Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-18 / 29. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. július 18. *• 13 EVÉL&LEVÉL „...ha valakit ezekkel a dalokkal Jézushoz tudunk vezetni, akkor ezek szent énekek...’' Tünetek gyógymód nélkül? ► Vannak helyzetek, amikor az ember nem maradhat szótlan, amikor úgy érzi, el kell mondania, amit gondol, még akkor is, ha előre tudja, hogy esetleg támadások célpontja lesz. Herényi István írásához (Vitaindítógondolatok a gyülekezeti énekről, Evangélikus Élet, július 4., 8-9. o.) szeretnék néhány sort fűzni. A cikkíró az idősebb nemzedékhez tartozik, a számára kedves énekeskönyv 1955-ből származik, amikor én még nem is éltem. Elmondása szerint az 1981-ben megjelent újabb kiadványt már meg sem vette, mivel a mai napig nem nőtt szívéhez. Herényi István testvéremet nem kívánom megváltoztatni, még csak azt sem akarom, hogy a véleménye másmilyen legyen, mint amilyen most. Teljesen megértem őt: azokat az énekeket szereti, amelyek gyerekkorában a szívéhez nőttek, azokat tudja énekelni is, azok a kedvesek, azok emelik föl, azokkal tudja az Istent dicsérni, azokat tartja méltónak a magyar lutheránus egyházhoz. A hűség fokmérőjének is tartja a régi énekek megőrzését. Nem gondolom, hogy bárki is el szeretné törölni és felejteni a régi protestáns énekeket. Gazdag kincs ez, amelyet meg kell őrizni, tovább kell adni. Még azzal is egyetértek, hogy akár a reformátusok gyűjteményéből is lehet gazdagítani. Amikor templomaink itt-ott szinte kihalnak, néhány idős ember jár az istentiszteletre, középkorú csak egykettő, fiatal szinte senki, a felelősen gondolkodó emberekben felmerül a kérdés: Mi lesz az egyház jövőjével? Hol van az ifjúság? Hol vannak a gyülekezettől eltávolodottak s az olyanok, akiket még nem érintett meg soha az ige? Sokakban felmerül a gondolat, hogy az egyháznak szüksége van a megújulásra. A kérdés az, hogyan történjen. Mivel a prédikáció mellett legalább olyan lényeges az egyházzene stílusa, minősége is, talán nem véletlenül közölt az újság is éppen most vitaindítót a témáról. Az istentiszteletnek nagyon fontos eleme az ének, ezért lényeges, hogy hozzáértő embereknek legyen lehetőségük a beleszólásra, formálásra, megőrzésre és megújításra. Ha az az álláspontunk, hogy minden úgy jó, ahogy van, akkor mitől várnánk változást? Ha csak siránkozunk, hogy ez a mai ifjúság már nem olyan, mint a régi időkben, már nem tud énekelni sem népdalokat, sem egyházi énekeket, akkor mitől várjuk a csodát? A megújuláshoz nyitottságra van szükség. Az új befogadására való hajlam nem feltétlenül életkor kérdése. Láttam én már egészen fiatal, ám betokosodott, változtatásra képtelen embert, s találkoztam ennek fordítottjával is: egy-egy idős, nyitott szívű, nyitott lelkű ember miként tudja a fiatalabb nemzedékeket megszégyenítő módon elfogadni az újat. # # * Klaus Douglass Isten szeretetének ünnepe című könyvét nagyon értékesnek tartom, mivel számtalan hasznosítható tanácsot ad a gyülekezetépítéshez, az evangélizációhoz. Mindent természetesen nem lehet lemásolni belőle, tekintettel kell lennünk gyülekezetünk befogadóképességére. Különösen fontosnak tartom a Tíz biblikus alapelv című fejezetet, amely kimondottan a zenei szolgálat megújítására vonatkozik. Az alábbiakban szó szerint idézem Herényi István szavait: „Douglass-szel szemben azzal az egyházzenészünkkel értek egyet, aki azt mondja, hogy a gyülekezeti ének nem zenei produkció, és nem a hívek csábítására szolgál, hanem közös imádság. Nem hallgatni kell, hanem részt venni benne, nem gyönyörködtetés a célja, hanem közösségteremtés.” Miért vannak a gyülekezeti énekek? Azért, hogy dalban imádjuk, dicsőítsük az Istent. Közösen, örömmel, a menny felé emelkedve! Fontos, hogy szívből szóljon, nemcsak az Isten gyönyörűségére, hanem a miénkre is! Kell-e a mai egyházban új ének, vagy csak a régi, ismert alkotások alkalmasak Isten magasztalására? „Én abba a korosztályba tartozom, amelyik a könnyűzenét templomi használatra méltatlannak tartja... ezek az énekek nem (lutheránus) gyülekezeti énekek, hanem alkalmi énekek... színvonaluk is sok esetben legalábbis vitatható” - írja a cikk. Ezzel a gondolattal nem értek egyet.'A Biblia biztat az új énekek tanulására és éneklésére. Nem kell különösebb írásmagyarázói tehetség ahhoz, hogy megértsük Isten üzenetét e témával kapcsolatban: „És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét..” (Zsolt 40,4; Károli-fordítás) „Isten! Új éneket éneklek néked, tízhúrú hangszerrel zengedezlek téged..” (Zsolt 144,9) „Dicsérjétek az Urat! Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicsérje őt a kegyesek gyülekezete!” (Zsolt 149,1) „Dicsérjétek az Urat!” (...) Dicsérjétek őt kürt-zengéssel, dicsérjétek őt hárfán és citerán; dicsérjétek őt dobbal és tánccal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; dicsérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal’.’ (Zsolt 150,1.3-5) A hangszerek sorát kibővíthetjük a ma népszerű gitárral is! Éppen húsz éve, 1990-ben jelent meg az Új ének című énekeskönyv, második kiadása pedig 2001-ben. Elsősorban ifjúsági énekeket tartalmaz, s a fiatalságnak is szánták. Bibliaórák, hittanórák, Tamás-misék, összejövetelek kedves könyve ez a gyűjtemény. A szerkesztőbizottság megjegyzi a bevezetőben, hogy sokan értéktelennek tartják, a közzétevők mégis hiteles kifejezőeszköznek és a keresztény hit közvetítőjének tekintik. Bizonyára velem együtt még mindig sokan találnak szépséget ebben a kiadványban. Csak néhány címet idézek belőle, számomra a legkedvesebbeket: Másnap este (81), Az Úr van itt (83), Szavad törjön utakat (97), Jöjj, add tovább a jó hírt! (102), Annyi mindent hordozunk (112), Atyám, két kezedben (113), Térj be, vendég hozzám (135), Áldott légy, Istenem! (146). Sajnálom, hogy ezek a színvonalas énekek nem épültek be a liturgiába, legfeljebb csak családi vagy ifjúsági istentiszteleteken énekelhetjük őket (már ahol van ilyen). * * * Ha azt mondja az írás, hogy „énekeljetek az Úrnak új éneket!”, megtilthatja-e valaki? Biblikus-e? Lutheri szellemű-e? (A nagy reformátor maga is mennyit küzdött, míg megújította az „ó-ság tartók” népét!) Nagy szükségünk lenne ma is új énekeskönyvre, amelyből tanulhatunk, CD-kre, amelyeket hallgathatunk! Nem szabad leszektásozni azokat, akiket felemel az új ének, hanem éppen ellenkezőleg: meg kell nyitnunk szívünket és fülünket az új befogadására! Ez magától nem megy, ezt is kérnünk kell imádságos lélekkel! Ne gondoljuk azt, hogy Isten Szentlelke csak a régi időkben, évszázadokkal ezelőtt ihletett zeneszerzőket dicsőítő énekek komponálására! A Szentlélek ma is él, és inspirál őt szerető hívő lelkeket, zenészeket nagyon szép és színvonalas biblikus énekek alkotására. S ha valakit ezekkel a dalokkal Jézushoz tudunk vezetni, akkor ezek szent énekek, még akkor is, ha nem korálok, a gitár pedig szent hangszer, még akkor is, ha nem orgona. Az igényes, színvonalas új ének az evangélizáció egyik fontos eszköze, nem szabad tűzzel-vassal irtani, hanem teret kellene neki adni minden istentiszteleten. Legalább egy ének erejéig! így meg lehetne tanulni. Amit megismerünk, annak megláthatjuk a szépségeit, megszerethetjük. Ha elutasítóak vagyunk, akkor marad a siránkozás: öregszik az egyház, a fiatalabbak nem teszik be lábukat a templomba, fogy a létszám, omladoznak a falak. A megújulásra törekvőknek minden korban szembe kellett nézniük a maradiakkal, a hagyományokhoz keményen ragaszkodókkal, az új idők új dalait befogadni képtelenekkel. Ortológusok és neológusok mindig is harcba szálltak egymással az értékek védelme érdekében. A nyelvújítás idején Kazinczy Ferenc így zárta le a vitát: „Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egyességben és ellenkezésben van önmagával.” (Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél) Ne gondolja tehát senki, hogy az új énekek megszeretésével és éneklésével el kell feledni a régit! Ellenkezőleg! Meg kell őrizni és továbbadni. De szükséges az új befogadása is, nemcsak a fiataloknak, hanem az idősebb nemzedék számára is. Hiszem, hogy a szeretetben minden generáció megfér egymás mellett, s el tudja fogadni a másik ízlését, szokását. A megújulás nem jelenti a lutheránus identitástudat gyöngítését, hanem éppen ellenkezőleg: az egyház megerősödését hozná magával. Befejezésül egy új ének szövegét idézem, mely nem más, mint Wass Albert verse, zenéjét Sillye Jenő szerezte. Meghallgatható az Egy hangszer voltam című CD-ről. Látható az Isten Fűben, virágban, dalban, fában, születésben és elmúlásban, mosolyban, könnyben, porban, kincsben, ahol sötét van, ahol fény ég nincs oly magasság nincs oly mélység amiben Ő benne nincsen. Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. De jaj annak, ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nőtt. Az csak olyankor látja őt, mikor leszállni fél az álom: ítéletes, Zivataros, villám-világos éjszakákon. Juhászné Szabó Erzsébet tanár (Budapest) ► Nyíregyháza Megyei Jogú Város Közgyűlése 2010. június 28-i ülésén úgy döntött, hogy visszavonja a Magyarországi Evangélikus Egyházzal megkötött ellátási szerződés felbontására irányuló határozatát. A hír lényegében ennyi. Ugyanakkor a több éve húzódó ügy - véleményem szerint - mintegy tünetként jelzi egyházunk jelen állapotát. Ezért is fontos e vitáktól sem mentes folyamat lényegesebb elemeit megvizsgálni. A központ és a periféria feszültsége Minden nagyobb szervezet számára erőt próbáló kérdés, hogyan tud megbirkózni a területi, szakmai különbözőségekkel és az ezekből adódó érdekkülönbségekkel. E különbségek kezelését egyházunkban - a megfelelő törvény hiányán túl - még mentalitásbeli eltérések is nehezítik. 1999-ben úgy döntött a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség - a Nagytemplomhoz tartozó evangélikusok közössége -, hogy a várostól mintegy „szociális bérleményként” átvállalja a teljes hajléktalanellátást. A kezdeményezés és a megvalósítás teljes egészében helyi ügy volt. 2002-ben a helyi közösség- nem akarván tovább vállalni a fenntartásból adódó felelősséget és terheket - közös megegyezéssel átadta a feladatot az országos egyháznak. Az országos egyház azonban - a helyi sajátságok figyelmen kívül hagyásával- sorozatosan olyan döntéseket hozott, amelyek az alapfeladatért felelős önkormányzatnál visszatetszést keltettek (például az egyházi kiegészítő normatíva tíz százalékának visszatartása), s az önkormányzat szerette volna, hogy az ellátás teljes egészében visszakerüljön a helyi szintre, közelebbről a Nyíregyháza- Kertvárosi Evangélikus Egyházközséghez. Az országos elnökség és az országos iroda néhány munkatársa azonban - rosszul értelmezett központosítás jegyében - a fenntartóváltást megakadályozta (például tárgyalások elodázásával, információk visszatartásával, felhatalmazás nélküli ajánlatok megtételével, az országos presbitérium számára küldött beadványunk napirendre tűzésének késeltetésével stb.). Talán nem is ez a fő probléma, hiszen ahogy addig is, ezután is tesszük a dolgunkat, elfogadva a döntést. Ám a módszerekkel, amelyeket ebben az ügyben alkalmaztak, nagyon nem értek egyet. Ezek lényege az erőből való tárgyalás és döntés a központi és helyi érdekek összehangolása helyett. Idetartozó probléma az is, hogy a központosított vezetés jegyében minden gyülekezeti elképzelést veszélyesnek, kiszámíthatatlannak, mármár üldözendőnek tekintenek. Pedig egyházunk hagyománya értelmében minden a gyülekezetekért van. Nyilvánvaló, hogy a zsinatnak is komoly feladata lesz még abban, hogy a gyülekezeti, helyi érdekek és az országos egyház szempontjainak összehangolására törvényi keretet biztosítson. Természetesen szemléletben is változni kell, hogy egyházunk építése ne hatalmi központok kiépítéséről szóljon, hanem az evangélikusok olyan hálózatáról, ahol az ügyek jó légkörben dőlhetnek el. Koncepcionális különbségeket érdemi vita nélkül döntöttek el Mire gondolok? Azzal, hogy 2000- ben ellátási szerződés keretében vállalta át a nagytemplomi gyülekezet a hajléktalanellátás feladatát, egyedi útra vállalkozott, hiszen sem a mi egyházunkban, sem más felekezet közösségében erre nem volt példa. Azzal indultunk, és azzal végezzük most is a szolgálatunkat, hogy „a gyülekezetek hosszú távú fennmaradásának egyik lehetséges útja az, ha a gyülekezet a helyi szociális kérdések enyhítésében aktívan vesz részt, mert így olyanokat is el tud érni, akiket a hagyományos gyülekezeti munka keretében nem. így azokat, akiknek egy szociális baleseten túl szükségük van gyógyító, befogadó közösségre. így az Oltalom fenntartói jogainak újra gyülekezeti közegbe történő adását egy lehetséges gyülekezetépítő modellként is kell érteni." (Idézet a Nyíregyháza-Kertvárosi Egyházközségnek az országos presbitérium számára készült beadványából.) Azt vártam volna, hogy a kérdésről legalább vitát nyit az országos presbitérium, hiszen gyülekezeteink jövője mindannyiunk számára kiemelkedően fontos ügy. Nem így történt. Az ellátási szerződés sajátossága miatt is mi úgy látjuk, hogy a fenntartónak nem az intézmények „fölött” kell elhelyezkednie, hanem a diakóniai intézmény „mögött” munkálva annak az új gyülekezeti identitásnak a létrejöttét, amely nem csupán az istentiszteleti részvételben méri evangélikusságát, hanem ebbe a rászorulókon való gyógyító befogadást is beépíti. Szervezeti problémák, kompetenciák hiánya Az ügyet ugyan egyházunk országos presbitériuma és zsinata is tárgyalta, de szinte ügyrendi kérdésként: majdnem minden esetben a másik testület illetékességére hivatkoztak. Például amikor az országos presbitérium a zsinat elé utalta a kérdést, majd amikor az döntött, egyházjogászi érvelés szerint ez nem volt kötelező az országos egyházra. Vajon nem kellene-e alapjaiban újragondolni egyházunk közigazgatását, hiszen tudomásom szerint nem a mi ügyünk az egyetlen, amely ebben a labirintusban egyszerűen érdemi vita nélkül elveszett. A döntést a nyíregyháza-kertvárosi gyülekezet nevében - minden ellentmondásosságával együtt - elfogadom. Ugyanakkor a folyamatban megtapasztalt anomáliák kiküszöböléséért a jövőben is minden erőmmel küzdeni fogok. ■ Laborczi Géza
