Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-01 / 31. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. augusztus í. *• 13 Válasz Juhászné Szabó Erzsébet testvérem levelére Örömmel olvastam, hogy az Evangélikus Élet 2010/27. számában közölt, vitaindítónak szánt gondolataimra érkezett már hozzászólás Juhászné Szabó Erzsébet testvérem tollából - talán nem bántom meg azzal, ha a továbbiakban csak a kevésbé hivatalos Erzsébet néven fogom említeni levele a 2010/29. számban olvasható „...ha valakit ezekkel a dalokkal Jézushoz tudunk vezetni, akkor ezek szent énekek..!’ címmel. Remélem, hogy nem ez lesz az egyeben reakció. Nem biztos, hogy a vitába bekapcsolódó minden testvéremnek válaszolok majd, de most úgy érzem, hogy mielőbb válaszolnom kell, mert a hozzászólásból úgy tűnik, hogy cikkemben - bármennyire hosszú is - nem sikerült teljesen világosan kifejteni gondolataimat. Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a leírtakban kulcsszavak voltak a lutheránus, a hagyomány és az evangélikus identitásunk, amint erre a későbbiek során még hivatkozni szeretnék. Először néhány félreértést szeretnék eloszlatni. 1. Klaus Douglass emlegetett könyvét én is értékesnek tartom, csak egyes tételeit vitatom, elfogadni nem tudom. Ezeket részben ő is csak átvette - véleményem szerint - kellő kritika nélkül. 2. Én sem gondolom azt, hogy az énekeskönyvet kőbe kellene vésni. Úgy is írtam, hogy csak az identitásunkat meghatározó énekeket nem lenne szabad soha kihagyni. „Merítenék az új magyar »termésből«...” - írtam, tehát nem vitatom azt, hogy időről időre új énekekre is szükség van. Azonban számomra az, hogy,,«/ ének”, nem jelenti azt, hogy az Új ének gyűjteményből való, sőt azt sem jelenti, hogy könnyűzene. 3. Az Új ének gyűjteménnyel sem lenne tulajdonképpen semmi bajom, ha valóban úgy lenne, ahogyan 2. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, hogy Káldy Zoltán idejében az ellenállást feladták, és politikai nyomás hatására lett az új énekeskönyv olyan, amilyen. A szerkesztői munkát végzők valószínűleg nem is voltak tisztában azzal, hogy mire használják őket. A hagyományhoz liberálisabban közelítettek egy olyan korban, amikor a hatalom „a múltat végképp eltörölni” igyekezett (fiatalabbak kedvéért megjegyzem, hogy az Internacionálé szövegéből idéztem). Az ökumenére, korszerűségre és sokszínűségre való hivatkozással kiszorították a hagyomány egy jelentős részét, „felhígították” az énekeskönyvet, mert a történelemből tudták, hogy egy közösség bomlasztásának egyik jól bevált módszere a hagyományok felszámolása. Egyik-másik ének „gagyi” színvonala is ezt látszik alátámasztani. Úgy érzem, hogy azok, akik az Új ének gyűjteményt az énekeskönyv alternatívájának tekintik, ezt a „hígítási” folyamatot folytatják (szándékosságot persze nem tételezek fel róluk). Az egyház bástyája ma is erősítésre szorul. Nem Ordass Lajosék példáját kellene inkább követnünk? Néhány megjegyzés most már Erzsébet hozzászólásához. 1. Ezt írja: „...ha valakit ezekkel a dalokkal Jézushoz tudunk vezetni, akkor ezek szent énekek...” Ezt nem vitatom (bár a szent szót itt nem találom a legmegfelelőbbnek), azonban ezekről a dalokról többnyire nem állíthatjuk, hogy lutheránus dalok. Pedig nem elegendő valakit Jézushoz vezetni, vigyázni kell arra is, hogy ott is maradjon! Ennek legáltalánosabb módja az, hogy bevezetjük egy gyülekezet közösségébe. A mi esetünkben ez kézenfekvőén egy lutheránus gyülekezet. Ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát egy közösségben, szükséges, hogy ismerje és szeresse annak hagyományait. Tamás-misékről olvastam olyan taéppen az különbözteti meg az alkalmi (bibliaórai stb.) énekektől, hogy bár törekszünk a minél szebb előadásra (mert Istenhez csak a tökéletes méltó), nem feltétlenül szükséges az, hogy magamat vagy a környezetemet gyönyörködtessem, csak az, hogy őszintén, szívből énekeljek. Más szavakkal: még akkor is énekelhetek, ha tudatában vagyok annak, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem vagyok képes gyönyörködtetni. 4. Nem vitatható, hogy szent ének (ugyanúgy, ahogyan Erzsébet értette) egy ihletett Ave Maria, vagy szent mű egy ihletett Stabat Mater, és ezek is vezethetnek embereket Jézushoz. De ha ezeket az embereket ez a zene ragadta meg, akkor valószínűleg inkább a katolikus egyházban fogják otthon érezni magukat. Ez nem baj, előfordulhat fordítva is (Zalánfy Aladár orgonaművész Bach zenéjének hatására tért át az evangélikus hitre), azonban megengedhetünk magunknak annyi vallási sovinizmust, hogy elsősorban az evangélikus egyház híveinek számát próbáljuk meg gyarapítani, és saját gyülekezetünkben több esélyünk van arra, hogy pártfogoltunk mellett lehessünk, ha szüksége van ránk. Másrészt azonban, ha tudatosan vagyunk lutheránusok, akkor büszkék vagyunk az értékeinkre is, és büszkén próbáljuk másokkal megszerettetni őket. Egyszer a fodrásznál egy vendég elmondta (a tévé közben sportműsort sugárzott), hogy mennyire szégyenkezik, amikor sporteseményeken felhangzik a magyar himnusz. Szerinte vidámabb, rockosabb zenére új himnuszt kellene íratni. Nagyon elszomorított. 5. A Wass Albert-verssel kapcsolatban előre kell bocsátanom, hogy nem vettem a fáradságot, hogy az éneket megismerjem (időm sajnos nem engedte). Évtizedek óta divat azonban maradandó értékű költemények megzenésítése (VitaiIldikó, Kaláka, Sebő-Erzsébet írja: „Bibliaórák, hittanórák, Tamás-misék, összejövetelek kedves könyve...” Csakhogy sokan énekeskönyvünk alternatívájának tekintik. Ezt már veszélyesnek tartom, ahogyan a későbbiekben erre még rámutatok. Néhány megjegyzés, kiegészítés a már korábban leírt gondolataimhoz: 1. Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, hogy Ordass Lajos idején tudatosan azért nyúltak vissza a hagyományhoz (Luther Márton addig énekeskönyvünkben nem szereplő énekei részesültek előnyben), mert úgy érezték, hogy az evangélikus egyház bástyáját meg kell erősíteni a kommunizmus nyilvánvaló támadásaival szemben (a kommunisták végső soron meg akarták szüntetni az egyházakat). Ordass Lajos ellenálló volt. pasztalatot, hogy olyan fiatalok, akiket a mise megérintett, hanyatthomlok menekültek, amikor megismerték az „igazi” istentiszteleteket. A reklám jó volt, de - mint többnyire a reklámok - megtévesztő. Ha aztán ezek a fiatalok később eseüeg egy másik egyházban találják meg a helyüket, akkor egyik szemem nevet, a másik viszont sír... 2. Erzsébet nem írja, hogy pontosan hogyan képzeli el a „gitáros énekek” bevezetését az istentiszteleteken. Ezentúl a gyülekezeteknek nemcsak lelkészre és orgonistára, hanem gitárosra is szükségük lesz? Két zenész egy istentiszteleten olyan, mint két dudás egy csárdában, különösen akkor, ha két eltérő zenei irányzat képviselői. 3. Szerintem a gyülekezeti éneket együttes stb.). A megzenésített változat sajnos nem lesz mindig automatikusan maradandó érték. A mi esetünkben pedig nem kérhető számon a költőkön az, ha verseiknek nincs lutheránus jellege, különösen akkor nem, ha ők maguk sem lutheránusok (Wass Albertról úgy tudom, hogy református vplt). Fiataljaink evangélikus identitástudatát nem ártana erősíteni, és ezért nem általában szent énekeket, hanem lehetőleg lutheránus énekeket kellene tanítani nekik. 6. Nem vitatom, hogy Erzsébetnek igaza van, amikor úgy látja, hogy véleményemet az életkorom és zenei ízlésem is motiválja, de megpróbáltam ezeken túltenni magam, és talán sikerült is néhány valóban objektív érvet találnom. ■ Herényi István Egyedülálló konferencia ► Felszabadult nevetés töltötte be ismét az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ épületét július 18-25. között. Idén már tizenharmadik alkalommal szervezte meg egyházunk női missziói szolgálata az egyedülálló szülők és gyermekeik konferenciáját Révfülöpön. Mindig is a vidámság jellemzi ezeket a heteket, ám ebben az esztendőben a résztvevők közül sokan utaltak arra, hogy a felszabadult derű - isteni ajándékként - belülről fakad. A konferencia bátorítását („Bővölködjetek a reménységben”) így nem parancsként, hanem óriási lehetőségként élték meg az édesanyák és gyermekeik. A délelőtti bibliatanulmányok és előadások segítették Pál apostol biztatásának (Róm 15,13) „gyakorlati alkalmazását” Szó esett arról, mit jelent reménységgel tekinteni a családra, a világ eseményeire, az ajándékba kapott környezetre. Természetes, hogy a legélénkebb beszélgetés azt az előadást követte, amely azt járta körül, miként láthat túl az ember a próbákon, a szenvedésen, a halálon. Mező Lászlóné, a pápai gyülekezet presbitere vállalta, hogy bizonyságtételként életének néhány eseményét, hitbeli tusakodásainak egy-egy epizódját megosztja a konferencia résztvevőivel. Julika 1998-ban járt először Révfülöpön, Down-kóros gyermekével, Verussal együtt. Férje, akivel csodálatos harmóniában nevelték a nagyfiúk mellett ezt a beteg leánykát, előtte néhány hónappal halt meg balesetben. Julikát akkor lelkészei bátorították: „Ott majd vigasztalásra lelsz” azóta pedig elmaradhatatlan résztvevője az alkalmaknak. „Akár ti is állhatnátok itt a pulpituson” - kezdte bizonyságtételét, utalva arra, hogy a jelen lévő édesanyáknak - szinte kivétel nélkül mindnek - nehéz, próbákkal teljes sors jutott osztályrészül. Amikor arról mesélt, hogyan tornáztatta naponta az átlag „downosoknál” is gyengébb izomzattal született Verust, sokak szeme könnybe lábadt. Nem csupán a meghatottság miatt, hanem azért, mert gyermekük mellett maguknak is hasonló kínokat kellett átélniük. „Hol a baba sírt, hol én...” - érzékeltette plasztikusan ezt a közös szenvedést Julika. Vallomása mégis arról szólt, hogy Krisztus erejével miként tudott győzni a próbákon, hitbeli megingásokon akkor és azóta naponta. Az idei konferencia címét is - a bővelkedő reménységről - ő ajánlotta a szervezőknek. Bizonyságtétele nyomán pedig hamarosan már nem ő, hanem a reménység Istene, azaz Jézus Krisztus „állt” a nagyterem pulpitusán. Hiszen egyedül Jézus az, aki erőt adhat a szenvedések hordozásához, a hétköznapi terhek cipeléséhez. Az embert Krisztusba vetett élő hite töltheti be - körülményeitől függetlenül - örömmel és békességgel. Ez a gondolat csendült ki a többi előadásból is, és erre biztattak a reggeli és esti áhítatokon a gyermekek, fiatalok szájából elhangzó bibliai igeversek is. A konferencia nyitó igehirdetésében a vezetők közül Grendorf Péter lelkész még egyértelműbben fogalmazott: „Mi évről évre Krisztusról beszélünk. Őt, a Fiút »kínáljuk« nektek.” Utalt János apostol szavára: „Akié a Fiú, azé az élet’.’ (íjn 5,12) Hangsúlyozta, hogy Krisztus ismerete nélkül nincs igazán bővelkedő reménysége az embernek. Egy történetre hivatkozva pedig meghökkentő módon tette fel a kérdést: kinek kell a Fiú? Mindezt bizonyossággal kérdezhette így, mert „köztudott”, hogy nem mi, emberek, hanem Isten maga kínálja fel Fiát a világnak, és vár a válaszunkra. Miként az elmúlt héten például Révfülöpön, most - e beszámolót felhasználva - talán éppen e hasábokon, e sorok olvasójának. ■ B. PM. Minémű vég Annyi idős, mint Nelson Mandela. Hosszú életpályájának sok keresztje, kitérője volt. Malomsokon született, ma Budaörsön él. Már sok évvel ezelőtt javasolta: vezessük be egyházunkban a kettős gyülekezeti tagságot! E mozgó világban ugyanis nem kevés azoknak a száma, akiknek két otthonuk van. Ha elindulnak otthonról a falujukba, hazamennek. Ha visszatérnek otthonukba, akkor is hazamennek. A költővel szólva: „Hazamegyek a falumba” így egy gyülekezeti tag mindkét helyen jelen lehet buzgalmával, hitével, szeretetével, nem utolsósorban anyagi segítőkészségével. „Ozorai példa” - lelki értelemben! Neki jutott eszébe, hogy el kellene készíttetni a feliratot a mi templomajtónk fölé is: Erős vár a mi Istenünk! Továbbá hogy nem volna szentségtörés, ha ez a templom Edvi Illés Gergely mártírhalált halt malomsoki lelkész nevét viselné. Mindkettő - az ő anyagi támogatásával - megtörtént! A bejárati ajtó fölött ott felirat: „Erős vár a mi Istenünk!" A templomfalon pedig márványtábla: „Edvi Illés Gergely evangélikus templom”. Azé az Edvi Illés Gergelyé, aki 1675. április 28-án Itáliában halt mártírhalált... Egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy az espereshelyettes által tartott ünnepi istentiszteleten és a délutáni hangversenyen részt vegyen. Ezzel az írással szeretnénk közkinccsé tenni javaslatait, annál is inkább, mivel a gyülekezet presbitériuma figyelemre méltó fáradozásaiért a Malomsoki Evangélikus Egyházközség „örökös tiszteletbeli tagja” címet adományozta neki. Az oltár mellett 1928-ban felállított Edvi Illés Gergely-emléktáblán ez az ige olvasható: „Megemlékezzetek a ti előttetek járókról, kik nektek szólták az Isten beszédét, kiknek kövessétek hitöket. Meggondolván, hogy minémű vége volt az ő életöknek. Zsid. lev. 13,7” Az új fordítás szerint: „Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüketí.” Ezért figyel Horváth Miklós hittestvérünk odaadó életére és hitére hálás szeretettel: M a Malomsoki Evangélikus Egyházközség
