjük!” ■ - tépintér -Egy tinédzsernek is kell a „megerősítés" Annyira boldog voltam, amikor Annát felvették! Nem mintha ne lettem volna biztos benne, de hát akkor is: az első igazi megmérettetés! És most gimnazista, méghozzá az egyik legjobb iskolában. Ez nem is nekünk volt annyira fontos, mint inkább neki, hiszen kiskora óta mondogatja, hogy orvos akar lenni, márpedig ahhoz jó jegyek kellenek, itt pedig erős a biológiaoktatás. Mostanában viszont elbizonytalanodtam: a lányom mintha már nem lenne a régi. Szorgalmas most is, tanul sokat, csak valahogy nem bírja olyan jól. Gyakran arra nyitok be, hogy látom, alszik a könyv fölött. „Ilyen típus" - mondja elnézően a nagyapja, de azért... nem mondogathatjuk ezt egész életében. Most kéne igazán elemében lennie, más gyerek meg sem áll az ő korában! Igaz, az evésben sem, Anna pedig abban is nehéz eset. A zöldséget nem szereti, nagy ritkán lehet egy-egy paradicsomot, répát belédiktálni, arra pedig egyáltalán nem lehet rávenni, hogy új ízeket kipróbáljon. Épp ezért különösen furcsa, hogy nemrég közölte: vegetáriánus lesz, és azóta megvetéssel tolja el magától a virslit meg minden olyan ételt, amelynek „valamikor szeme volt" - ő így mondja. Müzlit eszik állandóan, gyümölcsöt, kétszersültet sajttal és efféléket. Vékony is persze, de azért nem átlagon aluli. A háziorvos régi jó barátunk, szerinte egyszerűen arról van szó, hogy Anna hirtelen nőtt, és a szervezete még nem mindenben tudta követni a változásokat, ezért olyan fáradékony. Az pedig, hogy mindenféle „fura" étkezési szokást vesz fel, csak arról szól, hogy ki akarja fejezni, ő egy egyéniség, aki mindent máshogy csinál, mint a felnőttek. Ami rendben is van, de azért nem bánnám, ha kicsit több étvágya és energiája volna. A viszonylag egyoldalú és vitaminszegény táplálkozás nyilván semmilyen életkorban nem tesz jót az egészségnek, de a pubertás időszakában különösen nem. Már csak ettől is könnyen lehet fáradékony. Azt is észrevettem, hogy az utóbbi években többet volt beteg, mint mások az ő korában. Semmit nem szeretnék erőltetni nála, nem is nagyon lehet, de tudom, hogy amíg nem változnak az evési szokásai, muszáj valahogy pótolni a vitamint, nyomelemeket, ásványi anyagokat. A legjobb megoldást erre a Béresnél találtam meg: naponta C-vitamint és Béres Cseppet adagolok neki. Igen, Béres Cseppet, hiszen tévhit, hogy gyerekek ne szedhetnék. Amint elérték a tíz kilót, máris lehet adni nekik, per- £ sze kisebb dózisban, mint egy felnőttnek - a testsúlytól í függően. m A Béres Csepp ® vény nélkül kapható roboráló gyógyszer. A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét! EVÉL&LEVÉL&LEVÉL Várandóshétvége Január végén borús, hideg, barátságtalan idő volt. Néhányan azonban egy hétvégén keresztül nagyon keveset érzékeltünk mindebből... Amikor elkezdtük szervezni az első evangélikus várandóshétvégét, sok félelem és várakozás volt bennem is. De arra a legoptimistább perceimben sem számítottam, hogy azok, akik - dacolva az időjárás viszontagságaival - eljönnek ezen a szürke pénteken Piliscsabára, villámgyorsan, mintha csak egy kapcsolót kapcsolnánk fel, melegséggel és fénnyel tudják megtölteni a Béthel Evangélikus Missziói Otthont. Nem voltunk sokan, akik ott tudtunk lenni, és ez, azt hiszem, jó volt. Ahányan, annyifélék: babát várva vagy tervezve, egyedül vagy társsal, esetleg nagyobb gyermekkel vagy nagycsaládosként. Mégis közösség teremtődött már az első este, és a három nap alatt a sokféleségünkből nagyon gazdag egész tudott kibontakozni. A jelen lévő kisgyermekek igyekeztek eloszlatni a leendő szülők fejében lévő rózsaszín ködöt: nem lesz mindig könnyű. Beszélgettünk sok mindenről, Mády Anna segítségével ismerkedhettünk a várandósság, a szülés és a gyermekágy fizikai, lelki, szellemi kihívásaival. Egészséges táplálkozásról - meg is kóstoltuk az egészséges eledeleket -, hordozásról, mosható pelenkáról szóltak a workshopok. Túlzás lenne Szántó Enikő áhítatainak „csendjéről” beszélni, de a mondanivaló keresztülzengett a gyermekzsivajon. A szombat esti teaházban már igazi közösség voltunk. Vasárnap az istentiszteletet követően a ferences világi rend piliscsabai közösségének néhány tagja vendégeskedett nálunk. A vasárnapi téma - spiritualitás a családban - annyira gazdagnak és szerteágazónak bizonyult, hogy a mai napig hiányolom a folytatást. Szeretném ezúton is megköszönni a résztvevőknek és a szervezőknek a hihetetlen élményt, a Női Missziói Szolgálatnak valamint az Északi és a Déli Egyházkerületnek a nagylelkű támogatást. Őszintén remélem, hogy hamarosan lesz folytatás! Balogh Márta 2017-re készülve szorosabb protestáns együttműködés volna kívánatos Megkezdődött a készülődés a reformáció elindulása ötszázadik évfordulójának megünneplésére. Egyházaink szeretnék, ha 2017 a reformáció éve lenne. Hetvenhatodik évembe lépve én nem tervezek néhány hónapnál távolabbra, de aki ötszáz éves lesz, annak szabad, és egy ilyen jelentős esemény előtt kell is. Az ünneplésen és az örömön túl ez az évforduló azonban fontos feladatok megoldására is kell, hogy hívjon bennünket. Úgy gondolom, hogy örömünket korlátozná és rontaná, ha reformátusok és evangélikusok a gyakorlati életben, „az egyház hétköznapjaiban” nem tudnánk megtalálni az együttműködésnek, az egymáshoz való közeledésnek intenzívebb módját az évforduló alkalmából. Magyarországon, ellentétben például Németországgal, sajnálatos módon igen messze került egymástól a református és az evangélikus egyház. Nincs egyházaink között együttműködés olyan területeken sem, ahol ez természetes és szükséges lenne. Gondolok itt elsősorban egyik fontos feladatunkra, a hitoktatásra. Sok helyen szórványhelyzetben vagyunk, ezért ott a hittanra járó gyerekek száma csekély. Evangélikus lelkészek gyakran tartanak hittanórát egy-két gyereknek, de ez nemcsak egy órát jelent, hanem hozzá kell adni a közlekedésben eltöltött időt, és költségekkel is jár. Kivételes esetekben vannak ugyan vegyes református-evangélikus csoportok is, de miért ne lehetne ez általános gyakorlat mindenütt a szórványban? Tudom, hogy a közös hitoktatás megszervezésének sokszor az anyagi kérdések állják útját, de erre kell megoldást találni. A tanításbeli különbségek ezen a téren aligha jelenthetnek akadályt. Remélhetőleg nincs olyan hitoktató, aki Ábrahám történetével kapcsolatban vagy Jézus példázatainak elmondásakor olyan dogmatikai kérdéseket tárgyalna, amelyekről a két egyház véleménye különböző. Ha vannak is ilyen kérdések, azok a 16. század kérdései, nem pedig a mai fiataloké. De még az se lenne baj, ha a fiatalok meg tudnának ismerkedni a tanításbeli különbségekkel is. Másik megoldandó probléma lenne énekeskönyveink sokfélesége. Természetesen mindig lesz református és lesz evangélikus énekeskönyv. De miért nem lehet azt megvalósítani, hogy közös énekeink ugyanavval a szöveggel szerepeljenek mindkettőben? Persze új énekeskönyvet nem adnak ki évente, tehát változtatni nem lehet azonnal, de éppen ezért lenne jó most elkezdeni az egyeztetést, hogy 2017-re közös alkalmainkon összhangban énekelhessünk együtt Isten dicsőségére. Talán nehezebb lenne az istentiszteletek területén az együttműködés. Sok kis településen áll egymás mellett a református és az evangélikus templom. Az egyikben harmincán, a másikban talán tízen vannak vasárnaponként. Mindkét lelkész utazik oda, talán más istentisztelet megtartása után vagy előtt. Nem lehetne ezeken a helyeken együtt dicsérnünk Istent? Nem ugyanaz az evangélium van a középpontban mindkét istentiszteleten? Nem testvérek vagyunk-e a hitben? Ennek átgondolása is hosszú távú feladat, de kezdhetnénk már most avval, hogy megismerjük egymás istentiszteletét, és észrevesszük egymás értékeit. Kétségtelen, hogy nem könnyű sok évtizedes, talán évszázados beidegződéseken változtatni. Az is közismert, hogy változtatásokat keresztülvinni talán az egyházban a legnehezebb, de a Szentlélek ereje nagyobb, mint a bennünk lévő tehetetlenségi erő. Engedjük, hogy a Lélek ereje megújítson bennünket. Ne várjuk, hogy bizottságok alakuljanak, hanem kezdjünk el itt és most egymás felé fordulni! Szilas Attila (Várpalota)
