Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-12 / 50. szám
Szántó Vilmosné Adventben járunk Éj van, sötétség. Kis gyertya lángja riadtan lobban az éjszakába! De üzenet jön: nem kell, hogy féljen, a fény akarja: lángoljon, égjen, mert szükség van rá! Sötét világunk fénylő reménye: karácsonyt várunk. Nyirkos alagút. Tán vége sincsen; rémek susogják: nem jutsz ki innen! De szelíd hang szól: nincs okod félni! Van, aki megment - merj hát remélni! Már úton van értünk égi-királyunk - igaz és hű ő! Karácsonyt várunk! Az út göröngyös. Sötét az éjjel, de lásd, világít a messzi fényjel, hogy csak lépj bátran; ott, Betlehemben érted jött földre az Isten-ember. Valósággá lett várakozásod, múl’ a sötétség, és őt meglátod! Ma még homályos adventben járunk, de nem csüggedünk el. Karácsonyt várunk! Milyen jó várni bízva, remélve: homályt elűzi karácsony fénye. Úgy jött el Jézus, mint védtelen gyermek, hozta magával a nagy kegyelmet: Szeret az Isten! Önmagát adja, hogy ki hisz benne, és befogadja, szabad lehessen, emberül éljen, híven szeressen, és jót reméljen. Jöjj hát szívünkbe, égi királyunk! Adventben élünk - karácsonyt várunk! 180 éves a penci evangélikus templom Az Úr érkezése elé ► Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! - Avagy a favágástól a lelkigondozásig címmel, az ökumené jegyében tartottak csendesnapot múlt szombaton a penci evangélikusok. A gyülekezet másnap, december 5-én - az egyházkerület püspökének szolgálatával - ünnepelte műemlék temploma felszentelésének száznyolcvanadik évfordulóját. A hit, az elhívás, a diakónia és a bizonyságtétel témáival foglalkozó csendesnap nyitányaként Szeverényi János országos missziói lelkész tartott evangélizációt, majd Rolik Róbert vác-deákvári plébános mutatott előadásában Krisztusra. Délután Sellyéi Imre baptista lelkipásztor helyezte a gyülekezet szívére az egymásért való felelősség fontosságát, Sztojanovics András evangélikus lelkész, a Sarepta Evangélikus Szeretetotthon igazgatója pedig a szeretetszolgálat gyakorlatát ismertette. Záróáhítatában a penci gyülekezet lel-' késze, e sorok írója a hit és a cselekedetek összefüggéséről beszélt. A csendesnap jó előkészítő volt a vasárnapi ünnepi istentiszteletre, amelyen dr. Fabiny Tamás Mai 3,1-7 alapján hirdette Isten igéjét. Az Északi Egyházkerület püspöke - a többi között - azt hangsúlyozta, hogy miközben jó várni adventben az Urat, nem mindegy, hogy milyen lelkülettel vagyunk egymás iránt. Az úrvacsorái testvérközösség után ünnepi közgyűlésen hangzottak el köszöntések az évforduló alkalmából. Klenyánszki Dániel gondnok arra mutatott rá, mennyire fontos a templom a gyülekezet életében, Dian József, a csővári anyagyülekezet felügyelője (egyben Csővár polgármestere) pedig elismeréssel jelentette ki, hogy tapasztalata szerint a penci gyülekezet életében mindig adódik valami építő alkalom. Benczúr'László egyházkerületi felügyelő a száznyolcvan éves templomról mint épületről szólt, és méltatta az építtető elődök kiváló munkáját. Fabiny Tamás püspök elmondta, hogy jó látni a hajlékot megtöltő mosolygós arcú gyülekezetét, és azt kívánta, hogy a penciek maradjanak továbbra is hűek egyházukhoz és Istenükhöz. A püspök külön kiemelte, hogy bár Penc csak háromszázhúsz lelkes gyülekezet, de nagyra értékeli, hogy ha adakozni kellett - akár az árvízkárosultak, akár a vörösiszap-katasztrófa sújtotta települések áldozatai javára -, akkor Penc az élen járt. Az ünnepi együttlét közös presbiteri ebéddel zárult. ■ Dr. Fischl Vilmos ■ Dr. Korányi András Advent idején Isten mindig megállítja és kérdezi népét, egyházát, a világot. Kérdez arról, hogy miként érkezünk az ünnepi időszakba, milyen út áll mögöttünk, és milyen erőnlétben vághatunk neki az előttünk álló szakasznak. A „Készítsetek utat az Úrnak!” felszólítás elválaszthatatlan attól, hol és hogyan is állunk mi magunk, hiszen az Úr hozzánk érkezik, az épülő útnak bennünket kell összekötnie vele. Hogyan is állunk hát? Az elmúlt hónapokban számos baleset történt nagy építkezéseken szerte az országban olyan módon, hogy a felállított daru nem bírta el a szabályos méretű terhelést, és a magasba emelt súly az emelővel együtt - kisebb-nagyobb károkat, olykor tragédiákat okozva - a földre rogyott. Az elégtelen alátámasztás, a kapkodó felületesség, a fenti megterhelés és kilengés kihagyása a számításból súlyos, olykor végzetes „toronyhibának” bizonyul. Aligha kerülhetjük ki az idei adventben az azzal való szembesülést, hogy amikor Isten kérdez, a legtöbbünknél ki fog derülni: túlterhelt a felépítményünk. A szív és a fej magasában záporoznak a gondok, hatalmas érzelmi kilengések veszélyeztetik a talpon maradást, nyomasztó gondolatok kavargása billent ki minket a helyünkből. Nehéz lesz a szív, agyonterhelt a fej, miközben a térdek már-már rogyadoznak. És csekély vigasz nekünk, hogy mindenkinek ezt diktálja manapság az élet, hiszen szinte mindent át kell építeni - amikor azt érezzük, hogy fejnehéz, sőt szívnehéz keresztények lettünk, amikor a mázsás terheket alig, olykor egyáltalán nem tudjuk már letenni, s azok elveszik tőlünk a hit bizakodását, a szeretet örömét, az Urat és bennünket összekötő út építésének nyugodt ritmusát. A helyzetfelmérés legmegrázóbb felismerése leginkább mégis az, hogy többnyire nálunk sem a terhelés túlméretezett, hanem az alátámasztás áll gyenge lábakon. Fejben akarunk mindent megoldani, tervezetekben és elméletekben, de elhanyagoljuk a megvalósítást. Nagy erőfeszítéssel, szép szavakkal próbálunk szeretni, holott szeretni nem szájjal kell, hanem cselekedettel és valóságosan. Agytrösztöket és szívcentrumokat hozhatunk létre számítógépes adathalmazokkal és internetes szavazásokkal, ha viszont mindez nem teremt közöttünk valódi közösséget, semmi haszon nem származik belőle. A gyenge alátámasztás veszélyezteti legjobban az eredményt, a munkát, az egész közösséget. Ézsaiás erős adventi kiáltása: „...tegyétek erőssé a roskadozó térdeket!” (35,3) ezért éppen arra fordítja a figyelmet, hogy az ünnepi időszak nemcsak a szív és a fej, hanem a lábak ünnepe is! Lábaké, amelyek olykor gondolkodás nélkül is készek elindulni a másikat felkeresni, szegénységébe vagy hitetlenségébe belépni, a szükséges segítséget és a kö-Lábaké, amelyek tényleg elindulnak a szív gondolata és imádsága nyomán, és élővé teszik a bennünk lakozó hitet, a templomokhoz tartozó közösséget. Lábaké, amelyek a járatlanban is utat akarnak taposni az Úr érkezése, az evangélium öröme felé. zösséghez tartozás érzését elvinni. Lábaké, amelyek tényleg elindulnak a szív gondolata és imádsága nyomán, és élővé teszik a bennünk lakozó hitet, a templomokhoz tartozó közösséget. Lábaké, amelyek a járatlanban is utat akarnak taposni az Úr érkezése, az evangélium öröme felé. Mit olvashatnánk fel karácsonykor, ha a pásztorok nem írták volna meg fürge lábukkal az öröm evangéliumát Betlehem felé? Ha a napkeleti bölcsek inkább konferenciáztak volna felfedezésükről ahelyett, hogy engedelmesen elindultak volna a csillag nyomában? Ha valóságos, emberi lábakon el nem indult volna felénk Isten mérhetetlen emberszeretete a hozzánk érkező Üdvözítőben? Ezért elképzelhetetlen olyan advent és karácsony, amikor a lábak tétlenek maradnak. Amikor nem viszik el a szívet és a fejet is a templomba, amikor nem indulnak el betegeket, időseket, elhanyagoltakat, „talonba tetteket” meglátogatni. Mert a lábak engedetlensége, roskadozó tétlensége és gyengesége ellensége az evangéliumnak, pusztítója Isten népének, veszélyeztetője a terhekkel egyre nehezebben küzdő egész felépítménynek. Csak az adventi járású lábak vihetnek minket el az ünnepig, csak ezeknek van esélyük és ígéretük a megérkezésre. Ahogyan az evangéliumok tudósítása is arról szól, hogy az érkező Úr felé utat taposok hajthatták csak meg - talán fáradt, mégsem roskadozó - térdüket az üdvözítő szeretet csodája láttán a kis Jézus előtt. Vajon mondhatja-e ezek után a fej vagy a szív a lábaknak: nincsen szükségem rátok? A szerző egyháztörténész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense
