Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-15 / 33. szám
2 4t 2010. augusztus 15. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, Istenünk, aki Atyánk szeretnél lenni, Fiadban gyermekeidnek szeretnél tudni, könyörülj rajtunk, hogy értsük akaratodat! Köszönjük, hogy a mai istentiszteleten is megtapasztalhattuk, hogy igéd éltető eledel, életújító világosság! Milyen jó, Urunk, hogy előtted lepleződik le életünk, ott, ahol közel a segítség, eléd lehet állni úgy, amilyenek vagyunk, és te nem engedsz tovább úgy, ahogy eléd érkeztünk! így kérünk egyházadért: hozd világosságra a léhaságainkat, hogy ne vegyünk részt meddő vitákban, terméketlen cselekedetekben, haszontalan találkozókon. Ments meg bennünket a látszatcselekvésektől, de adj világosságot gyülekezetünk tagjainak, lelkészeknek, egyházvezetőknek evangélikus egyházunkban, de más felekezetekben is, hogy só, világosság, kovász legyünk a világban, hogy mindenki megértse, te vagy az egyedüli Isten, és nincs más! Hálát adunk azokért a szolgálókért, akik gyülekezetünkben idejüket, energiájukat és pénzüket nem kímélve cselekszik azt, amire elhívtad őket, és szolgálataik nyomán életek újulhatnak meg, szabadulások történhetnek. Te őrizd és neveld a frissen megtérteket, új életben járókat, hogy ellene tudjanak állni a gonosznak, a kísértésnek, és közeledjenek hozzád, hogy ígéreted szerint te is közelebb jöjj hozzájuk! Tudjuk, Urunk, hogy a te teremtésed jó, sőt szép és harmonikus is, ennek tudatában mégis ellene teszünk. Nem vigyázunk arra, amit élettérül adtál nekünk, amit szeretnél megőrizni az utánunk jövő nemzedékeknek is. Adj bölcsességet a politikai, gazdasági hatalmat gyakorlóknak, hogy szerintedvalóan bánjanak vele, de ments meg bennünket attól, hogy a teremtést imádjuk a Teremtő helyett. Szíved szerint való embereket adj a te népednek! Könyörülj hazánkon, népünkön, nemzetünkön is, hogy áldásodban élhessünk! Előtted van, Urunk, egyéni életünk. Adj bölcsességet, hogy tudjuk ápolni házasságunkat. Te adj világosságot és útmutatást, miként neveljük gyermekeinket; te óvd meg őket. Benned találjanak békességet, megelégíttetést! Köszönjük, hogy a szükségben élőket is a te kegyelmed alá tehetjük. Segítsd a munka nélkül, a hajlék nélkül élőket, a betegeket, a kórházban lévőket, a halál révén állókat és a gyászolókat. Bennünket is használj a feléjük való szolgálatban, hogy amíg zarándok gyülekezetként ebben a világban élünk, bukásaink, elgyengüléseink ellenére is hű szolgáidnak bizonyuljunk itt! Ámen! SEMPER REFORMANDA „Ugyanígy benne van a Miatyánkban az a másik gyónás is, amelyet felebarátja előtt végez mindenki. Ennél egymásnak gyónjuk vétkeinket, és megbocsátunk, mielőtt Isten elé lépünk, és bűnbocsánatért könyörgünk. Bizony valamennyien vétkezünk egymás ellen, ezért mindenki előtt készségesen kell gyónnunk egészen nyíltan, nem is kell szégyenkeznünk egymás előtt." M Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - FIL 3,?-14 Cellák „Vagy elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és gonosz megismerésében?” Dosztojevszkijnek a nagy inkvizítorról szóló poémája a középkorba vezet minket, amikor Jézus újra megjelenik az emberek között. Csodákat tesz, és a nép szereti őt. De eljön a mindenkit félelemben tartó, ugyanakkor tiszteletet ébresztő nagy inkvizítor, egy kilencven év körüli, szálfaegyenes bíboros, aki börtönbe csukatja Jézust; nem engedheti, hogy tovább áltassa az embereket. Éjjel aztán bemegy, hogy a cellában őszintén beszéljen a fogollyal. Elmondja, hogy Jézusnak már nincs joga szólni többé. Amit mondani akart, már elmondhatta a Bibliában. Szemére veti, hogy a legnagyobb értékké tette a szabadságot, miközben az ember nem tud mit kezdeni ezzel. Akkor, amikor a sátán felkínálta a kenyeret a megkísérlés idején, akkor kellett volna azt választania, hogy a kenyér maradhasson a fő mozgatóerő a szabadság helyett. Mert az ember a kenyeret tudja csak imádni, és nem akar, nem is tud szabadon dönteni. Ha a kenyeret adta volna a népnek a szabadságot hozó igék helyett, akkor megválthatta volna őket. „Ahelyett, hogy birtokba vetted volna az emberek szabadságát, még nagyobbra növelted” - vádolja Jézust a bíboros. * * # Pál barátainak ír. Ezt a gyülekezetét, a Filippiben élőket különösen szereti. Ugyanakkor aggódik is, hiszen miután ő elmondta nekik a kereszténység titkait, judaista tanítók érkeztek oda, és azt próbálták elfogadtatni az emberekkel, hogy a törvény megtartásával kezdődik Isten megismerése. Rendnek kell lennie! Az ember arra van, hogy szabályokat kövessen. Lehet, hogy van jó szándék, de esendőek vagyunk, ezért az első a törvény. Nem szabad engedni, hogy mindenki valamiféle hit hangoztatásával szabadon dönthessen az élet dolgaiban. Azért van a törvény, hogy lássuk az utat, nehogy eltévedjünk. Pál pedig megijed, hiszen neki is így kezdődött a története. * * * „Nincsen csábítóbb az ember számára, mint lelkiismeretének szabadsága, de nincs gyötrelmesebb sem.” A nagy inkvizítor nyíltan elmondja Jézusnak, hogy saját magának is ellent kellett mondania, amikor úgy látta jónak, hogy az egyház szakadjon el Jézustól, és valósítsa meg a „félelmetes és okos szellem” akaratát, és vegye el az emberek szabadságát. Most végre, másfél ezer évvel Krisztus után, az inkvizíció korában újra nem kell az embereknek dönteniük. Ez boldoggá teszi és felszabadítja őket, hiszen azt hiszik, hogy most élik meg igazán a hit lehetőségét. Sőt ők maguk hozták el a szabadságukat, maguk mondtak le róla, és áldozatként tették le az egyház lába elé. „És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről azt az oly félelmetes adományt, amely annyi gyötrelmet okozott nekik.” * * * Pál barátainak ír. Talán máskor nem beszélne ilyen őszintén saját életéről. Elmondja, hogy a fiatalkora teljesítmények halmozásából állt. Szeretett jól viselkedni. Leginkább pedig Isten előtt akart megfelelni. Farizeusi iskolába járt, zsidó volt minden értelemben. Azon fáradozott, hogy ebben előrejusson. Ismerte a törvényt, és úgy tudta, hogy Isten azokat fogadja el, akik a törvényt megtartják. Pál barátainak ír. Ebben a körben még a csúnya szavak is megengedhetek. Úgy ír bibliát, hogy teljes valóját beleadja. Talán még a tinta is fröccsen az indulattól. Milyen szó kell ahhoz, hogy a filippiek megértsék, hogy a törvény teljesítéséhez ragaszkodó élet, magatartás kárt okoz? Kimondja a mocskos szót, mert meg kell érteniük, hogy az, amit kaptak, mindennél többet ér. Szívükben, lelkűkben, személyiségükben élhetik át az Istenhez való tartozás boldogságát. Azt, hogy Isten felemeli őket, elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Minden külső törvény csak arra jó, hogy szembesítse az embert tehetetlenségével, bénultságával, értéktelenségével. Itt valami olyan ajándék az övék, amely cselekvővé teheti őket, amely kinyitja őket az élet lehetőségeire, örömeire, távlataira. * # # A poémát Ivan Karamazov meséli öccsének, Aljosának. Mire ő hosszas gyötrődés után azt mondja: „A te inkvizítorod nem hisz Istenben, ez az ő egész titka!” A bátyja így felel: „És ha így van! Végre rájöttél. Valóban így van, valóban ennyi az egész titok, de hát ez nem szenvedés, legalábbis egy olyan ember számára, mint ő, aki egész életét arra a pusztai hőstettre áldozta, és nem gyógyult ki az emberiség szeretetéből? Életének alkonyán kétségtelenül meggyőződik arról, hogy csakis a nagy, félelmetes szellem tanácsai szerint lehetne valamelyest elviselhető A VASÁRNAP IGÉJE rendbe fogni ezeket a tehetetlen lázadókat, ezeket a »csúfságra termett, félig sikerült kísérleti lényeket«.” * * * A törvény emberei vagyunk, mert nem hiszünk Istenben. Magunkban bízunk. Készek vagyunk, hogy helyesen, tisztességesen és a rendnek megfelelően éljünk. Ha az akadálypályát teljesítettük, Istennek az a dolga, hogy valamiféle mennyországba juttasson. Bár hinnénk Istenben! Akkor éledne a bennünk levő holt. Ha mustármagnyi hitünk lenne, akkor - mit hegyeket! - emberi lelkeket mozdíthatnánk meg az irgalom és a jóság, a nagylelkűség és az örökkévalóság szeretete felé. Bár hinnénk Istenben! Akkor nem válnánk saját magunk által kreált rendek rabszolgáivá. Nem lennénk ítélkezők, mások bűnét számon tartók, bosszúállók. Bár hinnénk Istenben! * * * Mi a történet vége? Mit mond Jézus? Nem szól semmit. Amikor végül az inkvizítor kitárja a cella ajtaját, hadd menjen, akkor Jézus búcsúzóul megcsókolja. Mit jelent ez a csók? Ez Dosztojevszkij titka. Talán Jézus megérti a világ bénultságát? Talán látja saját ellehetetlenülését, az emberi lélek megnyerésének kudarcát, hogy nem marad más, csak a kereszthalál, amely talán mégis odavezeti az embert Istenhez, szemtől szembe állítja vele, és megérteti végtelen szeretetét? Talán csak egyszerűen megszánja ebben a torzult lélekben az embert? A csók Dosztojevszkij titka. ■ Koczor Tamás Mélységes mélyből kiáltunk ^ Bár a Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnapon a heti énekben egy bűnbánati költemény, a 130. zsoltár szólal meg, a vasárnap mégsem az ember bűnösségét hangsúlyozza elsősorban, hanem azt az isteni kegyelmet, amely nagyobb az ember bűnénél. Az ünnep evangéliuma, a farizeus és a vámszedő példázata is erősíti a heti igének az Istennel szembeni elbizakodottságot elítélő üzenetét: „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad’.’ (íPt 5,5) Ugyanez a meggyőződése Pál apostolnak is, akinek személyes hitvallása szólal meg a vasárnap óegyházi levélbeli igéjében: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (íKor 15,10) Nem véletlen, hogy a bűnbánat és a kegyelem ilyen összefüggésének megvilágítására éppen a Mélységes mélyből kiáltunk (EÉ 402) kezdetű éneket, Luther Mártonnak a 130. zsoltár alapján írt versét énekeljük heti énekként. A reformátor egyébként több zsoltár alapján is írt éneket (például Zsolt 12; 67; 124), énekünk esetében mind a szöveg, mind a dallam tőle származik. A feltételezhetően 1523-ban keletkezett és 1524-ben - Johann Walter gondozásában (Chorgesangbuch), huszonhárom másik másik Lutherének társaságában - megjelent Aus tiefer Not schrei ich zu dir című éneknek eredetileg csak négy verssza-CANTATE ka volt, amelyek - verses formában- szigorúan ragaszkodtak a zsoltár eredeti szövegéhez. Luther azonban- éppen a bűnbánat és a kegyelem elválaszthatatlanságát hangsúlyozandó - az eredeti második versszakot kettéosztva és a részeket kiegészítve öt versszakosra bővítette az éneket, így a szöveg - a reformátorok törekvésének megfelelően - a reformáció teológiája terjesztésének szolgálatába tudott állni. Az ének gondolatmenete három alapvető reformátori felismerést, üzenetet tartalmaz. Az első az ember Isten előtti mindenkori és valódi helyzetére, azaz bűnei miatti elveszettségére mutat rá, és rímel a zsoltár alap-mondanivalójára: „Mélységes mélyből kiáltunk” Ez a bibliai-reformátori emberkép. A második felismerés az, hogy az ember ebből a helyzetből saját erejéből nem képes kitörni, bűneiért elégtételt adni: „Az emberek jótettei kevésnek bizonyulnak” (2. vsz.). Ezért tanítja Luther minden követőjének saját meggyőződését: „Én csak az Úrra építek, / Nem saját érdememre” (3.'vsz.). Végül a harmadik reformátori felismerés az ember bűnének és Isten kegyelmének viszonyára vonatkozik. Luther hangsúlyozza, hogy Isten kegyelme sokkal nagyobb erővel bír a dolgok helyrehozatalára, az ember megszabadítására nézve, mint amilyen romboló a bűn ereje. Ezért nincs más út az ember számára, mint az Istenhez fordulás: „Bármily sok is a mi bűnünk, / Még több az Úr kegyelme. / Kész ő mindig, hogy a bűnöst / Karjával fölemelje. (...) Ő a mi szabadítónk” (5. vsz.). Egyedül a kegyelem... A vasárnapot a kereszténység kezdetei óta ünnepnek mondják, s mondjuk mi magunk is. Mindegyiket, a mait is. És Lutherral mégis így énekelünk: „Mélységes mélyből kiáltunk / Hozzád, irgalmas Isten.” Rendben van ez így? Nem kellene-e meghallanunk a gyakran hangzó kritikát, hogy a sok bűnbánat és általában a bűnről való beszéd helyett sokkal inkább az örömre, a felszabadultságra kellene koncentrálnunk? Az ilyen gyakori önmarcangolás, önostorozás helyett nem azt kellene-e inkább keresnünk, mi tesz boldoggá, vidámmá bennünket? Tegyük fel tehát a kérdést! Vajon mi adja számunkra, keresztény emberek számára az igazi örömöt és boldogságot? Talán saját eredményeink, sikereink? Valóban, ezek is örömmel töltenek el mindenkit. S ez jól van így. De nem jelent-e még nagyobb örömöt, nagyobb biztonságot az a tudat, hogy Isten előtti megítélésünk nem ezektől függ? Nem ad-e nagyobb nyugalmat az a meggyőződés, hogy Isten bűneink ellenére fogad el bennünket, és hív az ő országába? Nem kell-e igazat adnunk reformátorunknak, amikor - saját bűnei láttán is - azt mondja: „Én csak az Úrra építek, / Nem saját érdememre”? S ha olykor megfogadjuk is a kritikát, és igyekszünk a keresztény hit és élet örömeiről is gyakrabban szólni, Luthert akkor se értsük félre! Az ő éneke nem a bűnről és az elkeseredésről vagy az örömtelenségről szól. Ő Isten és az ember kapcsolatáról énekel. Arról, hogy Istené az utolsó szó; hogy a kegyelemé az utolsó szó. Ahogy röviden mondani szoktuk: Sola gratia! Egyedül a kegyelem! Ez az, ami örökre szól, és újra meg újra megszólal. Ha megtapasztaljuk is és sokszor reálisan látjuk - hála Istennek - a bűn valódi mélységét, még többször hangzik felénk a kegyelem evangéliuma, amely arról szól, hogy Isten felemel, kiemel a mélységből, és újra útnak indít. Lehet, hogy nem ott és akkor és nem éppen úgy, ahogyan mi gondoljuk vagy szeretnénk. Lehet, hogy késik, várat magára. Lehet, hogy nem vesszük észre, mert valami jelentéktelenebb elvonja róla a figyelmünket. Lehet, hogy elutasítjuk, nem vesszük komolyan... Ő mégis ott van. Van kinek panaszkodni, van kihez szólni, és van kitől szabadulást remélni... Luther és a 130. zsoltár közös biztatása szólal meg énekelt imádságként ezen a vasárnapon templomainkban. Bizonyságot tesz a kegyelem szavával felénk forduló jó pásztorról. És hitvallássá válhat ajkunkon az ének: „Szívem erős bizodalma / Az Istennek kegyelme." ■ Wagner Szilárd
