Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-13 / 11. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2011. március 13. » 9 Kiút a reménytelenségből Lomtalanítás Az 1929-33 közötti súlyos gazdasági világválság végigsöpört az egész glóbuszon. Már ezt megelőzően is csökkenni kezdett az ipari termelés, nőtt a munkanélküliség s vele együtt a szegénység, a nyomor. Az utcára került emberek reménytelennek látták jövőjüket, fokozódott az elkeseredettség. A súlyosbodó válságnak sokan váltak áldozataivá, közöttük nagyszüleim és szüleim is. Annyira elszegényedtek, hogy édesanyámnak már gyógyszerre sem jutott pénze. Egyre betegebb lett, míg végül a komáromi kórházban már nem tudták megmenteni az életét. Pár hónap múlva édesapám is meghalt. Heten maradtunk árván, én félévesen. Istennek legyen hála, hogy éppen e súlyos gazdasági válság idején indult lelki megújulás a Felvidéken, s ennek eredményeképpen a legnehezebb években nyílt árvaház Kiskoszmályon, Léván, Komáromban. Milyen csodálatosak az Úrnak dolgai! Ebben a reménytelennek látszó világban számtalan helyen komoly lelki élet indult el. Sátorokban rendezett konferenciákon találkoztak a lelki megújulást keresők. A súlyos anyagi gondok mellett sem jelentett problémát a három szeretetintézmény fenntartása. A lelkileg ébredező emberek képesek voltak a kevésből is fenntartani adakozásukkal az Isten Lelkének munkálkodásával létrejött árvaházakat. S ami ennél fontosabb, a konferenciák nyomán sok községben jöttek létre olyan lelki közösségek, amelyek a megújulást, az ébredési mozgalmat erősítették. Sokan tértek meg, és fogadták el Jézust Megváltójuknak. Én mint kisgyermek gyakran lettem figyelmes az árvaház udvarán felállított sátorokból hallható lelkes énekszóra: „Amint vagyok, sok bűn alatt...” „A nagy mélységből szüntelen...”, „Óh, ne félj, ne rettegj, én veled vagyok...” „Végig megálld a nagy tusát...” és más, biztató hallelujaénekek is felhangzottak. A felvidéki falvakban és városokban Isten népe reményteljesen vállalta a nélkülözést. Tudta, hogy Isten a legkilátástalanabb helyzetekben is kirendeli a szükségeseket. Valóban, naponként születtek csodák az imameghallgatások során. Ez az eleven lelki élet segítette elviselni a nagy nyomorúságot, amely áldásul szolgált az Úrban hívők számára. Ezt az áldást én is számtalanszor megtapasztaltam testi és lelki életemben. Megbizonyosodtunk, hogy nem a gazdasági válság a legfőbb oka békéden és reménytelen életünknek, hanem az, hogy elfordultunk Istentől. Bizonyosak voltunk abban, hogy csak a hozzá való visszatérésünk oldja meg földi gondjainkat, és a szerényebb körülmények között is lelkileg boldog, megelégedett életet tudunk élni. Valóban, az ő közelsége adott békességet, nyugalmat a benne bízóknak. Ez a lelki megújulás sokakat ragadott magával. Isten népe éppen akkor gyarapodott, erősödött lelkileg, amikor földi nehézségek próbálták meg népünket. Hála legyen az Úrnak, hogy megtapasztalhattuk az ő hatalmát és gondoskodó szeretetét! Egy későbbi válságnak is tanúja voltam a második világháború utáni években. 1947 és 1948 nyarán tanítóképzős növendékként a délvidéki ébredési mozgalomba kapcsolódtam be. Népünk ismét reménytelennek látta jövőjét, különösképpen a falusi és tanyasi földművelők. Elkezdődött a padlások lesöprése és az ártatlanul megbélyegzett emberek elítélése, bebörtönzése. Isten Szentlelke azonban e nehéz helyzetben is munkálkodott. Egy szívbe markoló élményemre még ma is emlékezem. A nyári szünidőmet Tótkomlóson töltöttem a Felvidékről áttelepített árvaházi nevelőmnél, aki magával hozta a komáromi Timótheus könyvesbolt értékeit, közöttük sok Bibliát, evangéliumi könyveket. Azt a megbízatást kaptuk Istentől, hogy járjuk be a környező falvakat, tanyákat, és vigyünk Bibliákat, evangéliumi könyveket az ott élőknek, hirdessük Isten szeretetét, bűnbocsátó kegyelmét, adjunk lelki vigaszt az elkeseredett embereknek. Az egyik nap Csanádapácán jártunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a faluban összegyűjtik és elhurcolják az úgynevezett kulákokat. Félelem fogott el bennünket. A legnagyobb meglepetésünkre azonban a falu határában lelkes éneklésre lettünk figyelmesek. Egy kivilágított, hatalmas sátort pillantottunk meg, ahonnan csodálatos erővel hallelujaénekek hangzottak. Éppen ez zúgott ütemesen, hatalmas erővel a késő esti órában: „Bízom benned, Uram Jézus, / Benned bízom egyedül. / Kit te hű kegyelmed árja hordoz, / Az bizton üdvözül. /(...) Gondot is viselsz Te rólam, / Hordod minden terhemet, / Hogyne bízna szívem abban, / Ki engem úgy szeret.” Bementünk a sátorba, s óriási meglepetés ért bennünket: hatalmas bűnvalló közösség könyörgött Istenhez bocsánatért hangos sírással, zokogással, majd megújult szívvel boldogan tettek bizonyságot Isten megbocsátó kegyelméről. Csodálatos lelki élmény volt érezni a Lélek munkáját a viharzó és könyörtelen világi erők hatalmaskodásával szemben. Sok lélek nyerte el ekkor bűneinek bocsánatát, akik hálaadással indultak örömüket továbbadni a megkeseredett embereknek, elmondani, hogy Isten hatalmas úr, ő mindenek felett való, szeret minket, és elhozza a szabadulás örömét. Boldog időszak volt ez a mi életünkben is. Ma még súlyosabb gazdasági, pénzügyi, morális válság sújtja népünket. Az a biztató, hogy sokan gondolkodunk egyféleképpen: igazi megoldást csak a lelki megújulás hozhat. Annyi bűn terheli népünket, annyi viszály és meg nem értés van közöttünk! A gyűlölködés bűne terhel bennünket, nem tudjuk igazán szeretni egymást; elfordultunk mennyei Atyánktól. Családok bomlanak fel, gyermekek maradnak szülők nélkül. A bűnözés hatalmas méreteket öltött. Nemzetünk és népünk súlyos veszélyben van! Sokan kilátástalannak látják nemzetünk jövőjét. Sok az elkeseredett idős és fiatal, akik nem látnak kiutat ebből a súlyos helyzetből. Mi, Isten gyermekei hirdessük országszerte, hogy van megoldás, de csak őnála! Mi lehet az? A nagyon komoly és mély lelki megújulás, Istenhez való visszatérés. Boruljunk le Isten előtt bűnbánó szívvel, valljuk meg bűneinket, kérjük megbocsátó kegyelmét. Ő megújítja életünket, s ezzel minden más problémánk is megoldódik. Az ő szabadító erejére van szüksége népünknek. Biztosak lehetünk abban, hogy ő megbocsát, szeretetébe fogad, és megkönyörül rajtunk. Bízzuk tehát jövőnket őreá, őáltala boldog jövő vár magyar népünkre. Higgyük el, a világ ura nem fog cserbenhagyni bennünket. Legyen érte áldott az ő szent neve! ■ Szenczi László Régi nagy házak régi nagy padlásai régen rejtegették az élet lomjait. Törött bútor, lyukas edény, molyrágta bunda, divatjamúlt ruha, fej nélküli szobor, megvakult tükör mint használhatatlan limlom a padlásra került, a baglyok, denevérek, egerek, pókhálók birodalmába, átadva a lassú enyészetnek. Volt valami temetői hangulata azoknak a padlásoknak, ahova előbb-utóbb a családi ereklyék is felkerültek. Néha értékes darabok is, melyek meghibásodtak, ódivatú holmik, amelyeket az újító unokák nem becsültek. Aztán egyszer csak kijött a parancs a bombázások idején: Lomtalanítani a padlásokat! Jaj, mi minden került akkor napvilágra! Mennyi törött holmi, amit persze senki sem tört el. Letűnt évek megrokkant tanúi. Mennyi lommá vált ereklyéje a múltnak! És kiderült, hogy abban a sejtelmes félhomályban nincs titok, nincs semmi, csak por, piszok, pókháló és penész. Csak ki kellett nyitni a padlásablakot, hogy besüssön a nap, befújjon a szél, s egyszeribe más tanyát kerestek a denevérek, baglyok, de még az egerek is. Vajon nem volna-e jó az életünk homályos zugaiban is elkezdeni a lomtalanítást, önként, nem várva meg egy külső, krudélis parancsot? Ablakot nyitni és szélnek ereszteni a gondokat, félelmeket. Beengedni a világosságot a sok összevissza dobált lom közé. Mennyi ócska sérelem, rejtegetett szégyen, takargatott szenvedély. Mennyi tudott vagy öntudatlan bosszúvágy, tartogatott harag gyűlt bennünk össze az idők folyamán, amit nem tisztáztunk, nem rendeztünk el, csak bedobáltunk a lelkünk lomtárába, hogy ott észrevétlenül meglapuljon. És az ábrándok, álmok, vágyak megfakult rongyait ugyan minek őrizgetjük ereklyék gyanánt? Lesántult ambíciók, megpenészedett csalódások ugyan minek szaporítják még mindig a lomot? Tele vagyunk jajjal, bajjal, panasszal úgy, hogy nincs hely a szívünkben jó meleg érzéseknek, az agyunkban friss, új gondolatoknak, bátor, elszánt újrakezdéseknek, mert mindent betöltenek a lomok. Kicsi bosszúság tartós haraggá nő, ha idejében ki nem seperjük. Kicsi csalódás sötét depresszióvá dagad, ha hagyjuk. A padlástakarítás sem kicsi dolog, de a szívünk kamráit rendbe, tisztába tenni még sokkalta nehezebb. Márpedig kell, ha nem akarunk elpusztulni az állandóan szaporodó lomok fullasztó terhe alatt. Hogy miként kezdjünk hozzá? Hát először is álljunk egyszer szóba önmagunkkal. Hozzuk napvilágra a rejtegetett gondolatainkat. Valljuk be magunknak mindazt, amit letagadtunk, s aztán valljuk be másnak, amit elhallgattunk. Mindenről lehet beszélni, ha a jóakarat diktálja. Az elhallgatott dolgokból falat rakunk magunk köré, amitől aztán elmagányosodunk, vagyis - hogy mai szóval éljek - elidegenedünk. A falak téglánként rakódnak lenyelt, tisztázatlan félreértésekből, tehát téglánként kell lebontani. Tisztázni kell a homályos, zavaros ügyeket akkor is, ha ez a bontás nehéz és fáradságos munka. Csak ezen az áron kap levegőt, fényt az életünk. Csak ezen az áron válunk elviselhetővé a magunk s a környezetünk számára is. Ismeretlen testvér, aki ezt olvasod: láss hozzá máris a lelked zugainak lomtalanításához! Meglátod: megkönnyebbülsz. ■ ZSINDELYNÉ TÜDŐS I<LÁRA Forrás: Zs. Tüdős Klára: Isten markában. 12. kiadás. Kálvin Kiadó, Budapest, 2008. A kezdők Nem sikerülhet minden elsőre „Menj már! Mire vársz? Nem lesz zöldebb!" így türelmetlenkednek az autóvezetők társaikkal, akiket túlságosan lassúnak találnak. Én is szoktam néha ilyeneket mondani: „Kislány, mi lenne, ha jeleznél? Itt nem tudsz balra kanyarodni! A sebváltó a jobb kezednél van. Hol szerezted a jogsid?" Az ilyen egyoldalú párbeszédek sokszor jóval durvábbak szoktak lenni, mint a fenti példákban. Egy árnyalattal barátságosabb megjegyzéseket tennék, ha az előttem ügyetlenkedő kocsijának a hátulján ott látnám a „tanuló” jelzést. Egy biztos: a megkülönböztető tábla hatásáról megoszlanak a vélemények. Az egyik újság közvélemény-kutatást tett közzé. A felmérés szerint az emberek különbözőképpen vélekednek: „A tanuló jelzés semmit sem ér, ellenkezőleg, inkább agresszívebbé teszi a közlekedőket.” „Mindig a tapasztaltabb vezetők akarnak az erősebbek lenni.” „Egyszerűen hülyének nézik az embert, mindenki volt maga is kezdő valamikor, de erre senki sem gondol.” „Nem vagyunk képesek tekintettel lenni a lassabb, gyengébb képességű embertársainkra még az autóvezetésnél sem” - ilyesformák a válaszok. Ha engem is megkérdeztek volna, egyértelműen a „tanuló” tábla mellett érveltem volna. Véleményem szerint bölcs dolog a tanulónak tudatnia másokkal is kezdő mivoltát, hiszen frissen megszerzett jogosítványával egyszerre belecsöppen a közlekedés tolakodó, zsúfolt forgatagába. Jó, ha van bátorsága kimondani: „Emberek, még új vagyok a pályán, hagyjatok engem is érvényesülni!” E szavak mögött persze az az óvatos reménykedés húzódik meg, hogy bízhatunk a többiek megértésében és elnéző jóindulatában. Mások pedig talán legalább annyit hajlandóak elismerni, hogy egy kezdőnek egyszerűen nem megy jobban. Azt gondolom, a hittel is így vagyunk. Elkezdjük, begyakoroljuk, végül megtanuljuk. És ezen a téren sokszor a megértés szikrája sincs meg bennünk. Először is, senki sem szeret kezdő lenni. Vannak, akik attól szenvednek, hogy hitben még nem növekedtek óriássá, mintha ez egyik napról a másikra sikerülhetne! Erőt kell vennünk magunkon, hogy kimondhassuk: „Sajnálom, még új vagyok köztetek.” Másfelől ott vannak a tapasztaltak, akik a hitben kezdők legkisebb ügyetlenségét sem nézik el. A „tapasztaltak” az egyházban - türelmetlenül dudáló autósok módjára - néha úgy megijesztik a „kezdőket”, hogy azok leginkább a „garázsba” tennék a hitüket, és gyalog vagy biciklivel haladnának tovább, és inkább egyáltalán nem is merészkednének ki a megpróbáltatásokkal teli „autópályára” a belátás nélküli hívők közé. Miért olyan népszerű és vonzó a fiatalabb, de akár az idősebb kezdő hívők számára is a német evangélikus egyházi napok, a Kirchentag kétévente megtartott rendezvénye? Mert ott olyanok is vannak, akik nem rutinos hívők. A keresztyének itt inkább elnézik egymásnak a néha előforduló bizonytalanságokat és botlásokat, mint otthon a templomban vagy a Gustav Adolf Otthonban. A példával csak arra szeretnék utalni, hogy aki a jövőben kezdőnek érzi magát, merje ezt felvállalni. Egyúttal kérek mindenkit, aki a hitben „gyakorlottnak” tartja magát, legyen elnéző irántuk, akik most tanulják a hitet, most szerzik az első tapasztalatokat és teszik meg az első lépéseket, amelyeket egykor ő maga is megtett. Hol lennénk már, ha nem kaptunk volna esélyt és nem lenne továbbra is lehetőségünk kipróbálni, mire vagyunk képesek? ■ Ulrich Fick Forrás: Ulrich Fick: Bárhol megtörténhetett... Kálvin Kiadó, Budapest, 1997■
