Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
Evangélikus Élet 2010. december 19-26. 27 Velünk a vőlegény? ÓÉV ESTÉJE - MT 9,14-17 Óéveste vagy közkeletűbb nevén „szilveszter” nem éppen a böjtölés ideje még a vallásos emberek körében sem. De vajon az volna-e a nagy vidámság és ünneplés oka, hogy velünk a vőlegény? Konszolidált keresztény ifjúsági csoportok összejövetelén a szokásos társasjátékok {Activity, gyilkosos, Amerikából jöttem stb.) mellett elmaradhatatlan ilyenkor az ifjúsági énekek gitárkísérettel való éneklése, és éjfélkor sem - a vallástalan társaságokra jellemző - dévaj ordibálással és pezsgődurrogtatással szédülnek át egyik évből a másikba. Ehelyett igeolvasással, áhítattal, imádsággal, a Himnusz éneklésével búcsúztatják az óévet és köszöntik az újat. Böjtölésről azonban szó sincs. Nem böjtölünk, mert velünk a vőlegény - zárhatnánk le nagyon egyszerűen ezt a témát, Jézus szavára utalva. Pedig Jézusra sem igaz, hogy ne böjtölt volna. Nyilvános fellépésére negyvennapos pusztai elvonulással, elmélyült imával és böjttel készült. Amikor pedig az egyik gonosz lélektől megszállott fiún tanítványai nem tudtak segíteni, nemcsak korholta őket hitetlenségük miatt, hanem meg is jegyezte, hogy „ez a fajta nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre”. A Hegyi beszédben sem azt tanítja, hogy egyáltalán nem kell böjtölni, hanem csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a vallásos jó cselekedetek értékét semmissé teszi, ha kérkedik velük az ember. A farizeusok kifogása pedig éppenséggel az abban a korban megszokott külsődleges, rituális hagyomány ápolásának elmaradására vonatkozott. Szemléletüket a farizeusról és a vámszedőről mondott példázatból is megismerhetjük („böjtölök kétszer egy héten"). Akárhogy szépítjük, a mai keresztények többsége számára is legfeljebb ennek a külsődleges, megüresedő rituálénak egy még tovább egyszerűsített és könnyített változata maradt az adventi és böjti vasárnapok lila oltárterítőjével és népszokás jellegű hagyományaival. Idősebbek még emlékeznek rá, hogy az ő idejükben ilyenkor nem volt ildomos esküvőt tartani, és evésben, ivásban is törekedtek a tisztes mértékletességre. Elkötelezettebb bibliaórások, bátran szembeszállva a korszellemmel, még manapság is - talán a be nem tartott szilveszteri fogadalmaik ellensúlyozásaként - a csokoládéevéstől, az alkoholtól, a cigarettától vagy épp a tévénézéstől próbálják egy időre eltiltani magukat több-kevesebb sikerrel. Velünk a vőlegény, vagy elvétetett tőlünk? Ha velünk van, vajon mit csinál közöttünk, és mi mit kezdünk vele? Ha pedig elvétetett, akkor ki vette el, és hova vitte? Vele vagyunk, vagy a magunk útját járjuk? Lehet, hogy nem is elvétetett, hanem önszántából ment el, és nincs is nagyon kedve újra közösködni velünk? Van okunk böjtölni vagy szomorkodni? És ha igen, Jézus távolléte miatt? Van okunk örülni és ünnepelni? És ha igen, azért, mert jelen van Jézus az életünkben? Melyik állapot igaz ránk a 2010-es év utolsó napján? Szomorkodunk, hogy nincs velünk Jézus, vagy éppenséggel addig örüljünk, amíg nincs itt? Netán tényleg itt van, és ez valóban felszabadító és örömteli számunkra? Vagy épp ez az, hogy jelen van, de megfeszítettként? Öröm vagy böjt? Jelenlét vagy távolság? Melyik az erősebb valóság? Jézus üdítő jelenléte vagy a sötétség hatalmának órája, amelyben visszahúzódik, szenvedések mögé rejtőzik az Örökkévaló? Nekünk, Luther tanítványainak van egy nagyszerű lehetőségünk arra, hogy a kettőt ne lássuk ellentétben. Sőt a triumfáló ünnepléssel szemben épp a keresztben, a gyalázatban és az alázatban, a szenvedésben és a látszólagos vereségben lássuk az Isten valódi arcát. Ahogy a Luther egyik asztali beszédében szereplő „bolond” magyarázta: „farsangkor (ahogy szilveszterkor is) sok bűnök esnek, ezen szomorkodni kell”. Öltsünk talán zsákruhát? Ilyesmit csak Istennel való közösségre méltatlan idegenek tettek eddig - amikor Jónás prédikálására Ninive megtért. A választott szent sereg elit csoportjai legfeljebb látványosságként, vallásos kérkedésként szórnak hamut a fejükre, és járnak búskomor képpel, hogy mindenki jól láthassa rajtuk, mennyire megalázkodtak, miközben szemérmetlenül folytatják kisded, ámde annál irgalmatlanabb játszmáikat egymás ellen. Erre a zsákruhára inkább ne varrjunk foltot. Öltsünk teljesen másikat helyette. A hagyományokkal - akár a rossz AZ ÜNNEP IGÉJE beidegződésekkel - való öncélú szakítás persze még nem jelent automatikusan megújulást. A berögződött, ámde tartalmukat vesztett szokásokhoz és pokoli játszmákhoz való rögeszmés ragaszkodás azonban egészen biztosan akadálya mindenfajta tényleges megújulásnak. Akadálya az életnek magának. Mégis, milyen stratégiát válasszunk? Mire volna igazán szükség a 2011-es évben? Új tömlőre. Már ha egyáltalán van mit beletölteni. És persze új ruhára. De nem a meséből ismert királyéra. Nehéz dolgok ezek. Vagy túl egyszerűek? Szokások, hagyományok, lemondás, böjt vagy éppen ünneplés és örvendezés: minden arról szól, hogy az ember szeretné jobban érezni magát a bőrében. Szeretne a helyén lenni. Szeretne teljesebb életet élni. Ezeken a hasábokon nem meghökkentő merészség azt írni, hogy a megoldást a názáreti Jézus Krisztusban találhatjuk meg. Valahogy mégis, ha beleszippantunk a levegőbe, azt lehet érezni, hogy ebben a minden tekintetben válságos időben az emberek többsége úgy törekszik az elviselhetőbb vagy élhetőbb élet elérésére, hogy semmi sem számít, mindenen és mindenkin keresztül lehet gázolni. Mint egy tömegben kitört pánik alkalmával, mikor egymást tapossák a túlélés reményében vagy csak tehetetlenül sodródva. Nincs ez másképp az egyházban sem. Nagy áldás volna ezt a nemtelen hagyományt végérvényesen magunk mögött hagyni a 2010-es évvel. ■ Bartha István Az élő Isten járt velem ► Az évváltásra javasolt heti ének, Az élő Isten járt velem (EÉ 349) érdekes találkozás. Egyesíti egy 17. században élt német grófnő versét az egyik legfontosabb reformáció korabeli dallammal. A vers költője, Ämilie Juliane von Schwarzburg-Rudolstadt született zu Barby-Mühlingen (1637-1706) csaknem hatszáz énekével a legtermékenyebb német énekszerzők közé tartozik. Már tizennégy éves korában verselt, németül és latinul; életében három kötete jelent meg. Jelentőségét növeli, hogy Wer weiß, wie nahe mir mein Ende? című költeményének részletei /. S. Bach kantátáiban is megjelennek (BWV 27 és 166 az első, BWV 84 a tizenkettedik versszakot dolgozza fel). A Bis hierher hat mich Gott gebracht három strófája 1699-ben keletkezett. Istenbe vetett bizalomról tanúskodó szövege példaértékű, ha tudjuk, mekkora veszteségeket kellett a betegeskedő Ämilie Juliánénak elszenvednie: kislánya csak néhány napig élt, három fogadott leánytestvére egy hónap alatt kanyaróban meghalt. Énekeskönyvünk - az általános gyakorlatot követve - A menny Urának tisztelet (EÉ 43) dallamát rendeli a Túrmezei Erzsébet fordításában megjelenő énekhez; ezzel szemben a német énekeskönyv (EG 329) egy számunkra ismeretlen dallammal párosítja. Nikolaus Decius Gloria-parafrázisa a legrégibb német gyülekezeti ének. Nagy valószínűséggel 1523 húsvétján keletkezett, még Luther legkorábbi énekei előtt. A dallam a húsvéti 3. gregorián mise - melyet a beleiktatott trópus-szöveg alapján Lux et origo (Fény és kezdet) néven neveznek - Gloria tételének második sorából indul ki, szinte maradéktalanul követi annak hangjait. A vers Luther-strófa: a Bar-forma hétsoros változata. Nevét arról kapta, hogy Luther különösen kedvelte, többek között zsoltárparafrázisai (például EÉ 402) is ebben a keretben íródtak. Ez a strófa a késő középkortól kezdve a mesterdalok körébe tartozó vallásos népdalok és elbeszélő énekek kedvelt formája. Énekünk páratlan lüktetésű, táncos ritmusával, kvintig terjedő hangkészletével, könnyen énekelhető, szinte népdalszerű dallamával a kaució műfajához is kötődik. Decius tehát ebben az énekben három zenei típust vagy műfajt egyesít. A gregoriánból merített dallam hangjaival a hivatalos liturgikus hagyományt, a kancióritmussal a nép hagyományos éneklését, a Luther-strófával a költészet és éneklés naprakész irodalmi formáját. ■ Ecsedi Zsuzsa Mindeddig megsegített A nagymamám jut eszembe erről az énekünkről. Az a kicsiny szórványgyülekezet, ahol felnövekedtem, nem ismert (ismer) sok éneket. A nagyobb ünnepeken általában ugyanazt a kettőt, hármat énekeltük évről CANTATE évre, ismerősen csengett már a harmonium első hangja is. Nem ismertünk sokat, de azokat úgy zengte a maroknyi csapat, hogy átmelegedett tőle a szívünk-lelkünk, még a kis imaház is. Itt cseng a fülemben, hallom, ha behunyom a szemem, hogy énekelte (s Istennek hála, énekli még ma is) drága nagymamám: „Az élő Isten járt velem...” Azok az énekek különösen belém ivódtak, melyeket az ő hangján hallottam oly sokszor. Ez az ének is ilyen. Ahogyan hallgattam, a polgári év végén, már egészen kisgyerekként megértettem, hogy minden, ami az esztendőben velünk történt, Isten akarata volt. Minden dolgunkban velünk volt, mellettünk jött, megvédett, adott örömöket, segített a bajban. A hangsúly mindig a versszakok utolsó sorára került: „Mindeddig megsegített.” Mert persze velünk jött, hordozott, őrzött, megvidámított, de a nagyanyai tolmácsolásban leginkább megsegített. Szerettem hallgatni az éneknek a felerősödve, lélekkel megtelve zengő végét, de talán még nem volt teljesen a sajátom. Mára azzá vált. Kimondhatatlanul jó úgy ébredni minden reggel, hogy megtapasztaljuk Isten hűségét. Milyen szomorú és semmitmondó lehet az a számvetés, melyben nincs ott az Isten megtapasztalt hűségéért való hálaadás. Ő megígérte, hogy velem lesz, és megtartva szavát mindeddig megsegített. 2010-re visszatekintve talán könnycseppet dörzsölünk szét arcunkon, és nehéz, fájdalmas tragédiákra, szörnyű katasztrófákra gondolunk. Az emberek kenyerét és házát elvevő időjárásra, egymást követő áradásokra vagy az iszap pusztítására. Vagy saját házunk táján körülnézve anyagi nehézségekre, betegségre, munkahely elvesztésére. Mégis éppen ilyen helyzetekben tudhatjuk leginkább, hogy csak ő lehet a mi támaszunk és megmentünk. Ha nem tudnánk, hogy hűségesen és irgalmasan megsegít, ha a semmibe tárnánk szét karunk, akkor sötétnek és komornak tudhatnánk a magunk mögött hagyott évet. De amikor egy idős asszony, túl a nyolcvanon, akit megpróbált az élet, aki sokat szenvedett, akit fiatalon kitelepítettek a hazájából, aki sokat volt komoly beteg, akinek szívében sokszor ült rettegés, így tudja zengeni, hittel: „megsegít jó Istenem, mint eddig megsegített” akkor mi is csak ekképp tehetünk. Mert abban, hogy megsegít, mindeddig megsegített, kétségtelenül benne foglaltatik, hogy bajban voltunk, vagyunk. De ne felejtsük el számba venni a nehéz, a rossz, a fájó mellett Istenünk számtalan ajándékát, melyeket személyesen nekünk készített. És hogy a nehézből, a rosszból, a fájóból utat mutatott a gyógyulás, az új reménység felé. Mert ezt csak ő adhatja meg nekünk - és megadja bizonyosan. ■ Keczkó Szilvia Oratio oecumenica Urunk, mennyei Atyánk, akinek szeretete tartott meg bennünket a mögöttünk levő évben, és akinek kegyelmében reménykedünk az új év első napján is! Imádkozunk önmagunkért! Hogy ebben a naptári évben is növekedni tudjunk hitben és szeretetben; ismerjük föl jelenlétedet! Ajándékozz nekünk új lehetőségeket, erősítsd reménységünket, bátoríts gyengeségünkben! Add, hogy szereteted kézzelfogható jelei, továbbadói lehessünk, akik a bocsánatkérés és a megbocsátás nagyszerűségét gyakorolva életünkkel és életvitelünkkel tanúsíthatjuk, hogy hozzád tartozunk. Imádkozunk gyülekezetünkért - mindazokért, akikkel együtt vagyunk, akik hasonló módon vágyakoznak jelenléted megtapasztalására, és azokért is, akik ma nem tudtak vagy nem akartak közösséget vállalni velünk, de hozzánk tartoznak. Áldj meg minket, Urunk, tartalmas gyülekezeti élettel, hogy a tőled kapott öröm, vigasztalás és erő meglátszhasson rajtunk. Hogy észre lehessen venni rajtunk, hozzád tartozunk, a te közelségedben élünk, és naponta való megújulásunk lehetősége tőled ered. Imádkozunk egyházunkért - hogy ne csak múltunkra, de jelenünkre is büszkén tekinthessünk, mint akik a kapott örökséggel okosan gazdálkodnak. A régihez szervesen illeszkedve, mégis aktuálisan és hitelesen tudjunk megszólalni. Eléd hozzuk egyházunk jövőjét! Kérünk, hogy mutass nekünk új utakat, nyiss előttünk új lehetőségeket, amelyekkel élve fel tudjuk mutatni sajátos, evangélikus életszemléletünket, a szabadságban megélt rendünket. Te tartsd meg és éleszd, növeld számunkra fontos közösségeinket. De adj, Urunk, bölcs belátást és erőt a változtatáshoz is, hogy ne a hagyomány, hanem a te éltető erőd mozgasson bennünket! Imádkozunk országunkért és a nagyvilágban magyarként élőkért. Adj bölcsességet, hogy meglévő anyagi és szellemi kincseinket ne el- vagy csupán felhasználjuk, hanem fenntartható módon, a megújulás lehetőségét állandóan szem előtt tartva éljünk. Imádkozunk a közösségekért felelősséget vállaló emberekért, vezetőinkért és képviselőinkért: gyülekezetekben és iskolákban, önkormányzatoknál, vállalkozások és vállalatok élén; és azokért, akik milliók sorsának intézői! Segítsd meg őket, hogy döntéseikben bölcsen és becsületesen, a köz javát szolgálva állhassanak meg! És imádkozunk, Urunk, a világért, melyet te tartasz fenn - adj rtekünk békét saját világunkban, családunkban és ismerőseink között! Kérünk, engedd megérezni jelenléted ott is, ahol békétlenség, elégedetlenség, erővel való visszaélés zajlik, vagy betegséggel kell együtt élni. Engedd megtapasztalnunk, hogy már itt és most, a saját helyünkön és élethelyzetünkben a te néped tagjai lehetünk. Azok közé tartozhatunk, akik reménykednek, hogy halálunk után színed elé kerülhetünk, és szereteted ott is őriz bennünket. Engedd, hogy ebben a reménységben legyünk a már előrementekkel kapcsolatban! Add, hogy egykor újra egy lehessen néped, és a most hiányzókkal kiegészülve élhessük át, milyen nagyszerű dolog téged dicsérni! Ámen.
