Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-13 / 11. szám
2 41 2011. március 13. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Csodálattal a lelkűnkben hullunk térdre előtted, mert megszólítasz, és megszólíthatunk. Hallgass meg, Istenünk, most is, amikor ügyetlen mondatokban tárjuk eléd mindazt, ami a gondolatainkat betölti, tetteinket meghatározza. Most, amikor az előttünk álló böjti napokon útra kelünk, légy a társunk. Legyél a kéz, amely csendesen megérinti a kezünket, az ajak, mely suttogja: veled vagyok és maradok mindvégig. Áldd meg életünket, otthonunkat, a ránk bízottakat, akik szeretnek, és akiket szerethetünk. Éreztesd személy szerint minden emberrel, hogy terv szerinti helyet adtál számára ebben a világban, és értelmes élettel ajándékoztad meg. így áldj meg minden otthont, annak melegét és a terített asztalt. Add, Urunk, hogy szerte a világon minden ember számára legyen hajlék, ahol biztonságban élhet, legyen étel és ital az asztalon. Add, hogy kivétel nélkül mindenki érezze gondviselő jóságod éltető erejét. Különösen e forrongó, békétlenséggel teli hetekben, amikor sokan kényszerülnek elhagyni otthonukat, és ezzel bizonytalan talajra lépnek. Add, Urunk, hogy felismerjük egymásban a teremtés rendjét, a gondviselés mozzanatait. Nyisd meg a szívünket, a szemünket, a fülünket, hogy lendületet kapjon a szeretetünk, és észrevegyük a szükséget. Erősítsd azt a köteléket, amely egymáshoz fűz bennünket. Az irigység erejét, mely egymástól elválaszt, törd meg bennünk. Ajándékozz gyógyulást minden beteg számára. Adj többet, mint amit kérünk vagy remélünk. Kérünk azokért, akiknek most kell szembenézniük a végső utazással. Kérünk a gyászolókért, szereteted, vigasztalásod ölelje át őket. Áldd meg gyülekezeteinket, azt a közösséget, amelybe tartozunk; add, hogy a hitben mindenkor erősödjünk, a szeretetben szüntelenül növekedjünk. Végül minden kérésünket, egész életünket a te kezedbe tesszük le. Legyen minden jóságos akaratod szerint. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Minden szenvedő embernek lassan múlik az idő, és minden boldognak gyorsan. Különösen mérhetetlenül lassan múlik azoknak, akik azt a belső fájdalmat érzik, hogy őket az Isten elhagyta, és őtőlük elfordult; amint mondják, hogy a tisztítótűzben egy óra keserűbb ezer esztendei testi szenvedésnél a földön. Azért nincsen nagyobb szenvedés, mint a lelküsmeret szenvedése, amely akkor áll be, amikor Isten, vagyis az igazság, igazságosság, bölcsesség stb. elhagy, és nem marad más, mint bűn, sötétség, sóhajtás és fájdalom. S ez cseppnyi ízelítő a pokol és az örök kárhozat kínjából... A visszafordulás azonban belső vigasztalás és boldog reménységben való megmaradás.” M Luther Márton: Bűnbánati zsoltárok - A hatodik zsoltár (Schulek Tiborfordítása) BÖJT 1. VASÁRNAPJA (INVOCAVIT) - MT 16,21-27 Bűnbánattal forduljunk a kereszt titkai felé! Hamvazószerdán új szakaszába léptünk az egyházi esztendőnek: ránk köszöntött a nagypéntek sötétségére figyelmeztető, egyszersmind a mindent felülmúló főünnep, a húsvét ragyogását előkészítő böjti időszak. Mi másról szólhatna az anyaszentegyház - nem csupán testi, hanem mindenekelőtt szívbéli - böjtölése, ha nem arról, amire böjt első vasárnapjának evangéliuma ráirányítja a figyelmünket: Krisztus Urunk keresztjének titkairól? Elsőként azt a tényt kell újra és újra bűnbánattal elfogadnunk, hogy az oly könnyen sátáni útra tévedt Péterhez hasonlóan mi sem mindig ismertük Krisztust úgy, ahogyan ő kinyilatkoztatta önmagát. Nem könnyű megértenünk azt, hogy Krisztus keresztje mögött Isten titokzatos akarata rejtőzik. Mint ahogyan nem volt könnyű megértenie Péternek sem, aki percekkel korábban őszintén és egyszerűen megvallotta: Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Nem test és vér nyilatkoztatta ki neki ezt, hanem a mennyei Atya... A test és vér, az ember természetes értelme szerint a kereszt, a Messiás emberekért való szenvedése elképzelhetetlen, sőt megbotránkoztató esemény, amely még a kősziklahitű tanítványt is a sátáni gondolkodás szakadékának szélére löki. Napjainkban újraéled a régi korokban divatos tévtanítás, hogy Jézus keresztje következmény volt: megszokottól eltérő, sokak szemében provokatív viselkedésének egyenes folyománya. Vállalása az ő részéről egyszerű következetesség volt: élete árán is vállalta elveit... Még egyszer szögezzük le: ez tévtanítás! Távozz tőlem, sátán...! Második századi egyházatyánk, Polikárp szmirnai püspök jelenti ki ránk maradt, filippiekhez írt levelében: „Aki a kereszt bizonyságát nem vallja, az a sátántól való.” Krisztus keresztje nem az események szerencsétlen összejátszása vagy az emberi tartás jele, hanem Isten üdvözítő akarata. Pontosan azért kellett a Messiásnak keresztutat járnia, hogy megszabadítson bennünket a sátáni gondolkodás csapdájából, az őt olyan könnyen félreismerő tévelygésből. Biblikusabban vagy egyháziasabban szólva: azért, hogy megváltson bennünket. Krisztus keresztjének árnyékában elmélkedve arra is rá kell döbbennünk, hogy a keresztet vállaló Megváltó övéitől teljes tudatátformálást követel - és ugyanezt ajándékozza is nekik. Az ember ugyanis többnyire nem kíván mást, mint megmenteni a saját életét, megnyerni az egész világot. Elfogadott jelszavunk: valósítsuk meg önmagunkat! Ha elég ügyesek vagyunk, ehhez még olyan ideológiát is felhasználunk, amelyben előkelő helyet „adományozunk” Istennek... A péteri-sátáni válasz mögött is felfedezhetünk talán valami ilyesmit. A természetes emberi logika szerint a Messiás feladata alighanem az, hogy rendbe tegye az életünket, megregulázza a nekünk nem tetszőket, igazolja döntéseinket, életvitelünket, választott utunkat. Ha úgy tetszik: bűneinket... Hogy minden maradjon a régiben. Krisztus keresztje viszont éppen azt üzeni: semmi nem maradhat a régiben! Nagy baj van az életünkkel, és ha nem vigyázunk, nem változunk, minden kicsúszik a markunkból. Miközben megpróbáljuk megvalósítani önmagunkat, semmivé foszlunk. Miközben meg akarjuk menteni az életünket, elveszítjük. Miközben megpróbáljuk A VASÁRNAP IGÉJE megnyerni a világot, kárt vallunk a lelkűnkben. Mit adhat az ember váltságdíjul a leikéért? A kérdésre a kereszten találjuk meg a választ: emberi ésszel ugyan fel nem fogható, de Jézus Krisztus megfizette a váltságdíjat a lelkűnkért! Semmi nem maradhat tehát a régiben: vegyük fel a keresztünket, és kövessük őt. Akkor is, ha szavai, cselekedetei, életünket irányító hatalmas akarata érthetetlenek, olykor megbotránkoztatok. Krisztus hatalmas szavára távozik tőlünk a sátán, és megújul az életünk. Krisztus keresztje végül arra is ráébreszthet bennünket, hogy benne találjuk meg az örök élet egyetlen esélyét. Amire Péter és vele együtt valamennyien képtelenek vagyunk, azt ő megtette: legyőzte a sátánt. Ma még cipeljük a keresztjeinket, ma még kísért bennünket a sátán, ma még bűnös óemberünk küzd a megújulásunk ellen, de eljön majd az idő, amikor az Emberfia ismét közöttünk lesz, méghozzá angyalainak dicsőségében. Akkor nem lesz többé mellébeszélés, nem lesz többé alakoskodás, nem lesz több idő az igazság felismerésére sem, mert minden egyértelművé válik. Az örök élet azoknak jut osztályrészül, akik Jézus Krisztust e világi életük során az értük, mindannyiunkért meghalt és feltámadott Messiásnak tekintették és vallották. Nincs más út. A mennyországba nem lehet különféle ügyesen elrejtett kiskapukon át beoldalogni. Bűnbánattal kérdezzük meg magunktól a böjt első napjaiban: hányadik helyet foglalják el a mindennapjainkban az e világi élet minőségével kapcsolatos törekvések - és hányadik helyen áll az örök élet iránti vágyakozás, a kereszt megváltó Krisztusában való hit? Pedig Krisztus dicsősége böjtben is letagadhatatlan bizonyosság: ha hittel tekintünk rá, akkor a javunkra, ha megütközünk rajta, akkor a kárhozatunkra. Böjt első vasárnapja hagyományosan a sátán legyőzőjeként állítja elénk az Úr Jézust. Ő az, aki megszabadít bennünket - nem a sátán által ránk zúdított sok rossztól, szenvedésektől, keresztektől, hanem mindenekelőtt a belénk költözött, bennünket megfertőző sátáni gondolatoktól. Bizalommal folytassuk tehát szívünk - esetleg testünk - böjtölését a következő hetekben, mert a bűnbánati idő sötétségének leple alatt már most meg-megcsillan a győztes Krisztus dicsősége, amely húsvét ünnepén fogja mindent elsöprő erővel beragyogni az életünket, hogy bepillanthassuk abba az örök dicsőségbe, amely a Krisztus-hívőt e világ elmúlta után várja. ■ Tubán József Imádkozzunk! Mindenható Istenünk, aki a böjt negyven napja alatt összetörsz bennünket, hogy annál nagyobb örömmel ünnepelhessük a feltámadás legszentebb ünnepét: adj erőt nekünk, hogy mindenkor készek legyünk küzdeni bűneink ellen, és megújuljunk a te akaratod szerint az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélek Istennel él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen. ► Böjt első hetének éneke, az Úr Jézus, hozzád kiáltok (EÉ 75) a reformáció első generációjának kiemelkedő jelentőségű értéke. Amikor 1523-ban liturgiái reformjának kidolgozásához hozzáfogott, Luther azonnal felismerte, hogy nem csupán a prédikációnak, hanem a gyülekezeti éneknek is óriási szerepe lehet az új tanok terjesztésében. Prédikátortársait és barátait levélben buzdította énekköltésre, s bár a körülötte tevékenykedő reformátorok egyike sem hagyott hátra az övéhez hasonló mennyiségű énekanyagot, e kisebb szerzők munkája is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a nép ajkán immár anyanyelven szólalhasson meg az énekelt ige. Az Úr Jézus, hozzád kiáltok szerzősége a 19. századig tisztázatlan volt; ekkor egy 1530-ból származó nyomtatvány került napvilágra, mely tartalmazza heti énekünket. E forrás tanúsága szerint a szöveget Johann Agricola (1494-1566) tanár, teológus szerezte 1526/27 körül, aki - akárcsak Luther - Eislebenben született. Mély tisztelettel és csodálattal viseltetett a reformátor iránt, 1515-ben lelkes tanítványa lett a wittenbergi egyetemen, és hamarosan szoros baráti kapcsolat alakult ki köztük. Tanulmányai végeztével Agricolát az egyetem tanárává nevezték ki, később prédikátorként szolgált szülővárosában, majd Wittenbergben. 1540- ben a brandenburgi választófejedelem udvari prédikátora lett, utóbb a fejedelemség szuperintendense. E pozíciójában is mindvégig a lutheri teológia terjesztésén fáradozott. Úr Jézus, hozzád kiáltok CANTATE Eged Iítcn diczcríinc. A lutheránusok között 1527-ben kirobbant antinomisztikus vitában ő maga is hevesen állást foglalt. A vele ellentétes álláspontra helyezkedő Melanchthon a törvény nyomatékosabb hirdetését szorgalmazta, hogy az tanítson helyes életvezetésre és bűnbánatra, Agricola azonban úgy tartotta, minderre csakis az evangélium hallgatása ösztönözhet. E vitában Luthernek is kénytelen volt ellentmondani, így az egykor szoros baráti viszony már sohasem lett a régi közöttük. „Az igaz hitet kívánom” - írja énekében, s ez egész életének mottója lehetne, hiszen mindvégig nyughatatlanul kereste a helyes utat és teológiai meggyőződést. Ugyanakkor azt is elmondja, hogy mindabban a „nagy harcban, ellenkezésben” amelyen ő is keresztülment, nem a maga erejében bízott, s erre tanít bennünket is. Az ismeretlen eredetű, 1526-ban lejegyzett dallamnak talán legszebb feldolgozása az az orgona-előjáték, mely /. S. Bach Orgelbüchlein című gyűjteményében található (Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ, BWV 639). A darab lírai hangvétele mögött az igaz hitet kereső lélek kétségei, belső vívódásai is megjelennek, amelyeket a bal kéz kavargó kísérőszólama szemléltet. Segítsen bennünket böjt első vasárnapján ez a mű is a befelé fordulásra és az elcsendesedésre! ■ Fekete Anikó Böjt himnusza Invocavit: „Segítségül hív, és én meghallgatom - így szól az Úr -, vele leszek nyomorúságában, kiszabadítom és megdicsőítem.” (lásd Zsolt 91,15; LK) Kiáltunk, és Isten meghallgat, kiszabadít a nyomorúságból. A zsoltároshoz hasonlóan tanít imádkozni minket Johann Agricola, Luther reformátortársa és egyik utolsó vitapartnere. Ők ketten a wittenbergi egyetem falai között küzdöttek Isten előtt megállva, böjtölve a hit tisztaságáért. Szombathelyi gyülekezetünk nagyon szereti ezt az éneket, első versét gyakran énekeljük az istentiszteleten az egyetemes könyörgés bevezetéseként. A prédikációra fennhangon hitvallással válaszoló gyülekezet Krisztushoz kiált énekszóval: Jézus Krisztushoz, aki a mi egyetlen közbenjárónk Istennél, akinek a nevére a Szenüélek felerősíti kéréseink hangját. A könyörgések végén az egész gyülekezet kiált: Urunk, hallgass meg minket! Segítséget kérünk életünkhöz és szolgálatunkhoz a világban. Segítséget kérünk a ránk bízottaknak, akiknek imádságát felkaroljuk, vagy helyettük mondjuk el. Agricola éneke a mai vasárnapon az istentisztelet himnuszává nemesülhet. Sőt a böjt himnuszának is nevezhetjük, hisz megadja az alaphangot a böjtölésre való felhíváshoz: Forduljatok Istenhez, kiáltsatok Jézushoz, és ne engedjétek, hogy a kísértő eltérítsen titeket a kegyelemtől! A sötétség ne borítsa el a világosságot! Együtt kiálthatunk Istenhez ezzel az énekkel, nehogy erőt vegyen rajtunk és egyházunkon a kétségbeesés, amely bátortalanná és bénulttá tesz. Zengje ajkunk, hogy az igaz hitet kívánjuk: a sok zavaros tanítás, szokás és erkölcsi zűrzavar ne homályosítsa el értelmünket! Reménység nélkül sem élhetünk. Az igaz reménység megmentő hálóként feszül a halál sötét mélysége fölött. Böjt lelkigyakorlatán újra és újra szembesülünk a bűn hatalmával és Isten megváltó kegyelmével. A kereszt a szeretet jele, amelyet, testvéreim, ne legyetek restek magatokra vetni! Gondoljuk végig, a mozdulat mögött mi rejlik: a megfeszített és feltámadott Krisztusról való tanúságtétel! Ő megváltott engem, és én hozzá tartozom; Jézustól kapom az erőt ahhoz, hogy tudjak „megbocsátani másnak”. Böjtben egyél kevesebbet, ne mulass, ne lógj órákon át a neten, és tarts magad körül több csendet! Ezek nem formaságok, hanem céljuk, hogy Isten igéje egyre inkább eledelünkké legyen. Isten igéje szent táplálékunk, amely az úrvacsorában átélhetően ad szabadságot és csendes, de annál intenzívebb böjti örömöt. „Tudom, nem hagysz elvesznem." Ez nem szerzett tudás, hanem kiböjtölt tapasztalata hitünknek. Böjt, kiáltás, megtartatás. „Úr Jézus, segíts engem!” Ámen. ■ G. Lábossá György
