Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-27 / 9. szám
6 41 2011. február 27. FÓKUSZ Evangélikus Élet Február 25. - a kommunizmus áldozatainak emléknapja Mi fekszik a hatodik koporsóban? A kommunizmus hősiességbe rejtett áldozatai „...a hatodik koporsóban (,..)ami elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ottfekszik” (1989. június 16. - Orbán Viktor beszédéből Nagy Imre és társai újratemetésén) ■ Czenthe Miklós Ma már sokan nem tudják, mi is az a kommunizmus, azt főképp nem, hogy kik az áldozatai. Pedig nem olyan túl sok idő telt el 1989 óta, az ország lakosságának talán még mindig a többsége élte le élete nagyobb részét abban a bizonyos „átkos rendszerben”, a „kommunizmusban” Mégsem tudja igazán átadni „élményeit” tapasztalatait a következő generációnak. Hiszen sokak emlékezetében az „átkosnak” az utolsó évtizedei a gulyáskommunizmusból fakadóan nem is voltak olyan vészesnek mondhatóak: hétvégi ház, nyugati utazás, háztáji, gmk (azaz „gazdasági munkaközösség"). Sőt a cenzúra, a „három T” (tűrt-tiltott-támogatott) viszonyai között az éles szeműek megtalálhatták a korlátozott szellemi tájékozódás lehetőségeit is. Viszonylag tűrhető élet volt ez - látszólag. Aztán jött a(z úgynevezett) rendszerváltás, amelyre keserűen sokan azt mondják: minden megváltozott, hogy semmi ne változzon. Bár azóta hivatalosan már a korábban mélyen elhallgatott 1956-ot ünnepeljük, április 4-e, november 7-e pedig lassan feledésbe merül. Vajon a lényeget érintette a változás? Miért egy volt főcenzor duruzsolja fülünkbe a demokrácia nótáját, miért vezényel sortüzet egy ifjúkommunistából milliárdossá avanzsált szélhámos nemzeti ünnepünk ötvenedik évfordulóján a megemlékezésen részt vevőkre, miért a korrupció és szabad rablás bajnokai éneklik párás szemmel, „hiteles arccal” az éhes proletár nemzetközi dalát? A sorjázó miértek kételkedni tanítanak az eredményekben, a megtett útban. Érdemes tehát visszamenni a kiindulóponthoz: a helyszín a budapesti Hősök tere. 1989. június 16-a, Nagy Imrének és társainak az (újratemetése, a rendszerváltás folyamatának szimbolikus kezdete. A Műcsarnok oszlopai feketébe csavarva hirdették a nemzeti gyászt. Ott álltunk megilletődve, úgy hittük - vagy legalábbis úgy reméltük -, hogy ott és akkor fordul valami. Feltűnt a szónokok között egy szakállas, romantikus kinézetű fiatalember - jelenleg Magyarország miniszterelnöke -, aki szókimondó és bátor beszédében egyszer csak azt hozta szóba, hogy bizony a hatodik koporsóban ott fekszik a jövőnk, amelyet ez a letűnő rendszer „volt szíves” eljátszani. Az azóta eltelt két évtized alatt sajnos kiderült e megállapítás alapossága, átélhettük a kijózanodást, megélhettük az illúzióvesztést. A kommunizmus áldozatainak emléknapján lehet sorolni a szenvedéseket, a mártírokat, a gyászos sírhalmokat, ahogy ezt letűnt, dicstelen korokat követően szokták. A felsorolást a társadalom azonban kissé olyan érzéssel hallgatja, hogy ha a mártírokat eltemetjük, a sírhalmokat évente friss virág borítja, a szenvedések emlékét az idő majd csak meggyógyítja. Nézzünk előre, felejtsünk, hagyjuk a vészterhes múlt századot végre magunk mögött, hogy fel-feltámadó szellemei ne járjanak vissza kísérteni, ne zavarják meg a fejlődést. Egyszóval: felejtsünk, építsünk új világot, fogyasszunk sokat, utazzunk messzire, ne törődjünk ilyen ósdi, kínos dolgokkal, mint a múlt, az emlékek. Talán a felejtés eme kísértései miatt mégis érdemes szembenézni avval a nyomasztó kérdéssel: vajon mi és ki fekszik abban a bizonyos hatodik koporsóban? Ugyanis mára már egészen bizonyosnak látszik, hogy a kommunizmus áldozatai között, akikre ma kegyelettel emlékezünk, valóban ott fekszik a nemzet sorsa, boldogulása. Talán ez az áldozat a legnagyobb mind között, ezért nagyon is nem mindegy, ezért sem szabad felejtésre adni a fejünket. Ezért kell emlékeznünk, azok ellenében, akik szeretnék elfelejtetni, mi is történt. Akiknek 1945 még mindig felszabadulás, akiknek 1956 még mindig gyanús „esemény”. Akiknek „köszönhetően” a társadalmi tudat még mindig nem fogja fel, milyen is volt az a proletárdiktatúra, akik miatt az áldozatokra még ma sem emlékezhetünk méltón. Minden percünk kínzó kiegyezés - mondja a költő. Kiegyezés azokkal és azzal, akikkel és amivel nem volna szabad kiegyezni. Akik önszántukból soha nem fognak félreállni, elpárologni, akik mindig kölönc lesznek az ország nyakán, akik nem engedik meg, hogy végre felegyenesedjünk, akik miatt jelenünk siralmas, jövőnk, gyermekeink jövője erősen kétséges. A tettesek nemcsak hogy szabadlábon vannak, köztünk élnek - ez még a kisebbik baj lenne. A nagyobb, hogy még mindig nem hagyták abba áldatlan tevékenységüket, talán mert arra ők képtelenek. Képtelenek az ország, a nemzet érdekét szem előtt tartani, képtelenek igazat mondani, képtelenek lemondani a harácsolt és rablóit javakról, az őket meg nem illető előjogokról. És képtelenek nyílt és tiszta szívvel velünk emlékezni az áldozatok, az elsorvasztottak napján. A kossuthi Kasszandra-szózat igazságát érezve kell rájönnünk, a kiegyezés nem lehet egyenlő a megalkuvással. A szerző történész-levéltáros, az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója „minden gyávát és pánikkeltőt a helyszínen agyon kell lőni”. Gondolható, hogy ezek a „gyávák” azok lehettek, akik észrevették, hogy húsdarálóba kerültek, és ezt szóvá is tették. Az egész háború során a Vörös Hadsereg 5,25 millió (!) katonája esett fogságba. Hogy ezt az elképesztő számot jobban felfogjuk, gondoljunk Sztálingrádra, ahol a németek leghíresebb vereségüket szenvedték el, és ahol 90 ezer ép és 20 ezer se► A kommunizmus áldozatainak emléknapja a tanulás napja is, amikor nem árt kitekinteni arra is, kik voltak a különböző történelmi és földrajzi viszonyok között a világkommunizmus áldozatai. Ezúttal olyan áldozatokról szeretnék megemlékezni, akikről rendszerint elfeledkezünk a február 25-i ünnepségek alkalmával. Mert azt tudjuk, hogy kik voltak a kommunisták elsődleges célpontjai, ezt ideológiájuk váltig hangoztatta is: királyok, hercegek, grófok, „naplopók” és burzsoák. Valamint földbirtokosok, gyártulajdonosok, bankárok, bánya- és háztulajdonosok, rendőr- és katonatisztek... Tudjuk, hogy üldözték az egyházat, a vallásos embereket, a tanárokat és professzorokat, a régi vezető réteg tagjait, az újságírókat, írókat, színészeket, művészeket. Üldözték azokat, akik „rossz” politikai párthoz tartoztak, azaz akik nem eleve kommunista pártokban politizáltak. Különös figyelmet szenteltek a parasztság üldözésének és a tehetősnek kikiáltott, kuláknak bélyegzett réteg megsemmisítésének. (A kambodzsai kommunisták ezzel szemben éppen a városlakókat üldözték a megsemmisítésig.) Ezt mind tudjuk, legalábbis tudnunk kellene - az említett csoportokba sorolható emberek nyilvánvaló célpontjai voltak a kommunistáknak, amikor azok saját társadalmaik ellen vívták szüntelen harcukat. Volt azonban egy nagy háború, a szovjetek nagy honvédő háborúja, amely az áldozatok egy teljesen új csoportjának szinte teljes megsemmisüléséhez vezetett. Ez a csoport pedig magának a dicsőséges Vörös Hadseregnek a katonasága volt. ■ Ámon Antal A sor a szovjet hadifoglyokkal kezdődött. A nagy honvédő háború kezdete, 1941- június 22. és augusztus közepe között másfél millió szovjet katona esett német fogságba. Ekkor adta ki Sztálin a hírhedt, 270-es számú parancsát: „Megparancsolom, hogy (1) bárki, aki [...] megadja magát, ellenséges dezertőrnek tekintendő, akinek családja mint esküszegőnek és hazaárulónak családja letartóztatandó. Az ilyen dezertőr a helyszínen agyonlövendő. (2) Azok, akiket bekerítettek, a végsőkig tartoznak harcolni, különben minden rendelkezésre álló eszközzel megsemmisítendők, miközben családjaiktól mindenféle segítség megvonandó.” Sztálin környezetének is nyomatékosította parancsát: „Szovjet hadifoglyok nem léteznek, csak árulók.” (És ha arra gondolunk, hogy ez csak egy vérszomjas diktátor álláspontja lehet, tévedünk. Ugyanez volt a véleménye a bolsevista feministának, Alekszandra Kollontaj asszonynak is.) A szerencsétlen katonák megpróbáltatásainak sora folytatódott: 1941. október közepéig már több mint hárommillió, az év végéig pedig 3,8 millió vöröskatona került német fogságba. A hibát hibára halmozó, de a hatalomban maradásért remegő kommunista vezetés további parancsokkal bombázta csapatait. Két példát említhetünk: „A leningrádi front NKVD különleges osztálya tegyen azonnali lépéseket annak érdekében, hogy a haza árulóinak minden családtagját letartóztassák, és átadják a hadbíróságnak.” Ezt a parancsot 1941. október 5-én írta alá Zsukov hadseregtábornok, egyéb parancsnokokkal együtt. Erre a drákói szigorra az adott okot, hogy a 289. önálló golyószórós zászlóalj katonái a csatatéren szóba álltak a németekkel. Az így eltévelyedett katonák közvetlen feletteseit és politikai vezetőit akkorra már átadták a hadbíróságnak és főbe lőtték „a fasiszta szörnyek segítéséért és bátorításáért”. Néhány nappal később ennél már sokkal kevesebb is elég volt Zsukov vérszomjának kielégítésére. 1941. október 13-án azt adta parancsba, hógy Ha a tengelyhatalmak összes katonai veszteségét a keleti fronton hárommillióra kerekítjük föl, akkor kereken 9:1 az arány - ennyivel nagyobb árat fizettetett alattvalóival a sztálini vezetés a győzelemért, mint Hitler a vereségért. Mindez Sztálin generalisszimusznak és parancsnoki bandájának a lelkén szárad, akik nem ismerték fel a taktikai elszakadás katonai jelentőségét, katonai doktrínájukká a támadást tették, indokolatlan helyzetekben is a támadást erőltetve áldozták fel csapataikat a sugárzó jövő oltárán. Hullámról hullámra támadtak, bármely tűzerő ellen, de az elért helyi sikereket később sokszor nem tudták a maguk javára fordítani. Ezek az óriási számok elgondolkoztatóak. Főleg, ha arra a stratégiai alapigazságra gondolunk, hogy hadászatilag védekezni mélységben szokás. Ez volt az az alapelv, amelyet Sztálin és kommunista tábornokai elmulasztottak alkalmazni. Vajon miért? A Szovjetunió teljesen kivérzett ezzel az esztelen harcmodorral. Mosier professzor a kelet-európai kommunizmus összeomlását is egyenesen onnan vezeti le, hogy a szovjetek nem tudták kiheverni az emberélet ily mérvű felelőtlen pazarlását. Amikor 1945-ben Eisenhower amerikai tábornok - későbbi elnök - közvetlenül Zsukovot kérdezte azoknak a jelentéseknek a valóságtartalmáról, amelyek szerint a marsall besült katonájuk vált hadifogollyá. Ami tehát a fogságba esettek számát illeti, a szovjet katonák ötven Sztálingrádot szenvedtek el! De az emberi életekkel való bánásmódnak még ennél is kriminálisabb jelenségével találkozunk, ha összevetjük a szovjet kommunista néphadsereg elesett katonáinak számát a velük ellentétes oldalon elesettek számával. John Mosier amerikai professzor a keleti frontról írott könyvének Következtetések című fejezetében mutatott rá: a szovjetek katonai veszteségeit jelző 27 milliós számot mint minimumot kell kezelni, ellentétben a németekre vonatkozó 2,5 milliós számmal, amely tartalmazza az elesetteket és az eltűnteket is, valamint a hadifoglyokat. Akik közülük végül visszatértek a Gulagról, azokkal ez a szám csökken, viszont növekszik a román, magyar, olasz, szlovák és finn katonahalöttäkkal. A szerző újságíró, az SBS ausztrál közszolgálati rádió magyar nyelvű adásainak nyugalmazott főszerkesztője Felhasznált források: ♦ Davies, Norman: No Simple Victory. World War II in Europe, 1939-1945■ Viking, 2007. ♦ Ferguson, Niall: The War of the World. The Penguin Press, 2006. • Hoffmann, Joachim: Stalin’s War of Extermination, 1941-1945. Theses and Dissertation Press, 2001. • Mosier, John: Deathride. Hitler vs. Stalin: The Eastern Front, 1941-1945. Simon and Schuster, 2010. alatt szolgálók közül főbelövéssel végeznek a gyávákkal, Zsukov így válaszolt: „A Vörös Hadseregben nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki gyáva lehessen.”
