Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)

2010-07-18 / 29. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. július 18. *• 13 EVÉL&LEVÉL „...ha valakit ezekkel a dalokkal Jézushoz tudunk vezetni, akkor ezek szent énekek...’' Tünetek gyógymód nélkül? ► Vannak helyzetek, amikor az ember nem maradhat szótlan, amikor úgy érzi, el kell monda­nia, amit gondol, még akkor is, ha előre tudja, hogy esetleg tá­madások célpontja lesz. Herényi István írásához (Vitaindítógon­dolatok a gyülekezeti énekről, Evangélikus Élet, július 4., 8-9. o.) szeretnék néhány sort fűzni. A cikkíró az idősebb nemzedékhez tartozik, a számára kedves énekes­könyv 1955-ből származik, amikor én még nem is éltem. Elmondása szerint az 1981-ben megjelent újabb kiad­ványt már meg sem vette, mivel a mai napig nem nőtt szívéhez. Herényi Ist­ván testvéremet nem kívánom meg­változtatni, még csak azt sem aka­rom, hogy a véleménye másmilyen legyen, mint amilyen most. Teljesen megértem őt: azokat az énekeket szereti, amelyek gyerekkorában a szívéhez nőttek, azokat tudja énekel­ni is, azok a kedvesek, azok emelik föl, azokkal tudja az Istent dicsérni, azokat tartja méltónak a magyar lu­theránus egyházhoz. A hűség fokmé­rőjének is tartja a régi énekek meg­őrzését. Nem gondolom, hogy bárki is el szeretné törölni és felejteni a régi pro­testáns énekeket. Gazdag kincs ez, amelyet meg kell őrizni, tovább kell adni. Még azzal is egyetértek, hogy akár a reformátusok gyűjteményéből is lehet gazdagítani. Amikor templomaink itt-ott szin­te kihalnak, néhány idős ember jár az istentiszteletre, középkorú csak egy­­kettő, fiatal szinte senki, a felelősen gondolkodó emberekben felmerül a kérdés: Mi lesz az egyház jövőjével? Hol van az ifjúság? Hol vannak a gyü­lekezettől eltávolodottak s az olya­nok, akiket még nem érintett meg so­ha az ige? Sokakban felmerül a gondolat, hogy az egyháznak szüksége van a megújulásra. A kérdés az, hogyan történjen. Mivel a prédikáció mel­lett legalább olyan lényeges az egy­házzene stílusa, minősége is, talán nem véletlenül közölt az újság is ép­pen most vitaindítót a témáról. Az istentiszteletnek nagyon fontos ele­me az ének, ezért lényeges, hogy hozzáértő embereknek legyen lehe­tőségük a beleszólásra, formálásra, megőrzésre és megújításra. Ha az az álláspontunk, hogy minden úgy jó, ahogy van, akkor mitől várnánk változást? Ha csak siránkozunk, hogy ez a mai ifjúság már nem olyan, mint a régi időkben, már nem tud énekelni sem népdalokat, sem egyházi énekeket, akkor mitől vár­juk a csodát? A megújuláshoz nyitottságra van szükség. Az új befogadására való hajlam nem feltétlenül életkor kérdé­se. Láttam én már egészen fiatal, ám betokosodott, változtatásra képtelen embert, s találkoztam ennek fordí­tottjával is: egy-egy idős, nyitott szí­vű, nyitott lelkű ember miként tud­ja a fiatalabb nemzedékeket megszé­gyenítő módon elfogadni az újat. # # * Klaus Douglass Isten szeretetének ünnepe című könyvét nagyon érté­kesnek tartom, mivel számtalan hasz­nosítható tanácsot ad a gyülekezet­építéshez, az evangélizációhoz. Min­dent természetesen nem lehet lemá­solni belőle, tekintettel kell lennünk gyülekezetünk befogadóképességé­re. Különösen fontosnak tartom a Tíz biblikus alapelv című fejezetet, amely kimondottan a zenei szolgálat meg­újítására vonatkozik. Az alábbiakban szó szerint idézem Herényi István szavait: „Douglass-szel szemben az­zal az egyházzenészünkkel értek egyet, aki azt mondja, hogy a gyüle­kezeti ének nem zenei produkció, és nem a hívek csábítására szolgál, ha­nem közös imádság. Nem hallgatni kell, hanem részt venni benne, nem gyönyörködtetés a célja, hanem kö­zösségteremtés.” Miért vannak a gyülekezeti éne­kek? Azért, hogy dalban imádjuk, di­csőítsük az Istent. Közösen, öröm­mel, a menny felé emelkedve! Fontos, hogy szívből szóljon, nemcsak az Isten gyönyörűségére, hanem a mi­énkre is! Kell-e a mai egyházban új ének, vagy csak a régi, ismert alko­tások alkalmasak Isten magasztalá­­sára? „Én abba a korosztályba tarto­zom, amelyik a könnyűzenét temp­lomi használatra méltatlannak tart­ja... ezek az énekek nem (lutheránus) gyülekezeti énekek, hanem alkalmi énekek... színvonaluk is sok esetben legalábbis vitatható” - írja a cikk. Ez­zel a gondolattal nem értek egyet.'A Biblia biztat az új énekek tanulására és éneklésére. Nem kell különösebb írásmagyarázói tehetség ahhoz, hogy megértsük Isten üzenetét e témával kapcsolatban: „És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicsére­tét..” (Zsolt 40,4; Károli-fordítás) „Isten! Új éneket éneklek néked, tízhú­­rú hangszerrel zengedezlek téged..” (Zsolt 144,9) „Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket, di­csérje őt a kegyesek gyülekezete!” (Zsolt 149,1) „Dicsérjétek az Urat!” (...) Dicsérjétek őt kürt-zengéssel, di­csérjétek őt hárfán és citerán; di­csérjétek őt dobbal és tánccal, dicsér­jétek őt hegedűkkel és fuvolával; di­csérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal’.’ (Zsolt 150,1.3-5) A hangszerek sorát kibővíthetjük a ma népszerű gitárral is! Éppen húsz éve, 1990-ben jelent meg az Új ének című énekeskönyv, második kiadása pedig 2001-ben. Elsősorban ifjúsági énekeket tartalmaz, s a fiatal­ságnak is szánták. Bibliaórák, hittan­órák, Tamás-misék, összejövetelek kedves könyve ez a gyűjtemény. A szerkesztőbizottság megjegyzi a be­vezetőben, hogy sokan értéktelennek tartják, a közzétevők mégis hiteles ki­fejezőeszköznek és a keresztény hit közvetítőjének tekintik. Bizonyára velem együtt még min­dig sokan találnak szépséget ebben a kiadványban. Csak néhány címet idézek belőle, számomra a legked­vesebbeket: Másnap este (81), Az Úr van itt (83), Szavad törjön utakat (97), Jöjj, add tovább a jó hírt! (102), Annyi mindent hordozunk (112), Atyám, két kezedben (113), Térj be, vendég hozzám (135), Áldott légy, Is­tenem! (146). Sajnálom, hogy ezek a színvonalas énekek nem épültek be a liturgiába, legfeljebb csak csa­ládi vagy ifjúsági istentiszteleteken énekelhetjük őket (már ahol van ilyen). * * * Ha azt mondja az írás, hogy „énekel­jetek az Úrnak új éneket!”, megtilthat­ja-e valaki? Biblikus-e? Lutheri szel­lemű-e? (A nagy reformátor maga is mennyit küzdött, míg megújította az „ó-ság tartók” népét!) Nagy szükségünk lenne ma is új énekeskönyvre, amelyből tanulha­tunk, CD-kre, amelyeket hallgatha­tunk! Nem szabad leszektásozni azokat, akiket felemel az új ének, hanem éppen ellenkezőleg: meg kell nyitnunk szívünket és fülünket az új befogadására! Ez magától nem megy, ezt is kérnünk kell imádságos lélekkel! Ne gondoljuk azt, hogy Isten Szentlelke csak a régi időkben, évszá­zadokkal ezelőtt ihletett zeneszerző­ket dicsőítő énekek komponálására! A Szentlélek ma is él, és inspirál őt szerető hívő lelkeket, zenészeket na­gyon szép és színvonalas biblikus énekek alkotására. S ha valakit ezek­kel a dalokkal Jézushoz tudunk vezet­ni, akkor ezek szent énekek, még ak­kor is, ha nem korálok, a gitár pedig szent hangszer, még akkor is, ha nem orgona. Az igényes, színvona­las új ének az evangélizáció egyik fon­tos eszköze, nem szabad tűzzel-vas­­sal irtani, hanem teret kellene neki adni minden istentiszteleten. Leg­alább egy ének erejéig! így meg lehet­ne tanulni. Amit megismerünk, annak meg­láthatjuk a szépségeit, megszerethet­jük. Ha elutasítóak vagyunk, akkor marad a siránkozás: öregszik az egy­ház, a fiatalabbak nem teszik be lá­bukat a templomba, fogy a létszám, omladoznak a falak. A megújulásra törekvőknek min­den korban szembe kellett nézniük a maradiakkal, a hagyományokhoz keményen ragaszkodókkal, az új idők új dalait befogadni képtelenek­kel. Ortológusok és neológusok min­dig is harcba szálltak egymással az ér­tékek védelme érdekében. A nyelvújítás idején Kazinczy Fe­renc így zárta le a vitát: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neo­­lógus egyszersmind, s így egyesség­­ben és ellenkezésben van önmagával.” (Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél) Ne gondolja tehát senki, hogy az új énekek megszeretésével és ének­lésével el kell feledni a régit! Ellen­kezőleg! Meg kell őrizni és tovább­adni. De szükséges az új befogadá­sa is, nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebb nemzedék számára is. Hiszem, hogy a szeretetben minden generáció megfér egymás mellett, s el tudja fogadni a másik ízlését, szokását. A megújulás nem jelenti a lutheránus identitástudat gyöngí­­tését, hanem éppen ellenkezőleg: az egyház megerősödését hozná ma­gával. Befejezésül egy új ének szövegét idézem, mely nem más, mint Wass Albert verse, zenéjét Sillye Jenő sze­rezte. Meghallgatható az Egy hang­szer voltam című CD-ről. Látható az Isten Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég nincs oly magasság nincs oly mélység amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon. Juhászné Szabó Erzsébet tanár (Budapest) ► Nyíregyháza Megyei Jogú Város Közgyűlése 2010. június 28-i ülésén úgy döntött, hogy vissza­vonja a Magyarországi Evangé­likus Egyházzal megkötött ellá­tási szerződés felbontására irá­nyuló határozatát. A hír lénye­gében ennyi. Ugyanakkor a több éve húzódó ügy - véleményem szerint - mintegy tünetként jel­zi egyházunk jelen állapotát. Ezért is fontos e vitáktól sem mentes folyamat lényegesebb elemeit megvizsgálni. A központ és a periféria feszültsége Minden nagyobb szervezet számára erőt próbáló kérdés, hogyan tud megbirkózni a területi, szakmai kü­lönbözőségekkel és az ezekből adó­dó érdekkülönbségekkel. E különb­ségek kezelését egyházunkban - a megfelelő törvény hiányán túl - még mentalitásbeli eltérések is nehezítik. 1999-ben úgy döntött a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség - a Nagy­templomhoz tartozó evangé­likusok közössége -, hogy a várostól mintegy „szociális bérleményként” átvállalja a teljes hajléktalanellátást. A kezdeményezés és a megva­lósítás teljes egészében helyi ügy volt. 2002-ben a helyi közösség- nem akarván tovább vállal­ni a fenntartásból adódó fe­lelősséget és terheket - közös megegyezéssel átadta a fel­adatot az országos egyháznak. Az or­szágos egyház azonban - a helyi sa­játságok figyelmen kívül hagyásával- sorozatosan olyan döntéseket ho­zott, amelyek az alapfeladatért fele­lős önkormányzatnál visszatetszést keltettek (például az egyházi kiegé­szítő normatíva tíz százalékának visszatartása), s az önkormányzat szerette volna, hogy az ellátás teljes egészében visszakerüljön a helyi szintre, közelebbről a Nyíregyháza- Kertvárosi Evangélikus Egyházköz­séghez. Az országos elnökség és az országos iroda néhány munkatársa azonban - rosszul értelmezett köz­­pontosítás jegyében - a fenntartóvál­tást megakadályozta (például tár­gyalások elodázásával, információk visszatartásával, felhatalmazás nélküli ajánlatok megtételével, az országos presbitérium számára küldött bead­ványunk napirendre tűzésének késel­­tetésével stb.). Talán nem is ez a fő probléma, hi­szen ahogy addig is, ezután is tesszük a dolgunkat, elfogadva a döntést. Ám a módszerekkel, amelyeket eb­ben az ügyben alkalmaztak, nagyon nem értek egyet. Ezek lényege az erő­ből való tárgyalás és döntés a köz­ponti és helyi érdekek összehangolá­sa helyett. Idetartozó probléma az is, hogy a központosított vezetés jegyében min­den gyülekezeti elképzelést veszé­lyesnek, kiszámíthatatlannak, már­­már üldözendőnek tekintenek. Pedig egyházunk hagyománya értelmében minden a gyülekezetekért van. Nyil­vánvaló, hogy a zsinatnak is komoly feladata lesz még abban, hogy a gyü­lekezeti, helyi érdekek és az országos egyház szempontjainak összehango­lására törvényi keretet biztosítson. Természetesen szemléletben is vál­tozni kell, hogy egyházunk építése ne hatalmi központok kiépítéséről szól­jon, hanem az evangélikusok olyan hálózatáról, ahol az ügyek jó légkör­ben dőlhetnek el. Koncepcionális különbségeket érdemi vita nélkül döntöttek el Mire gondolok? Azzal, hogy 2000- ben ellátási szerződés keretében vál­lalta át a nagytemplomi gyülekezet a hajléktalanellátás feladatát, egyedi út­ra vállalkozott, hiszen sem a mi egy­házunkban, sem más felekezet közös­ségében erre nem volt példa. Azzal indultunk, és azzal végezzük most is a szolgálatunkat, hogy „a gyülekeze­tek hosszú távú fennmaradásának egyik lehetséges útja az, ha a gyüle­kezet a helyi szociális kérdések eny­hítésében aktívan vesz részt, mert így olyanokat is el tud érni, akiket a ha­gyományos gyülekezeti munka kere­tében nem. így azokat, akiknek egy szociális baleseten túl szükségük van gyógyító, befogadó közösségre. így az Oltalom fenntartói jogainak újra gyülekezeti közegbe történő adását egy lehetséges gyülekezetépítő modell­ként is kell érteni." (Idézet a Nyíregy­háza-Kertvárosi Egyházközségnek az országos presbitérium számára ké­szült beadványából.) Azt vártam volna, hogy a kérdés­ről legalább vitát nyit az országos pres­bitérium, hiszen gyülekezeteink jövő­je mindannyiunk számára kiemelke­dően fontos ügy. Nem így történt. Az ellátási szerződés sajátossága miatt is mi úgy látjuk, hogy a fenntar­tónak nem az intézmények „fölött” kell elhelyezkednie, hanem a diakóni­­ai intézmény „mögött” munkálva an­nak az új gyülekezeti identitásnak a létrejöttét, amely nem csupán az isten­­tiszteleti részvételben méri evangéli­­kusságát, hanem ebbe a rászorulókon való gyógyító befogadást is beépíti. Szervezeti problémák, kompetenciák hiánya Az ügyet ugyan egyházunk országos presbitériuma és zsinata is tárgyalta, de szinte ügyrendi kérdésként: majd­nem minden esetben a másik testü­let illetékességére hivatkoztak. Példá­ul amikor az országos presbitérium a zsinat elé utalta a kérdést, majd ami­kor az döntött, egyházjogászi érvelés szerint ez nem volt kötelező az orszá­gos egyházra. Vajon nem kellene-e alapjaiban újragondolni egyházunk közigazgatását, hiszen tudomásom szerint nem a mi ügyünk az egyetlen, amely ebben a labirintusban egy­szerűen érdemi vita nélkül elveszett. A döntést a nyíregyháza-kertváro­si gyülekezet nevében - minden el­lentmondásosságával együtt - elfo­gadom. Ugyanakkor a folyamatban megtapasztalt anomáliák kiküszöbö­léséért a jövőben is minden erőmmel küzdeni fogok. ■ Laborczi Géza

Next

/
Thumbnails
Contents