Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
i6 41 2010. december 19-26. Evangélikus Élet SZENTESTE - ÉZS 59,20-21 „De eljön a Megváltó!” Páratlan áhítata van a szentestének. Az elnevezés is költőien szép, a tartalma pedig sokszorosan. Ilyenkor már készen a feldíszített fenyőfa, tűleveleit a szoba melegében még nem kezdte el hullatni. Épek a csillagszórók, a gyertyák, a fán függő csokik és szaloncukrok is érintetlenek. A titkolódzva, de annál nagyobb szeretettel elkészített ajándékcsomagok pedig laza rendben várnak sorsukra. Mert szenteste van, titokzatos éj, még a csend is halkabban csendül a megszokottnál. Szándékosan az áhítat szót használjuk a hangulat helyett. A hangulat csak egy közönséges szó, az áhítat más! Mert nagy dolgok történnek játékosan, gyermekded kedvességgel. Az örökzöld fenyőfa karácsonyfának öltöztetve fájó szívünket gyógyító üzenettel álldogál otthonunk meghitt helyén, hirdetve az örökkévalóságot. S a csillagszóró a sárga lángú gyertyával együtt a titokzatos világosságról tanítja lelkünket. A felbontatlan ajándékok a szeretet izgalmát rejtegetik - mindezt csak áhítatos lélekkel vagyunk képesek megsejteni. S ezt az áhítatot segíti örömteli, boldogságot megsejtő élménnyé változtatni, hogy a felkészülés heteit egy érdekes út (vagy utazás) zárja le. Ez az út az Isten házába vezet szenteste, ahol most otthonosabb a lelkidet a megszokottnál, mert ott is karácsonyfa díszeleg. Talán egyszerűbb öltözetben, mint a nappalinkban, de az oltár és a szószék közelségében iránytűként jelez valamit az örök életnek ez a - mégis - fájdalmas fája: sebesülten el kellett hagynia a fenyőerdőcsaládot, hogy ünnepi kellékként ragyogtassa Isten szavának az életmentő igazságát. A szépség mögött van fájdalom. Ha összejött az éneklő gyülekezet, tehát ha volt kikért kivágatnia a fának, akkor ez az öntudatlan áldozat nem volt hiábavaló. S ezek a megsebzett fák ebben a kivágott állapotban már szótalan egyértelműséggel utalnak a fájdalmas golgotái kereszt üdvösséget hozó áldozatára. A megsebesült fenyőfa karácsonyfaként emeli az ünnepi áhítatot, amelynek a lényege az aktuális mennyei igazság felismerése. Azé az igazságé, amelyet az előírt szent ige - és Istennek felszentelt szolgája - közvetít a templompa-AZ ÜNNEP IGÉJE dók csendjében ülők szívéig. Mert jó reménység szerint az áhítat figyelemmé magasztosul, és a szószékről megszólal a nagy üzenet. Ézsaiás próféta Krisztus Urunk születése előtt sok száz évvel reménységet ébresztő és lelket megtartó módon prófétálta meg Isten szava segítségével: „de eljön a Megváltó" az ígéret szerint azokhoz, akik annyi tévelygésen, vétken, bűnön mentek keresztül, ahány hajszáluk van. S akik bűneik és vétkeik, tévelygéseik és engedetlenségeik következtében oly sokat szenvedtek és sírtak, és szerettek volna megszabadulni, de nem volt erejük hozzá, s olykor a reménységük is elhalványult, mint a lenyugvó nap ereje, s a sötét éjszaka mindent elnyelő veszedelme fenyegette őket, azok felemelhetik a fejüket. S ebben a helyzetben - Isten kegyelméből - drága igeszó hagyta el a próféta ajkát: minden felsorolt vétek, bűn, tévedés és a belőle fakadó szenvedés, fájdalom, gyötrelem ellenére eljön, sőt - nyomatékosan - „de” eljön a Megváltó, a Szabadító. Ez a „de” különleges erővel ébreszti szívünkben a reménységet a szenteste szépséges áhítatában. Mert szenteste ellenére itt lehet velünk a betegség ideje vagy a magány nyomora, a meg nem értettség keserűsége, a gyötrelmes halálfélelem kínzó valósága, ám ő, a szent Valaki, a mindenség Istene szól szolgáin keresztül, hogy „de eljön a Megváltó” a szorongatott helyzetben. Isten prófétája (vagy prófétái) látta a nép ezernyi engedetlenségét és az abból fakadó nyomorúságot és a megkeseredést, ám a küldetése ez volt: megszólalni Isten nevében, hogy „de” nem lesz ez mindig így, mert a felséges Isten egyszer csak elérkezettnek (beteljesedettnek) ítéli meg az emberi időt, a végzetesen földszintes történelmet, hogy elküldje a Megváltót, hogy felragyogjon előttünk a mennyei szint. Felidézhetjük a názáreti és a betlehemi történeteket, egészen onnan, hogy a nevelőapa, József megtudja az Immánuel szó szent jelentését: „velünk az Isten”. Ebben a történelmet időszámításában is megfordító szent eseményben megkezdődött a mennyei prófécia megvalósulása: „de” megszületett a Megváltó. Egy istálló lett a menny és a föld között az átszállóhely, és az édesanyai hivatást megszentelő Szűz Mária szíve alatt érkezett hozzánk a Megváltó. Angyalok zengtek éneket a megszületett Megváltóról a betlehemi mezőn, és azok a pásztorok, akik egyébként féltik a nyájukat (megélhetésüket), most aggodalmaskodás nélkül indultak el a dicsőséges fény nyomában, kíváncsiságtól teli szívvel köszönteni a megszületett Megváltót és megörvendeztetni az édesanyát angyali üzenetükkel. Ajándékra nekik aligha tellett, hoztak azt bőven a napkeleti királyok. Egy álnok lelkű király pedig őrjöngve tombolt palotájában a hírnökök elmenetele után, és a parancsnak gondolkodás nélkül engedelmeskedő katonákat uszította brutális tettre a Megváltó ellen. Az egyiptomi emigráció évei borultak a szent családra. De a Megváltó megszületett! De eljött a Megváltó! A prófétai szó szerint a „megtérő bűnösökhöz”. Jött ő szándéka szerint mindenkihez, de csak azok szíve válik fogadására késszé, akik felismerték elhibázott életük következményét, és gyógyulási vágy tette érzékennyé a lelkűket. A megtérő bűnösök felismerik lelki szomjúságukat, éhségüket és a lelki tisztaság utáni vágyukat. Isten pedig „új szövetséget” köt a „megtérő bűnösökkel” Kétféle hatalmas ajándékban részesülnek, akiket eddig saját lelkűk húzott a földre, és csak üres, dadogó vagy esetleg okoskodó szavuk volt, amellyel többet ártottak a vipera mérgénél is. A megfontolatlan emberi lélek helyett Isten drága ajándéka az ő Lelke, amely megnyugszik az övéin, azaz szentségével beborítja őket, védelmet biztosítva nekik. S a viperaméreg emberi szó helyett Isten az ő igéit, szavát adja a szánkba kifogyhatatlan nagyvonalúsággal, sőt még az utódok utódainak is. így lesz tartalma a karácsonyi áhítatnak Isten Szent Lelke és igéje által. ■ Ribár János „Lenn a földön egészen egyszerű, sőt együgyű dolgok esnek, de fenn az égben mégis nagy becsük van azoknak. Csak egy szegény asszonyt látunk, a názáreti Máriát. Rá se hederít senki, hiszen a város legjelentéktelenebb alakja. Senki se tud a nagy csodáról, amit hordoz. Csendesen hallgat maga is. Mindenkinél kisebbnek érzi magát. Úgy indul útnak urával, Józseffel, hogy se szolgájuk, se cselédjük. Maguk az úr is meg a szolga is, az úrnő is meg a cselédlány is. Házukat sincs kire hagyniok. Ahogy Betlehembe érnek is, lám miSEMPER REFORMANDA lyen kivetettek! Mindenünnen takarodniok kell, míg végül az istállóba szorulnak közös szállásra, közös asztalra és közös szalmára a barmokkal. Ugyanakkor hány gonosz ült fennhéjázva fényes szállodában, tisztelt uraságként! Senki se sejtette, mit művel Isten az istállóban. A nagy paloták pompás termeit elkerüli. Ehetik-ihatik ott a duhaj jókedv: az igazi vigasság és kincs rejtve marad előtte. Micsoda gyászos éjszaka volt akkor Betlehemen, hogy ekkora fényt se vett észre! Isten megmutatta, hogy semmibe veszi a világot. De a világ is kimutatta, hogy semmibe veszi az Istent.” H Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) K iH 1 Új nap - új kegyelem Vasárnap „A minden vigasztalás Istene megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket’.’ 2Kor 1,3-4 (íMóz 41,52; Lk i,/39-45/46-55/56/; Fii 4,4-7; Zsolt 49) A vigasztalás kiapadhatatlan forrása Isten. Ezt mindenki tudja, aki átélte, hogy milyen az igazi nyomorúság; vigaszt keresett', kapkodott mindenfelé, de nem talált megnyugvást. Aki felemésztette a tartalékait, annak energiaforrásra van szüksége, amely feltölti, és viszi tovább. Isten vigasztalása a zsoltárokban, az evangéliumokban, a Biblia számos helyén meglelhető. De vigasztalása testté is lett Jézusban. Aki minden nyomorúságot vállalt értünk, hogy vigasztalónk lehessen. Kiáltsunk hozzá bizalommal! Hétfő „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben” Róm 12,18 (2Sám 2,26; Jel 5,1-5; Ézs 29,1-8) Nézzük végig huszonnégy óránkat: hányszor voltunk békétlenség okozói? És hányszor elszenvedői? Hány ingerült mondat, gonoszkodás, hántás indult ki tőlünk, és érkezett hozzánk? Jó így élni? Lehet így élni, harcban, küzdelemben a világgal? Talán csoda kellene, hogy békében tudjunk élni? A fenti mondat Pál apostoltól származik! Őt megbékéltette Isten, felragyogott neki a Krisztus. Tudta, hogy nincs lehetetlen. Az ünnep fényei között lássuk meg a legragyogóbb fényt, a békesség hozóját. Kedd „Én, az Úr, vagyok a te Istened. Nem ismerhetsz rajtam kívül Istent, nincs más szabadító, csak én’.’Hós 13,4 (Jn 17,3; Jel 3,7-8.10-11/12/; Ézs 29,17-24) Megváltónk születésének ünnepe kopogtat be hozzánk. Az egy Isten egyszülött Fia érkezik hozzánk. Félelmeink között, jövőnk ismeretlensége miatti szorongásainkban, terheink cipelése közben megfáradva Isten belép, és megmutatja szeretetét: a Teremtő és a teremtett lény meghitt találkozása. A felismerés, hogy nincs más isten, aki élő Úr, aki velem lenne a bajban, aki még bűneimmel is szeret, sőt megszabadít. Neki én, a legkisebb, a legméltatlanabb is fontos és drága vagyok. Szerda „Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, eztfeleljétek: Nem Istenéhez kellfordulnia a népnek?” Ézs 8,19 (Mt 6,24; Jel 22,16-17.20-21; Ézs 33,17-24) Ma nagy üzlet - régen is az volt - a jóslás, jövendőmondás. Az éhség is ugyanaz az emberekben. A spiritualitás, a transzcendencia iránti vágy megteremti haszonélvezőit, akik visszaélnek a tudatlanság miatt kiszolgáltatottak nyomorúságával. A végső válaszokért és a naponkénti eligazításokért is csak egyetlen forrás felé fordulhatunk bizalommal: amely Istentől ered. Ebben segít nekünk hitünk legbiztosabb alapja: a Szentírás. Csütörtök „A betegeket Jézus lába elé tették, és ő meggyógyította őket. A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok épek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izrael Istenét’.’ Mt 15,30-31 (Zsolt 111,2; Róm 15,8-13; Ézs 35,1-10) Nagyon vágyunk a gyógyulásra, mert beteg lélekkel és testtel kínszenvedés az élet. Időnként orvoshoz kell menni. Néha nehéz, mert félünk, hogy nem empátiával bánik majd velünk. Hogy félrekezel, hogy csak egy kórkép, egy eset leszünk. Azok, akik betegeiket Jézus lába elé vitték, a legnagyobb jót tették. Ez a mi dolgunk is. Vigyük a betegeinket Jézus elé! Mindenekelőtt magunkat! Betegek vagyunk, amíg ő ránk nem teszi kezét, amíg meg nem szabadít rabságunkból. Neki nem csak egy eset vagyunk, neki fontos, hogy nekünk mi fáj, és meg akar gyógyítani. Péntek „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől’.’ Zsid 12,15 (Zsolt 19,12; Mt i,/i-i7/i8-2i/22-25/; Róm 1,1-7; Mt 1,1-17) Délutántól elcsendesül a világ néhány órára. Betölt minket a békesség, a boldogság. Az Isten kegyelmének testté, emberré lett létező valósága. Jó lenne, ha nem csak néhány órányi emelkedett állapot lenne, amikor mi is közel hajolhatunk a hozzánk lehajtó Istenhez. Szükséges, hogy másnap, az élet bajai, kísértései, próbatételei között se hajoljunk el ettől a nekünk adott kegyelemtől! Mert Isten adja, folyamatosan felénk nyújtja, ám mi sokszor habozunk elfogadni. Szombat „A pásztorok visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik’.’ Lk 2,20 (Ézs 55,12a; Lk 21/1-14/15—20; Tit 3,4-7; Mt 1,18-25) Az Isten cselekvésének tanúja, mint a pásztorok, örömöt, eufóriát érez. Igen, minden úgy történik, ahogyan Isten mondja, ígéri, üzeni! Isten megtartja szavát. Még annál is messzebb megy el, mint az ember valaha elképzelné. A megtért ember szeme végre felnyílik, megérti az ige üzenetét, és átéli, hogy Isten valóban megváltja és szeretetébe fogadja. Ez dicsőítést és magasztalást vált ki belőlünk. Az ég és a föld „összeér”... Nyissuk ki a lelkünket, fogadjuk be Isten minket átformáló, lelket megújító, betöltő jelenlétét! ■ Kőháti Dóra FOTÓ: LUKACS GABI
