Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-12 / 50. szám
Hálaadás Sepsiszentgyörgyön Tizenkét éve szentelték fel Sepsiszentgyörgyön az új evangélikus templomot. A mintegy ezer lelket számláló gyülekezet sokat köszönhet Mózes Árpád akkori püspöknek, aki szárnyai alá vette a közösséget, és nem kevés „kilincseléssel”, utánajárással megvalósította régi álmát. Két évvel ezelőtt - a kelenföldi testvérgyülekezet mintájára - elhatározták, hogy minden esztendőben megemlékeznek eme örvendetes eseményről. A kelenföldieket képviselve vehettem részt az idei ünnepségsorozaton, amely október 23-24. között zajlott. A szentgyörgyiek - mint mindig - most is kitettek magukért. Az alkalom a szombati gyermekműsorral kezdődött, ahol két talpraesett tanító néni segítségével a gyermekek énekeket tanultak, és kézműveskedtek. Délután koncertre gyűlt össze a népes társaság, és e sorok írójának igei gondolatait követően dr. Kovács L. Attila teológiai tanár, orgonaművész Luther-énekfeldolgozásokkal és Bach-művekkel gyönyörködtette a hallgatóságot. A szeretetvendégség keretében bepillantást nyerhettünk Zelenák József Ausztráliában végzett szolgálatába, majd az alkalmat közös koccintás és vacsora zárta. Vasárnap, az ünnepi istentiszteleten Mózes Árpád püspök szavai sokunkat elgondolkoztattak. Emlékezett az elmúlt időkre, amikor sokunkban az tartotta a lelket, hogy „átélhettük, bőrünkön érezhettük”, milyen erőt tud nyújtani a tényleges segítség, az egymást erősen megfogó, átkaroló kezek. Prédikációjában kiemelte, hogy most is erre van szükségük az erdélyi evangélikusoknak. Mert bár új szelek fújnak, és ezek a szelek sok-sok nehézséget hoznak, képekről, szimbólumokról. Téves felfogás, hogy a székelyekre utaló nap és hold pogány szimbólum lenne. Először/. András királyunk hímeztette a hadba vonuló székelyek zászlajára, amikor azok a keresztes hadjáratba indultak. Azt jelentette, amit ma is: Isten kegyelme éjjel és nappal az övéivel marad. Krisztus erejétől megerősödhetünk, mert neki ma is célja van az életünkkel. Az istentiszteleten került sor a templom újonnan elkészített zászlójának felavatására. Rab Sándor tanár értékes magyarázatot nyújtott a zászlón található jel-A sepsiszentgyörgyi kicsiny gyülekezet is ebben bízik; hogy „megfogyva bár, de törve nem”, Isten kegyelméből megmaradhatnak annak, akik: Krisztus követeinek, magyarnak és evangélikusnak. Dr. Blázy Árpádné „Mária megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette.. ” (Lk 2,7) Jézus világra jöttében tulajdonképpen nincsen semmi rendkívüli, ellenkezőleg: a körülmények az átlagosnál egyszerűbbek, szánalmasan szegényesek. A szülők úton vannak, otthonuktól távol, a színhely egy összetákolt, barlangszerű istálló, a szükséges meleget legfeljebb az állatok párája szolgáltatja. Ki tudja, Józsefen kívül volt-e a tapasztalatlan Máriának segítsége, s a szülés után jutott-e neki erőt adó táplálék. Mai karácsonyainkon gazdagon terített az asztal, csillog a karácsonyfa, alatta ajándékok bősége, a meghitt családi fészek szeretteinket öleli magába. Mindnyájan méltatlankodnánk, sőt fel is háborodnánk, ha egyszer egy esztendőben, s talán éppen karácsony szent estéjén ilyen „betlehemi” körülmények közé juttatna minket az Isten. Pedig éppen neki tetszett így. így akarta. Ez is része annak, hogy Jézus, Isten egyszülött fia valóságos emberré lett. Az emberi sorsok közül pedig a legnehezebbeket választotta: egy megvetett, sokat üldözött nép körében, a római világbirodalom által leigázott országban, elszegényedett család tagjaként vette fel a halandó emberi létet. Jézus születésével az Isten felmagasztalta, kitüntette az emberi életet. Ha sorsunk nehéz, adjon erőt, hogy Jézus is ezt a sorsot élte! Ha életünket túlságosan profánnak, Istentől távolinak érezzük, tudjuk meg: Jézus élete megszenteli életünket. Mindennapjaink is az Istenéi. S nehézségeket hordozva, betegség terhe alatt, sőt a halál árnyékában is teljes életet élhetünk, mert Jézus embernek született. Magára vette a legnehezebb emberi életet, ezzel segít nekünk is megszeretni sorsunkat. A jászolban a Kisded, a ma született Jézus. Egészen olyan, amilyennek mi születtünk. És mégis más: O a Messiás. A mindnyájunkért született Krisztus! Id. Zászkaliczky Pál (Az írás a Harmat Kiadó gondozásában megjelent A várakozás megszentelése című kötetben olvasható.) Menekülés és megváltás Tenyérnyi ikon alakjaiban ismerhetünk rá a szent családra. Nem a megszokott betlehemes környezetből sugároznak felénk a boldog, átszellemült szülői tekintetek. Éppen menekülőben pillanthatunk rájuk, amint a védelmező anya, Mária és a kissé hátramaradt József lóháton mentik kisdedük életét. Menekülnek a hatalom arroganciája elől. Otthonuk helyett Egyiptom földje felé tartanak, távoli, rabszolgamúltat idéző vidékre. Gondolhatnánk, milyen reménytelenül esetleges ez a kezdet: menekülőben a világ megváltója. Isten terve azonban célba juttatja őket. így olvassuk az evangéliumban Jézusról: „ Ott voltHeródes haláláig, hogy beteljesedjék az, amit az Úr mondott a próféta által: »Egyiptomból hívtam el fiamat.«” (Mt 2,15) Ez a megmenekített fiú cseperedik fel, hogy megváltó, menekítő munkája mindent betöltsön, és közel érkezzen minden emberhez. Vajon otthonainkba megérkezett-e ez a menekült státusú király? Visszatérésében egy új királyság, az erőszak gyakorlatával szakító hatalom és erő kerül bele a legkülönbözőbb emberi kapcsolatokba. A szeretet tiszta érintésével, a kicsinyek felé meghirdetett gyógyító, helyreállító munkájával alapjaiban változik meg az emberi lét minősége. Mi magunk is sok minden elől menekülünk. A természet pusztító csapásai elől. Talán az önmagunkkal és a közösségeinkkel való őszinte szembenézés elől. Máskor a túlzott elvárások, a teljesítmény kényszere vagy éppen a jogos felelősségre vonás elől. Menekülésünkben ott tátong megannyi helyreállíthatatlannak tűnő, a bizalomvesztés emlékeit őrző szakadék. Legnagyobb elesettségünket jelzi, ha éppen a Megváltó elől menekülünk. Jézus a menekülő emberhez, hozzánk érkezik adventben is. Hogy ne kelljen tőle távoli, idegen helyeken vesztegetni az időt, energiát, életet. Hogy az ünnepi találkozások mélyén ne maradjon fájdalmas üresség és szakadék. Ezért a vele való találkozásra hív bennünket, hogy meneküléshez szokott természetünk végre nála találjon menedéket. Hogy rossz emlékű sebek gyógyuljanak az ünnep legnagyobb esélyt adó találkozásában, a megváltó Jézushoz menekülve. Hogy most először vagy sokadszor életünkben helyreálljon a bizalom Istennel. „Szent, örök Isten, nincsen hova lennem. / Bárhova futnék, te utolérsz engem. / Egy menekvés van: hozzád térni, / Szívem kitárni, irgalmat kérni.” (EÉ 431,1) Aradi György Szépfalusi István evangélikus lelkészre emlékeztek Tíz éve, 2000. november 28-án hunyt el Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész. Halálának évfordulóján egyháza, ausztriai és hazai gyülekezetei, mindazok, akik szerették, családjával együtt adtak hálát életéért és munkásságáért a Deák téri evangélikus templomban, az advent első vasárnapján tartott 11 órai istentiszteleten. A Kerepesi temetőben megkoszorúzták sírját, majd délután filmmel, zenével és szóval emlékeztek meg róla a Deák téri gyülekezeti nagyteremben. Szépfalusi István élete, hűséges helytállása példaértékű. Azzal a biztos tudattal búcsúztak tőle szerettei és ismerősei, hogy tudták: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg..., mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket. ” (Jel 14,13) 2000. december 7-én a bécsi XVI. kerületi, ottakringi temető kápolnájában Soós Mihály bécsi nyugalmazott lelkipásztor tartotta búcsúztatóját, míg Szépfalusi István hamvainak végső nyugalomra helyezésekor, december 19- én D. dr. Harmati Béla evangélikus püspök prédikált. Forrás: www.evangelikus.hu
