Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-04 / 27. szám
8 « 2010. július 4. PANORÁMA Evangélikus Élet Mesélő naplók Sok szempontból különleges templom a siófoki - 1985-ben, még a pártállami időkben maga a helyi tanácselnök kínálta fel az evangélikusoknak a városi tanács egyik telkét, amelyen Józsa Márton nyugdíjas, helyettesítő lelkész vezetésével, Makovecz Imre tervei alapján, a finnországi Oulu lutheránusainak nyolckamionnyi faadományából épült az 1990. június 30-án felszentelt lelki hajlék. Különleges ez a templom azért is, mert Józsa Márton eredetileg csak egy tizenegy hónapos helyettesítő Józsa Márton naplóírás közben időszakot vállalt el, amíg keresztfia - az akkor még segédlelkész Fabiny Tamás - ösztöndíjjal az Egyesült Államokban tanult. Közben érkezett a városi tanács felajánlása, így a gyülekezetépítés templomépítéssé bővült, a helyettesítés közel egy évre tervezett időszaka megnyúlt, mivel az ösztöndíj leteltével Fabiny Tamás kőbányai lelkész lett - Józsa Márton pedig a gyülekezettel tovább építette az Ür hajlékát. Különleges ez a templom azért is, mert Makovecz Imre előtte még sosem tervezett templomépületet. És azért is, mert a hozzá való nyolckamionnyi faanyagot - amely a Szovjetunión, Lengyelországon és Csehszlovákián keresztül, sokszor hóval, jéggel borított utakon érkezett - a finnek ingyen, adományként küldték. A különleges templom elkészültekor, 1990-ben különleges könyvet vehettek kezükbe a siófoki hívek: Fabiny Tamás a keresztapjával a reggelizőasztalnál folytatott beszélgetéseit magnóra rögzítette, majd az így kialakult életrajzot egybeszerkesztette a templomépítésről született lelkészi feljegyzésekkel. A kiadvány - Makovecz Imre előszavával - ...hogy néki szent házat építs..!’ - Józsa Márton és a siófoki templom címmel jelent meg magánkiadásban. A kötet második, bővített kiadásának megjelentetését a Luther Kiadó a templom felszentelésének huszadik évfordulójára időzítette. Mire az olvasó a templomépítés öt - olykor az Állami Egyházügyi Hivatallal és egyéb hatóságokkal ...hogy néki szent házat építs... JÓZSA MÁRTON I S A SIÓFOK! I fAff'! OM vívott küzdelmekkel tarkított - évének a végére ér, kirajzolódik előtte az Isten ügyéért a legnehezebb időszakokban is bátran kiálló, az ötvenes évek ébredési mozgalmaihoz tartozó lelkipásztor élettörténete is. (A párhuzamosan futó szálak elkülönítését eltérő betűváltozat segíti.) Az élvezetes stílusban megírt kötet emellett remek történelmi és egyháztörténeti betekintést is nyújt — az erdélyi születésű, a történelmi Magyarország több pontján is szol- ’ gált lelkész életpályáján át - az 1917-től (Józsa Márton születési éve) 1990-ig terjedő időszakba. ■ Boda Zsuzsa Fabiny Tamás:...hogy néki szent házat építs... - Józsa Márton és a siófoki templom. 2., bővített kiadás. Luther Kiadó, Budapest, 2010. Ára 1980 forint. A könyv a Luther Kiadó könyvesboltjában (1085 Budapest, Üllői út 24.) és a Huszár Gál papír- és könyvesboltban (1054 Budapest, Deák tér 4.) is kapható. Részlet a könyvből Végül is mutatta (ti. a tanácselnök) a rekonstrukciós tervet, láttam rajta a parkot is, amit a valóságban akkor még egyáltalán nem ismertem, s láttam, hogy be van rajzolva oda: „ev. templom" és „ev. papiak”. Erre aztán elmondtam, hogy engem az 50-es években majdnem lefejeztek egy templom miatt Tokorcson, most meg szóhoz sem jutok, hogy itt maga a tanácselnök helyez elém egy tervet, hogy építsük föl.- Más idők, más emberek - válaszolta röviden. Majd elmagyaráztam, hogy az evangélikus gyülekezetnek úgyis már régi terve, hogy templomot építsen. Kiderült, hogy ezt a város is szívesen venné, már csak az idegenforgalmi szempontok miatt is. Lényegében ez volt a beszélgetésünk, s megígértem, hogy Káldynak ezt jelenteni fogom. Az elnök még elmondta egy finnországi élményét, felidézve hivatalos oului útját. Egy delegáció élén járt Siófok e testvérvárosában, s vacsora közben búcsúztak az ouluiaktól.- Tudja, lelkész úr, nehéz ilyenkor a társalgás, mert más világ az, meg más a mienk. A polgármester mellett ültem, s látom, keresi a témát, hogy miről is ejthetnénk szót. Egyszer csak azt kérdi tőlem: „Hát a siófoki evangélikus gyülekezet hogy van?” Nem tudtam mit felelni, mert fogalmam sem volt, van-e egyáltalán. De a polgármester nem tudott más témára átváltani, mert most meg azt kérdezte: „Hát a templomuk legalább, az jó állapotban van?” Na, erre aztán válaszoltam, mert biztosan tudtam, hogy nincs templomuk. Miközben repültünk haza a küldöttséggel, mondom is a többieknek: „Látjátok, milyen jó pénzeket elteszünk mi a skandináv népektől, aztán az itteni evangélikusoknak meg még templomuk sincsen. Hát legyen templomuk!” (1985. október 31.) Cikkem aktualitását az adja, hogy néhány hónapja egy fórumon felmerült az Új ének című gyűjtemény ismételt kiadásának, illetve újabb énekek gyűjtésének (írásának) az igénye, és időről időre feléled a vita új zenéknek - elsősorban könnyűzenének - az istentiszteleteken való használatáról. Ettől függetlenül is már hosszabb ideje foglalkoztatnak egyházzenénkkel kapcsolatos kérdések, különösen Klaus Douglass könyvének (Isten szeretetének ünnepe) olvasása óta, amelyben a szerző az istentisztelet alapelemei közül elsőként tárgyalja a zenét. Úgy látom, hogy jelenleg eléggé eltérő vélemények csatáznak egymással, és néha szinte kaotikus elképzeléseket lehet olvasni. (Az írást vitaindítóként közöljük. - A szerk.) Vitaindító gondolato Meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok hivatásos zenész, így nem is kívánok rendet teremteni a káoszban (bár erre szükség lenne), de mint amatőr elég nagy gyakorlattal rendelkezem a hangszeres és énekes zenélés területén egyaránt, és egyházunk zenei életében is aktívan részt veszek. Véleményemet jelentősen befolyásolták egyházzenészeink írásai, nyilatkozatai. Én elsősorban nem szakmai kérdésekről, hanem praktikus tapasztalataimról és észrevételeimről szeretnék számot adni. Remélem, hogy tévedéseimet szakemberek helyesbítik majd. Mivel szüleim már kiskoromban vasárnaponként templomba vittek, korán kezdtem az ismerkedést a gyülekezeti énekkel. A dallamok - különösen a liturgia dallamai - hamar megmaradtak a fülemben, és miután megtanultam szótagolva olvasni, kifejezetten szerettem az énekeskönyv használatával részt venni a gyülekezet éneklésében. Mint zenét tanuló kisgyereknek hamar feltűntek a gyülekezeti ének ilyen sajátosságai:- az éneket vezető orgona általában a gyülekezet éneke előtt volt néhány hanggal;- azok is énekeltek, akiknek nem volt szép hangjuk, vagy nem tudtak tisztán énekelni;- ha valaki nem bírta a magasságot vagy a mélységet, az oktávot váltott;- volt, aki saját „költésű” kísérőszólamot énekelt. Kissé hasonlított a cigányzene előadásához, ahol a prímás néha több hanggal is az énekes előtt, a cimbalmos kissé lemaradva játszott, az énekes pedig meglehetősen szabadon énekelt. # * * Az énekeskönyv, amelyet akkoriban használtunk (1950-es évek eleje), még egyáltalán nem tartalmazott kottát. Bár ez volt életemben az első énekeskönyv, túl sok emlékem nem maradt róla. Első (és mindeddig utolsó) saját énekeskönyvemet 1958-ban kaptam, de ez már az 1955-ben jóváhagyott énekeskönyv volt (Ordass Lajos püspökségéhez köthető). Nagyon örültem neki: bibliapapíron, a kor lehetőségeihez képest szépen kiállított könyv. Örömömet némileg csökkentette az a tény, hogy számozása nem volt folyamatos (például a 7. ének után a 9. következett, a 19. után a 22. a kihagyott énekek miatt), így az az érzésem támadt, hogy valami „nem teljes”, „nem végleges” átmeneti vagy kísérleti énekeskönyvet tartok a kezemben. Ez így is volt, bár az újabb énekeskönyvre 1981-ig kellett várni. Visszatérve az 1955-ös énekeskönyvre, érdemes elolvasnunk az előszóban az alkotók törekvéseit: „Elsősorban nem mai énekszerzők új énekeit vettük fel. Gyors áttekintés alapján is megfigyelhető, hogy főleg a reformáció korának gazdag tartalmú erőteljes koráljai, ezek között is Luther Márton eddig énekeskönyvünkben nem szereplő énekei részesültek előnyben. (...) A megszeretett új énekek közül a templomi éneklés szempontjából is megfelelő énekeket válogattuk ki, és arra igyekeztünk, hogy bevezetésükkel ne idézzünk elő törést a kialakult koráléneklésben.” Figyelemre méltó az a hagyománytisztelet, amely ebből az előszóból kitűnik. Hittanórán, konfirmációi oktatáson és bibliaórákon rendszeresen tanultuk az énekeket. Külön gondot fordítottunk az úgynevezett „új rész” énekeire (701-től számozódtak, és kottát is közöltek hozzájuk). Újdonság volt a ritmikus éneklés a korábbi „kiegyenlített” énekléssel szemben. A régi énekeket a megszokott „kiegyenlített” módon énekeltük továbbra is, az újakat viszont ritmikusan, a leírt kottának megfelelően. * * * Az 1981-ben megjelent énekeskönyv a mai napig nem nőtt a szívemhez, ezért nem is vásároltam meg. A legfőbb problémám vele kapcsolatban az, hogy megváltoztatták olyan énekek szövegét (és sokszor a dallamát is), amelyeket gyerekkoromban kívülről (nagy erőfeszítések árán) megtanultam. Néha szinte idegennek kezdtem érezni magam a templomban, ahol korábban otthon voltam. Ez persze legalább részben összefügg a másik kifogásommal, hogy a korábban „kiegyenlített” módon énekelt énekeket is ritmikusan kezdtük énekelni. Az alkotók ezúttal így foglalták össze törekvéseiket: „Az énekanyag összeállításában korszerűségre törekedtünk. Az énekanyagot több stílusból válogattuk össze. Az énekeket rövidítettük, tömörítettük.” Szembeötlő az ökümené hangsúlyozása, a hagyományokkal (például: kiegyenlített éneklés) való tudatos szakítás. A sokszínűségre való túlzott törekvés, az „új” erőltetésének eredményeként bizony nagyon gyenge énekek is (szövegek és dallamok is) bekerültek. Még egy problémám van ezzel az énekeskönyvvel: nagyon sok - a kiadás idején még - élő szerző művét tartalmazza. A szerzők egy része ráadásul tagja volt a különböző szerkesztőbizottságoknak. Jobban tetszik református testvéreink mértéktartása, akik énekeskönyvükben csak régebbi szerzők műveit gyűjtötték össze, és tetszik az előző énekeskönyvünk összeállítóinak törekvése: a hagyomány tisztelete. A gyülekezeti ének keletkezésének természetes útját így képzelem el: a szerző - belső indíttatástól vezérelve - megírja, közreadja, megismerteti környezetével a művét, majd az elterjed, és amikor már országosan ismertté és kedveltté vált, akkor bekerül egy gyűjteménybe. A szerző „rangja” nem garancia az ének elterjedésére (gondoljunk az Erős vára mi Istenünk József Attila által írt szövegére - 256. ének -, amely ismereteim szerint nem vált közkedveltté). Jó ötletnek tartom viszont azt, hogy nemcsak istentiszteleti énekeket tartalmaz az énekeskönyv, hanem alkalmi (bibliaórai) énekeket is. Itt azonban nem tartom szerencsésnek a spirituálék szerepeltetését. A spirituálé éneklése olyan - gyülekezeti tagjaink többsége számára idegen - énekkultúrát igényel, amelyet csak szakértelemmel lehet elsajátítani, tehát legfeljebb kórusoknak, énekegyütteseknek érdemes velük foglalkozni. * * * Úgy gondolom, hogy a ritmikus éneklésre való áttérés nem volt szerencsés lépés annak ellenére, hogy a külföldi divatot követtük. A jó cigányzenész a szó szoros értelmében vett „cigányzenén” kívül (magyar nóta, népdal, cigánydal) szinte mindent eljátszik, és van egy sajátos integráló képessége: „saját képére és hasonlatosságára” formálja a műveket. így amikor Mozartot, Brahmsot vagy Hacsaturjánt játszik, az nem Mozart, Brahms vagy Hacsaturján zenéje, hanem igazi cigányzene: más a tempó, a ritmus, a hangszerelés, a harmonizálás, sőt olykor a dallam is. Ehhez hasonlóan alakultak ki egyházi énekeink is kocsmai dalokból, madrigálokból, gregorián himnuszokból stb. Gyülekezeti énekként már nem kocsmai dalt, madrigált vagy gregorián himnuszokat énekelünk, hanem lutheránus gyülekezeti énekeket: más a szöveg, a tempó, a ritmus, a hangszerelés és harmonizálás, sőt olykor a dallam is. Átalakultak az eredeti művek: gyülekezeti énekké értek. A kialakult korálkultúra magába integrálta a sokféle forrásból származó anyagot. Ezért nincs értelme visszatérni az „eredetihez”, hiszen továbbra sem kocsmai dalt, madrigált stb. szeretnénk énekelni, hanem gyülekezeti énekeket. Egyházzenénk virágkora Johann Sebastian Bach idejére esik, és abban az időben a „kiegyenlített” éneklés gyakorlatát követték, ugyanis addigra „értek be” ezek az énekek. Ez a mód erőt sugároz, és a közösséget erősíti. Fontos megemlítenünk egy másik problémát is a ritmikus énekléssel kapcsolatban, mégpedig a prozódiai hibákat (a szövegbeli hangsúlyok nem esnek egybe a zenei hangsúlyokkal), amelyek egyik-másik (idegen nyelvről fordított) énekünket szinte alkalmatlanná teszik az áhítattal való éneklésre. Egy hagyománnyal való szakítás mindig kényes kérdés: többet nyerünk, vagy többet veszítünk vele? Azt hiszem, hogy koráléneklé-
