Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-25 / 30. szám
14 41 2010. július 25. KRÓNIKA Evangélikus Élet „Tisztelendő bácsi” temetésére Kovács Imre lelkész (1954-2010) Egy szép reményű fiatalember élete egy pontján teológiai hallgatónak jelentkezett. Főiskolai éveivel, majd a kőművesek kemény életformájával a háta mögött új színt hozott a hallgatók, utóbb a lelkészi kar közösségébe. Az ő Luther-kabátja a maga palástjellegével egészen más volt, mint a mienk. A szószéken nem szónokolt, hanem történeteket mesélt. Kis színeseket, amelyeket mindenki értett, amelyekben bárki magára ismerhetett. Olykor még dalra is fakadt egyegy igehirdetés közben, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, á korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította. A nyolcvanas évektől kezdve az elsők között vezetett tábort mozgássérülteknek. (A gyülekezetéhez tartozó kemenesmihályfai parókia ma mozgássérülteket is befogadó otthon.) És éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz. Mert tudta, milyen erejük van a hagyományoknak. Ennek jegyében biztatta betegágyán írt levelében még néhány héttel ezelőtt is konfirmandusait: „Minden körülmények között maradjatok hűségesek Istenhez, és szeressétek nagyon Jézust! (...) Szeressétek az egyházat! Az egyház minden időben gyönge, törékeny és gyarló. De Krisztus mégis hűséges hozzá, ezért bízhatunk abban, hogy Krisztus hozzánk is hű marad, akkor is, ha mi gyengék, törékenyek és gyarlók vagyunk. Isten segítsen és vezessen Bennetek! Tisztelendő bácsi’’. Aki még halála után is bátorít a „gyönge, törékeny és gyarló” egyházban való megmaradásra és főképpen a Jézushoz való ragaszkodásra, arról joggal elmondhatjuk, hogy őt sem élet, sem halál nem választja el Isten szeretetétől (Róm 8). Ezzel az igével búcsúztattuk Kovács Imrét július 16-án, pénteken a kemenesmagasi templomban, majd temettük el Vönöckön. Ezt a szeretetet élte meg azokban a közösségekben, amelyekben élt; Kemenesalja evangélikus hagyományokat ápoló, ám mindinkább elszegényedő falvaiban. Negyed századon keresztül szolgált itt feleségével, Tóth Mártávategyütt. „A mi hiúságunk, hogy itt maradunk” - vallotta a Duna Tv róluk készült filmjében, majd így folytatta: „Itt kicsik a házak, legalább nem takarják el az égboltot.” Három éve aztán beborult az ég. Betegsége során egyre formálta őt az Úristen. Méltósága megőrzésével nézett farkasszemet a kórral. Közben pedig folyamatosan reflektált a benne - lelkében és testében - zajló folyamatokra. A maga szemérmességével azonban rejtegette fájdalmát. Hieronymus Bosch képeit idéző szenvedő arcát csak azok láthatták, akik közvetlenül mellette voltak. De feleségén és három gyermekén kívül vele volt az, akit úgy hívunk: fájdalmak férfia, betegség ismerője. Jó néhány évvel ezelőtt - szellemi és fizikai ereje teljében - vetett papírra egy írást, amelynek ezt a címet adta: Hiszem a testfeltámadását. A temetési prédikációt ez a hitvallás zárta. „Hiszek a test megdicsőülésében. Hogy - mint elvásott ruhát - levetheti majd fájdalmait és erőtelenségeit. Hiszem, hogy a csonka-bonkák, a kéz és láb nélküliek angolkeringőt járnak majd az új teremtés örökre maradandó rétéin. És a fűszálak ragyogva egyenesednekfel könnyű lábuk után. (...) Hiszem, hogy megdicsőült testünkben őrizni fogjuk mi is ráncainkat és sebeinket, ahogyan Krisztus felmagasztalt teste is őrzi a szögek helyét. Úgy fogjuk majd hordani ezeket, mint egy öreg papucsot, amely egyre inkább hozzánk tartozik. Ahogyan a Megváltó viseli örökre szabadításunk emlékeit, úgy hordhatjuk majd mi is szabadulásunk emlékeit’.’ ■ Fabiny Tamás Istentiszteleti rend ♦ 2010. július 25. Szentháromság ünnepe után 8. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekció: Mt 7,15-23; Róm 8,12-17. Alapige: Jer 2,1-9.29-32. Énekek: 442., 238. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.); de. 10. (német) Johannes Erlbruch; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. Hokker Zsolt; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/4 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Gálos Ildikó; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V, Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (orgonazenés) Gerőfiné dr. Brebovszky Éva; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Szabó Bertalan; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Gulácsiné Fabulya Hilda; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Szabó Bertalan; IX., Gát u. 2. (katolikus templom) de. 11. (úrv.) Koczor Tamás; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. 10. Wiszkidenszky András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Győri Tamás; de. 11. (úrv.) Győri Tamás; du. 6. dr. Joób Máté; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. (úrv.) dr. Joób Máté; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) D. Szebik Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Keczkó Pál; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; Zugló, XIV, Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. (úrv.) Szabó B. András; Rákospalota, XV, Régi Fóti út 72. (nagytemplom) de. 10. Ponicsán Erzsébet; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. Fekete Gy. Viktor; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Vető István; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Vető István; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Nagyné Szeker Éva; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Nagyné Szeker Éva; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Grendorf Péter; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Grendorf Péter; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budakeszi, Fő út 155. (gyülekezeti terem) de. fél 10. Gerőfiné dr. Brebovszky Éva; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Pilisvörösvár (református templom) du. 2. (úrv.); Názáret-templom, Mátraszentimre-Bagolyirtás de. fél 12. Istentiszteleti rend ♦ 2010. július 25. - Balaton Alsódörgicse de. 11.; Balatonakali du. 2.; Balatonaliga (Club Aliga területén levő református templom) du. 6.; Balatonalmádi (Bajcsy-Zs. u. 5.) du. 4.; Balatonboglár de. 11.; Balatonfenyves (református templom) du. 6.; Balatonföldvár (városháza) du. 2.; Balatonfüred de. 9.; Balatonszárszó (evangélikus templom) de. fél 9.; Balatonszárszó (evangélikus üdülő) de. 11.; Balatonszemes de. fél 10.; Balatonszepezd de. 9.; Hévíz du. fél 5.; Keszthely de. fél 11.; Kötcse de. 10.; Kővágóörs de. fél 12.; Mencshely de. 11.; Nagyvázsony du. 2.; Révfülöp de. 10.; Siófok de. 10.; Szentantalfa de. háromnegyed 10.; Tapolca de. fél 9.; Veszprém de. 10.; Zánka de. fél 9. Német nyelvű istentiszteletek Balatonboglár de. fél 10.; Hévíz de. fél 10.; Siófok (kápolna) de. fél 10. Összeállította: Boda Zsuzsa Szarvas szent koronás szobra ► A Szélrózsa találkozó látogatói bizonyára felfigyeltek a Holt- Körös medréből kiemelkedő emlékműre, amely a Szent Koronát mintázza. Az Ezredéves emlék című alkotás a megyei kötődésű, Munkácsy-díjas Mihály Gábor szobrászművész müve, melyet az államalapítás ezredik évfordulóján, tíz éve adtak át. A millenniumi emlékszobor azt a legendabeli jelenetet örökíti meg, amikor Mihály és Gábriel arkangyal átadja a koronát. Nagy ünnepség keretében 2000 júniusában Orbán Viktor akkori és mai miniszterelnök leplezte le a Körös-holtág közepén elhelyezett nagyméretű, tizenöt méteres oszlopon álló bronz és acél szobrot, amely a Szent Koronát ábrázolja úgy, hogy alatta egy szökőkút időnként vízfüggönyt húz az alkotás elé. Az alkotás mára a megye egyik jelképévé vált, ez fogadja a 44-es főúton Békésbe érkezőket, illetve búcsúztatja a távozókat. Mihály Gábor szobrászművész, székelyhídi születésű, de Csanádapácán nevelkedett és Orosházán tanult alkotó a magyar történelem mellett a sport világából meríti témáit. Ismert alkotása a Hungaroring jelképének számító, Kanyarulatok című festett acélplasztika és az utóbbi időkben készült Marian Cozmaemlékmű a veszprémi sportcsarnokban. Mihály Gábor készítette el A világ legjobb sportolója díjat és a Magyarország hírnevéért díjat, a svájci Lausanne-ban pedig kerékpárosokat ábrázoló szobra áll az Olimpiai Múzeum parkjában. Országunk számos pontján találkozhatunk Mihály Gábor köztéri műveivel, díszkútjaival, bronzportréival. Ő készítette - a teljesség igénye nélkül - az Mi-es autópálya Széchenyi-emlékkövét, a vésztő-mágori Szent László király lovas szobrot, Szent Istvánt formázza díszkútja Csorváson, Salgótarjánban Kodály Zoltán-, míg Szakolyban Arany János-portréja áll. 1977 óta a Százados úti művésztelepen él és dolgozik. Itt hozta létre a Kék Daru Galériát és Művészeti Műhelyt, ahol kortárs kiállításokat szervez, kollégáival szimpóziumokat tart külföldi és hazai érdeklődőknek, tanítványainak; ezeken az elméleti képzés mellett lehetőség van a klasszikus szobrászati iskola anyagainak megismerésére, a legkorszerűbb technikák gyakorlatban történő elsajátítására is. A Békés megyéhez sok szállal kötődő Mihály Gábor tavaly vehette át a legrangosabb térségi kitüntetést, a Békés Megyei Közgyűlés által adományozott Békés Megyéért díjat. Ezen a nyáron kisplasztikái, Szent István-, Szent László-, Csaba királyfi szobrának és más műveinek tanulmányai, fotói láthatók Békéscsabán, a megyeháza aulájában. ■ SzK Szervátiusz Tibor nyolcvanéves Emlékeim között kutatok, régi képek villannak föl. Látom a hegy tetején a maga építette házát, hatalmas műtermét: alig van tenyérnyi hely a vendégnek. Mindenütt szobrok, készülő munkák, éles vésők, nehéz kalapácsok, a falhoz támasztott csákány, amellyel másfél évig faragta vallató Ady-fejét, mert a legkeményebb andezit nem akarta megadni magát. Az 1930. július 26-án Kolozsvárott született Szervátiusz Tibor iát, követ, fémet mintázott. És őt is véste, égette sorsa naponta. A kisebbségi, nehéz erdélyi sors. Szorongató szegénység Kolozsvár egyik külvárosában. Itt kapta az első élményt, kedvet ehhez a gyönyörű és súlyos mesterséghez. Az útravalót: édesapja hátizsákját, benne néhány kopott szerszámmal. Az apának, Szervátiusz Jenőnek nagy utat kellett bejárnia. Bartókhoz hasonlóan ő is évtizedekre alámerült a népélet mélységeibe, vállalta népének nemcsak ünnepeit, hanem keserűségeit, drámáit is. Szervátiusz, a latinból magyarrá lett családnév azt jelenti: jótevő, szolgálattevő. Fia, Tibor is ezt tette. Folytatta a rábízott örökséget. Nem kellett különösen tanulnia a székely világot, hiszen ő még élte a folklórt. Csíkmenaság havasi embereiben érintetlenül éltek az ősi hagyományok, építkezések, kapufaragások, énekek, táncok. És dolgozott. Formában, tartalomban mindent kipróbált. „A gyökerekből táplálkozva kell indulnom, kiteljesednem - fogalmazta meg ars poeticáját. - Próbálnom 20. századi és egyetemes művészetet létrehozni. Igazabb, eredetibb, őszintébb, sőt: e századibb, ha azt mondom el, ami az enyém, amit csak én tudok népünkről, nemzetiségünkről, térségünkről.” Új Dózsa-, Krisztus- és Börtön című szobra már így fogalmazódott. A fa után a gyönyörű ritmusú kő következett. Úgynevezett létportrék: Bartók, Móricz, Szabó Dezső és Ady tündökölt elő erős keze nyomán. A fémek szeretetét bizonyára kovács őseitől örökölte. Hegesztett, domborítást készített, csepegtette és olvasztotta a forró anyagot. Hatalmas remeklése: Dózsa szinte nem is tüzes trónon ül, hanem századunk villamosszékén. Mint egy templomot, úgy építette „a megevettek királyát”. Hegesztőpisztoly kékes lángja lobbant föl műtermében; darabonként rakta össze roppant fémváz halállátomását. A csupasz szemüregek fekete mécslángként ragyognak. Égetett tölgyfa Petőfije, kolozsvári Krisztusa, Trianonja, az 1956 kő és bronz kiáltása, Székely pietája, Kós Károly ezerbarázdás öreg arca, 301- es parcellájának feltámadó mondatai: szabadság nélkül nem élhetünk. Tűnődő magunkat látjuk itt, amikor még voltunk. Még mertünk. Voltunk forradalmas hősök, szenvedésben diadalmasok, hűségben tündöklők. És lehetünk? Szervátiusz Tibor szoborüzeneteivel azt mondja: újra lehetünk, másként, ugyanilyenek. A most nyolcvanéves mester megáll egy pillanatra, pohár jó vörösbort iszik a barátok tiszteletére, de tekintete azt sugallja: nézzétek a szobrokat és hallgassátok őket. Azt súgják: nem látod, az életedről van szó! Magyarországról! Lépnünk, tennünk, cselekednünk kell. Együtt és mindhalálig. ■ Fenyvesi Félix Lajos
