Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-05 / 49. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2010. december 5. » 5 Az emmausi úton Beszélgetés Martin Jungéval, az LVSZ új főtitkárával-A nyugdíjba vonuló IshmaelNoko utódjaként már közel egy éve megválasztották, de beiktatására csak idén novemberben került sor. Megválasztott főtitkárként már szólt a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) stuttgarti nagygyűlésének több száz küldöttéhez, és ebben a beszédében lényegében programot is körvonalazott...- Stuttgartban fontos feladatomnak tekintettem emlékeztetni önmagunkat arra a biblikus és reformációi örökségre, hogy egyedül hit által, kegyelemből igazulunk meg. Erre a kegyelemre a világ evangélikus egyházainak közössége együtt is válaszolhat. A nyári nagygyűlésen & „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” téma jegyében voltunk együtt. Keresztényként tudjuk, hogy az élet kenyere Jézus Krisztus, aki mindig arra szólította fel tanítványait, hogy gondoskodjanak az éhezőkről, amint arról az evangéliumok közül legtöbbször talán Lukácsnál olvashatunk. Úgy gondolom, hogy szavaira emlékezve mi is cselekvőkké válhatunk.- Az egyházak életében immár teret nyert a kontextualitás, vagyis hogy az igét - a textust - egy-egy közösség a saját helyzetére alkalmazza. Ennek számos jelét láttuk a nagygyűlés istentiszteletein is. Ön éppen stuttgarti beszédében hangsúlyozta, hogy immár a transzkontextuális szemléletet kell magunkévá tenni, vagyis hogy ki-ki mutasson érzékenységet a másik helyzete iránt. Kifejtené mindezt bővebben?- Abból indulok ki, hogy a Lutheránus Világszövetségnek - amelyet nem véletlenül nevezünk az egyházak közösségének - igen sok színe van. Akkor tudunk harmonikusan működni, ha ki-ki vállalja a saját helyzetében rejlő gazdagságot, ugyanakkor megbecsüli más közösségeknek az övétől eltérő formáját is. A sokszínűség gazdagodást jelent. Érvényes ez a földrajzi adottságokra is, hiszen tudatában vagyunk annak, hogy eltérő evangélikus hagyományok élnek a különböző kontinenseken. A magam részéről szeretnék az LVSZ életében több központot kialakítani: szerintem nem lehet többé egy - mondjuk így: genfi - centrumban gondolkodni. Szervezetünk minden régiója és egyháza képvisel egy-egy központot, ami hatalmas ajándék lehet az egész közösség számára. Mindez nem az egyház korának, méretének, anyagi lehetőségeinek a függvénye, hiszen minden egyház hozzá tud valamivel járulni a közöshöz, amit az asztal körül megoszthatunk. Nagyon fontos, hogy e központok folyamatos kapcsolatban legyenek egymással, hogy ne váljanak leszakadt közösségekké. A párbeszédben való részvétel, a források megosztása és a világban való közös bizonyságtétel lehet a közös cél.- Megnövekedett tehát a régiók szerepe. Miben látja a kelet-közép-európai evangélikusságfeladatait és lehetőségeit?- Ez egy nagyon fontos régió a Lutheránus Világszövetség számára. Ezek a közösségek túlélték a háborúkat, a kommunizmusból adódó elszigeteltséget, és a maguk sajátos tapasztalatával sokat nyújthatnak a világ evangélikusságának. Fontosnak tartom, hogy az LVSZ 1947-es megalakulásától kezdve támogattuk ezeket az egyházakat, és minden nehézség közepette együtt tudtunk maradni a közös hit megélésében. Ma is igen jelentős ez a térség, mert a keleti régió egyházai a lehetőségeikhez képest sokat fejlődtek, elsősorban a spirituális élet területén. Mindez a mai nehéz körülmények között is erőt adhat nekik, és tapasztalataikkal más egyházak életét is gazdagíthatják. Persze nem könnyű mindennek a megosztása, átadása. Mindenesetre a nagyobb közösség számít ezeknek a kisebb egyházaknak a részvételére, és mintegy meghívja őket, hogy megosszák ajándékaikat, és átadják másoknak mindazt, amit tanultak, tapasztaltak.- Ön is egy kisebbségi evangélikus egyházból, Chiléből jön. Hogyan tudná bátorítani a többi kis egyházat?- Igen, Dél-Amerikában nagy a katolikus túlsúly. Úgy gondolom, a kisebbségi egyházi lét nem kell, hogy szégyent jelentsen. Sőt a kisebbségi egyházak különösképpen is megtanultak erősnek lenni, megerősödtek önazonosságukban, hitükben, teológiájukban és spirituális életükben. Vallom tehát, hogy a kisebbségi létben működő tagegyházak erőteljesen hozzájárulhatnak az Lutheránus Világszövetség megújulásához.- Beiktatása ünnepén az emmausi tanítványok történetéről prédikált a genfi ökumenikus központ kápolnájában. Miért erre az elbeszélésre esett a választása?- Hónapok óta újra és újra elolvasom Lukács evangéliumának ezt a szakaszát. Mindannyiszor rácsodálkozom a rögzített dialógusra. Elkápráztat a feltámadott Úr első kérdése: „Miről beszélgettek útközben?” hiszen a mindennapi élet eseményei és megtapasztalásai felől próbál kapcsolódni hozzájuk és mindahhoz, ami az emberek szívében van. Olyan egyházról álmodom, amelynek megvan a képessége az emberek elérésére - különböző élethelyzetükben. „Hogyan élsz?”, „Milyen élményeid vannak?”, „Milyen kérdések foglalkoztatnak a mindennapokban?” - így kell az emberekhez közelednünk. Nagyszerű, hogy láthatjuk, ahogyan az Úr csatlakozik hozzájuk, beszélgető- és útitársukká válik. Közben pedig az írás bizonyságtételét értelmezi, magyarázza számukra. Jó látni a tanítványok vendégszeretetét is, amely megnyitja az otthon ajtaját, beinvitálva az Urat, akit pedig idegennek vélnek. Olyan egyházról álmodom, amely képes ilyen módon befogadó lenni. Csodálatos, ahogyan a történet végén a tanítványok és az Úr együtt esznek az asztalnál. A kenyér megtöréséről ismerik fel az Urat, vagyis az úrvacsora csodájában lesz a legmélyebb a közösség. Ez az igeszakasz már régóta a fejemben és a szívemben van, és remélem, hogy a Lutheránus Világszövetségre is ez az alázatos, kísérő, párbeszédes magatartás lesz mindig jellemző, ahogyan együtt vándorúink mint tagegyházak. Sosem megtagadva az egymás iránti vendégszeretetet, a közös úrvacsorában való örömöt és legfőképpen az Úr jelenlétét.- Köszönöm a beszélgetést, és Isten áldása kísérje egyházvezetői szolgálatát a Lutheránus Világszövetség főtitkáraként! ■ Fabiny Tamás Déli áramlat Európában Piliscsabai találkozás az LVSZ női osztályának vezetőjével ► A Lutheránus Világszövetség Nők az Egyházban és a Társadalomban (WICAS) elnevezésű munkaágának vezetője 2008 augusztusa óta dr. Elaine Neuenfieldt. Bár családneve németes hangzású, mégis ízig-vérig délamerikai. A Brazil Evangélikus Egyház lelkésznőjeként került a genfi központú világszervezet egyik fontos pozíciójába. November 25-28. között egy európai, lutheránus nőkonferencia előkészítő gyűlésén járt Piliscsabán, itt sikerült személyes beszélgetésre invitálni.- Lenyűgözve figyelte a sűrű hóesést, láttam, amikor belemarkolt a friss hókupacba, de aztán mégis fázósan húzta szorosabbra az övét a kabátján. Hogyan sikerült megszoknia Európát?- Nem tudok betelni a hóesés látványával. Most láttam életemben ötödször ilyen fehér csodát. Kislányom, Júlia a legelső alkalommal fel is kiáltott: „Anya, itt olyan a táj, mint otthon a műanyag karácsonyfák!” Merthogy Brazíliában bizony műfenyővel és műhóval igyekeznek a német gyülekezetek ünnepi hangulatot teremteni. Ez marad meg emlékként arról a földről, ahonnan őseik két évszázaddal ezelőtt elindultak a jobb élet reményében, hogy a déli féltekén telepedjenek meg.- Akkor az öreg kontinens - Európa - nem is olyan idegen az ön számára.- Korábban is éltem már hazámtól távol. Az ószövetségi teológia doktoraként tanítottam Közép-Amerikában is. Nicaraguában részese lehettem az evangélikus egyház születésének, amire büszkeséggel emlékezem. Ám genfi kinevezésemet megelőzően Európában még nem töltöttem hosszabb időt. Két év után is azt kell azért mondanom, hogy sok mindent nehéz volt megszoknom. Leginkább azt, hogy itt az emberek távolságtartóbbak egymással. A mi déli kultúránkhoz hozzátartozik, hogy felszabadultan öleljük meg egymást, ha találkozunk. Svájcban az emberek szigorúan csak kezet fognak. Belül bizonyára az ő szívüket is átjárja a melegség, de kívülről hűvösebbnek tűnnek. Talán ebből is fakad, hogy Európában az egyik legnagyobb probléma az elmagányosodás. Nem én látom ezt így, hanem az előkészítő konferencián részt vevő asszonyok fogalmazták meg mint kontinensük legégetőbb kérdését. Egyre inkább egyedül érzi magát az európai ember. Csak magára számíthat. Ebből aztán számtalan egyéb gond is adódik. Egyik ilyen a növekvő bizalmatlanság. Úgy érzékelem, hogy Európában jobban tartanak egymástól a férfiak és a nők. A jövő esztendőre egy olyan konferenciát terveztünk, amelynek témája a ma roppant divatos kérdés, a „gender equality” vagyis a nemek esélyegyenlősége lesz. Ennek részeként akarnánk szólni például arról a hátrányos megkülönböztetésről, amely a balti államokban éri a teológiát végzett nőket, akiket nem avatnak teljes jogú lelkészekké. Az előkészületek során azonban azt tapasztaltam, hogy itt az asszonyok nem merik spontán bevonni a férfiakat a diskurzusokba. Előbb „haditervet” készítenek. Ezen a téren mi közvetlenebbek vagyunk, spontánabbak és ezért vakmerőbbek. Belevágunk programokba úgy, hogy nem tudjuk, mi jön ki belőle.- A Lutheránus Világszövetség irodájában ugyanakkor nem csak európaiakkal dolgozik együtt...- Valóban nemzetközi stáb munkálkodik együtt, hogy például a legutóbbi, stuttgarti nagygyűlés határozatai végre legyenek hajtva. Élvezem a különféle kultúrákból, különböző hagyományok közül jött embereknek ezt a színes kavalkádját. Mindig is szívesen ismertem meg mások gondolkodását, tradícióit. Erre most lehetőségem nyílt: túl a hivatalos útjaimon, a genfi központban mindig átélem a krisztusi szeretet jelenlétét. Azt, ahogyan a - sokszor harsányan eltérő - különbözőségeik ellenére képesek egymást elfogadni az emberek. De maga a város, Genf is ilyen. Hamar rábukkantunk az itt élő latin-amerikaiakra, akik az ENSZ irodáiban vagy más szervezeteknél dolgoznak. Összejárunk, együtt készítjük el jellegzetes déli ételeinket, ilyenkor kicsit „otthon” vagyunk. Az angol nyelvű gyülekezetünkben viszont, ahová vasárnaponként járunk kis családommal, szinte minden nemzetiség fellelhető. Brazil lelkészünk mellett vasárnaponként kenyai asszony tart gyermekórát, ázsiai testvér ügyel a pénzügyekre, és gyűjti össze az adományokat.- A férje is lelkész. Brazíliában egy nagy gyülekezet pásztora volt. Hogyan viseli el, hogy Genfben most munkanélküli?- Semmiféleképpen sem nevezném munkanélkülinek. Természetesen a svájci törvények nem engedik meg, hogy hivatalosan dolgozzon. De rendkívül talpraesett emberként mindig talál magának elfoglaltságot. Most nagyrészt rá hárul leányunk felügyelete, ő végzi a házimunkát. De megtalálják más feladatok is, akár a szomszédaink között, akár a gyülekezetünkben. Értem azonban, mire irányult a kérdés. Kétségtelen, hogy a férjem áldozatot hozott azért, hogy én az LVSZ-nél szolgálhassak. Ezért nagyon tudatosan vigyáznunk kell arra, hogy kettőnk kapcsolata ne lássa ennek kárát. Havonta kiértékeljük a dolgainkat. Újra és újra rákérdezek, hogy még mindig tudja-e vállalni azt, hogy a háttérből támogasson engem. Ha ő nem érezné jól magát, bizonyára nem folytatnám ezt a szolgálatomat. Genfi megbízatásom újra ráébresztett bennünket arra, hogy a házasságunk karbantartása szüntelen feladatunk.- Az európai asszonyokkal való tárgyalása közben Elaine többször hivatkozott arra, hogy nem figyelhet csupán erre a kontinensre, hiszen globális, vagyis világméretű szempontokat kell figyelembe vennie. Miben határozná meg ezeket? Vagyis melyek azok a kérdések, amelyek összekötik ma a világ lutheránusságát?- Röviden ebben a mondatban fogalmazhatnám meg: elég volt a szavakból, jöjjenek a tettek! A Lutheránus Világszövetség az elmúlt évtizedek során számos nagyon színvonalas, legfőképpen pedig hasznos dokumentumot fogalmazott meg. Már szinte mindent elmondtunk, leírtunk, megvitattunk. Véleményünk van az erőszak terjedéséről, a közösség értelmezéséről, lutheránus identitásunkról. De ezt át kellene már ültetnünk végre a gyakorlatba! Jó lenne, ha meglátszana a helyi gyülekezetek életében világszerte mindaz, amiről a vezetőink, delegáltjaink beszélgetnek, konferenciáznak. ■ B. Pintér Márta
