Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-21 / 47. szám
io -m 2010. november 21. FÓKUSZ Evangélikus Élet Amikor a transzcendens belép az ember életébe Beszélgetés a gyászról ► Mindennek rendelt ideje van, megvan az ideje a gyásznak is - emlékezteti a földi halandót immár több mint kétezer éve a Prédikátor könyvének 3. fejezete. Bár egész évben aktuális lehet a téma, november elején a halottak napi megemlékezések és az egyházi esztendő utolsó - örök élet - vasárnapja jobban ráirányítja a figyelmet arra, amivel előbb-utóbb mindannyiunknak szembesülnünk kell - Csáky- Pallavicini Krisztina pszichológussal, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének külső munkatársával az elválásról és a gyászról beszélgettünk.-„Kit nem tartóztat a földi pokol, /és nem tartóztat a földi éden, /engedjük el Isten nevében. (...) Márfélig ott, ne marasszátok, /menjen, szólítják, menni kell, / a jól-ismertet, megszokottat / szent pillanatban veszti el!’ Károlyi Amy Requiem élőkért című verséből valók ezek a sorok. Meg lehet határozni azt a pontot, ahol a haldokló szerettünket el kell engednünk?- Az emberek nagyon sokszor használják a mindennapokban ezt az „El kell őt engedned!” tanácsnak szánt felszólítást. Azonban ez az én fülemnek hamisan cseng, mert nem tudom, hogy ezt elég-e nagyon akarni. Nekem az a tapasztalatom, hogy egy hosszú betegség vagy akár egy hosszabb haldoklás sokat segíthet a hozzátartozónak is, a betegnek is, hogy felkészüljenek arra, ami majd következik. Sokszor ebben az időszakban több történik csendben a beteg vagy az idős ember lelkében, mint előtte sok éven át. Nem tudom, ki tudná megmondani, hogy mikor elég már a másik ember szenvedéséből. Az biztos, hogy nagyon nehéz látni a szenvedést, és ami nehéz, attól szeretnénk minél előbb megszabadulni. Viszont az úgymond nehéz dolgok nagyon sokszor érlelő hatásúak.- De mi van azokban a helyzetekben, amikor például nagy fájdalmai vannak az édesanyámnak, a testvéremnek, a gyermekemnek vagy bármelyik szerettemnek? Amikor nekikeseredve azt mondjuk: ez már nem is élet!- Nagyon nehéz általánosítva válaszolni erre a kérdésre. Mert a halál közelében vagy az elválás pillanatában sokszor kiélesednek a kapcsolat egyéb elemei, így például a problémák is. Azt pedig még pszichológusként is nehéz megmondani, hogy valaki attól nem engedi az anyját meghalni, hogy szereti, és nagyon fog neki hiányozni, vagy mert olyan bűntudata van a kapcsolatuk miatt, hogy nem tud a halálával mit kezdeni. A legtöbb ember azt hiszi, hogy minél jobban szeretünk valakit, annál nehezebb az elválás. Valójában ez nem így van. Az úgynevezett komplikált és elhúzódó gyászfolyamat azokban az esetekben figyelhető meg, amikor ketten nagyon közel álltak egymáshoz, de sok szempontból ambivalens volt a kapcsolatuk. Ekkor ugyanis nemcsak a gyásszal kell megküzdeni, hanem a bűntudattal is. „Miket tettem, mondtam, kívántam neki! Hányszor gondoltam, milyen jó lenne, ha már nem is lenne!” Egy ilyen kapcsolatban bekövetkező halál után visszatérnek a gyászolóban a gyermeki gondolkodás életkori sajátjai, a mágikus fantáziák: rosszat kívántam neki, rossz is történt vele, én okoztam a halálát. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem így van, a mélyben bennünk csak ott bujkál - erre a gyakori fantáziára utal egyébként Ne fesd az ördögöt a falra, mert 'szólásmondásunk.- Van azonban egy másik szólásunk is: „Elnyerte a méltó büntetését!” Ennek pedig lehet valós alapja.- Azok a szakemberek, akik a gyászolók kísérésével foglalkoznak, jól tudják, hogy milyen sok, elvárásaink szerint nem odaillő érzés és gondolat jelenik meg ilyenkor. Ám senkivel sem lehet beszélni róluk, mert elszörnyednének a kívülállók, ha hallanák - ilyen érzés a megkönnyebbülés, a harag, de akár a káröröm is. Ezekkel az érzésekkel a gyászoló rendszerint egyedül kell, hogy megbirkózzon.- Nem is mindenki fordul szakemberhez ezekkel a gondolatokkal, gondokkal...- Megint a bűntudathoz kell visszatérnem. Talán mindannyian ismerjük azt az esetet, amikor a családtagok egy idő után hüledezve hallják, hogy a házsártos vénemberből végtelenül kedves nagyapó vagy az elzüllött alkoholistából a világ legjobb férje lett. Ilyenkor a valóság vereséget szenved a vágyakkal és a bűntudattal vívott küzdelemben, végül pedig eltagadunk dolgokat, hogy szabaduljunk megtörtént dolgok okozta nehéz érzésektől. Ez azonban csak meghosszabbítja és nehezíti a gyász folyamatát.- így vagy úgy, azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy az elválás sosem könnyű.- De vannak rítusaink, amelyek megsegítenek minket ebben a nagyon nehéz feladatban. Eleink ezzel kapcsolatban nagyon sok mindent bölcsen csináltak. Jól tudták, hogy a gyászolónak milyen megkönnyebbülést jelent például megnézni a halottját annak halálában. Ott, a halott mellett megtörténhet még valami, amire életében valamiért nem kerülhetett sor. Egy utolsó nagy lehetőség ez - elmondani, megtenni dolgokat -, hogy a búcsú könnyebbé váljon. Ezért én ezt egy gyógyító hagyománynak tartom. Sokan félnek megnézni a halottjukat, legtöbbször azért, mert szörnyű fantáziáik vannak arról, hogy nézhet ki. A valóság viszont megnyugtató és nagyon természetes, nem törli ki a közös szép emlékeket, viszont testi szintqn, minden érzékszervünkkel átélhetjük azt, ami olyan hihetetlen, hogy itt most véget ért valami. Még az olyan szörnyű tragédiáknál is, mikor a holttest megpillantása komolyan feldúlná a hozzátartozót, fontos, hogy valamilyen testi szintű gesztus megtörténhessen. Ha csak a ruhájától vagy a letakart koporsótól búcsúzom is el, de érintsem, érzékeljem a realitást.- Az Istenbe vetett hit mennyire segíti az elválás folyamatát? A hívő emberek gyásza mennyiben más, minta nem vallásosaké?- A mások halála az egyike azoknak a ritka pontoknak, amikor a transzcendens egészen nyilvánvalóan belép az ember életébe - akár hívő, akár nem. Mert nem lehet úgy megállni az élet és a halál határán, hogy ne gondolkodjunk el azon, mi van ott, túl. A hit pedig nagy erőforrás és segítség tud lenni; én, ha a kliens erre jelzést ad, minden ilyen jellegű terápiában dolgozom ezzel. Úgy tapasztalom, hogy ez a saját útján és általa meghatározott módon segítheti őt a veszteséggel való szembenézésben.- A gyász elhordozásában segíthet, ha a gyászolót közösség veszi körül, vagy inkább az egyedüllétnek van gyógyító hatása?- Sokat segíthet, ha a gyászolónak van kivel megosztania a fájdalmát. A család, a barátok, egy gyülekezet fontos támogatást nyújthat az érzések megfogalmazásában és kimondásában. Ennek ellenére az amúgy együtt érző embereket sokszor a saját szorongásaik gátolják meg abban, hogy a részvétüket kifejezzék, a segítségüket felajánlják, holott nagy szükség lenne rá. Visszatartja őket az esetleges tapasztalatlanságuk: mit tudok neki mondani, hogyan fogalmazzam meg a megfogalmazhatatlant, mi van, ha a gyászával majd rám telepszik?- Ha ennek ellenére szeretnék segíteni, de setesuta se szeretnék lenni, mit tehetek?- A gyászoló és a segíteni kívánó közötti kapcsolat adja, hogy megtaláljuk a megfelelő módot. Vannak azért alapvető tapasztalatok, például jó, ha tudjuk, tanácsot szinte lehetetlen adni ebben a helyzetben, de nem is kell.- Mégis milyen gyakran hangzik el például a „Ne sírj!” „vigasztalás”.- Sok esetben ebben is a vigasztaló saját szempontja nyilvánul meg: nehéz a sírást és a fájdalmat látnom; ha nem sírnál, az nekem is könnyebb lenne. Aki volt már ilyen helyzetben, az pontosan tudja, mennyire nehéz ez a szolgálat, hiszen a segítséget adni kívánó ember átéli a tehetetlenséget: úgy érzi, nincs semmi eszköze a másik fájdalmának az enyhítésére. Előkerülnek saját veszteségélményeink is.- Ön is említette az imént, hogy a kívülállók érezhetik úgy, a gyászoló szinte rátelepszik fájdalmával a környezetére.- Előfordulhatnak jelek, amelyek figyelmeztetnek: kezd „természetellenessé” válni a gyász. Arra gondolok, amikor hónapok múltán sem tud a gyászoló érzelmileg leválni az elhunytról, erőforrásokat mozgósítani a további élethez. Nem tudja a munkáját ellátni, a kapcsolataiból visszahúzódik, szinte magába zárkózik, netán öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják. Akkor feltétlenül szakemberhez - pszichoterápiás végzettségű pszichológushoz, pszichiáterhez kell fordulni.- Meg lehet-e mondani, mennyi ideig természetesek ezek a reakciók?- Nem véletlenül alakult ki a „gyászév” kifejezés és szokás. Hiszen a gyászolónak időre van szüksége, hogy hozzászokjon a gondolathoz és a tényhez: elvesztette a számára fontosat. Ebben a folyamatban ráadásul át kell élnie az első, immár az elhunyt nélkül töltött ünnepeket, évszakokat, az ezekhez kötődő szokásokat, tevékenységeket. Ez egyáltalán nem könnyű, ezért is van a gyászoló úgynevezett védett állapotban. Azonban ha hosszú hónapok elteltével is még mindig úgy viselkedik, mintha csak most lett volna a temetés, az már intő jel lehet: szükség lenne segítségre.- Sokan még mindig szégyellik a szakemberhez való fordulást, mert azt tartják, hogy - bocsánat a kifejezésért - csak a bolondok járnak pszichológushoz...- Ennek a nézetnek a fennmaradásáért részben az elmúlt évtizedek története a felelős: sem a kultúrája nem alakulhatott ki, de a feltételei sincsenek meg a szakemberek által nyújtott segítség igénybevételének. Nem sok pszichoterápiásán képzett szakember van, sokan pedig nem is tudják, hogy ehhez speciális képzettségre van szükség, nem elég a pszichológusi vagy orvosi diploma. Emellett alig van Magyarországon olyan intézmény, ami térítésmentes pszichoterápiát tud biztosítani. Pedig igenis vannak élethelyzetek, amik minden erőnket és lelki tartalékunkat igénybe veszik, még ha „minden jól megy”, akkor is. Ha pedig a kapcsolat ambivalens volt, vagy az aktuális veszteség mellett korai, feldolgozatlan veszteségek is terhelik a gyászolót, akkor megtörténhet, hogy túlterhelődik a személy, és kibillen az egyensúlyából. A legtermészetesebb dolog, ha ilyenkor lélektani segítséget is kér a spirituális mellett. A gyermekkori veszteségeket érdemes külön is kiemelni. Az életnek a korai szakaszában igen fontos, életre meghatározó tapasztalatokat gyűjtünk össze: jó esetben azt éljük meg, hogy biztonságban vagyunk a világban, szeretve vagyunk, és szeretteink stabilan részei az életünknek. Ha ebben az időszakban ér minket súlyos veszteség, ez a „tanulási folyamat” megszakadhat. Ez eredményezheti azt is, hogy később minden újabb veszteség kibillent az egyensúlyunkból, akár az összeomlásig elbizonytalanít. Ezért a kisgyerekek esetében, ha lehet, még fontosabb, hogy gyászukkal szakemberhez jussanak. A gyermeki gyász ráadásul nagyon megtévesztő, mások a jelei, mint a felnőttnél, ezért gyakran gondolják a hozzátartozók: mivel nem „látszik” a szomorúság a gyereken, talán nem is érintette. Náluk ugyanolyan fontos, hogy elvigyék őket a temetésre, és segítsék őket a búcsúzkodásban, bár még nem tudják megfogalmazni ezt az igényüket.- Ismeretségi körömben olyan is akad, akinek nincsenek ilyen tragédiák a múltjában, gyászában mégis rendszeresen kért lelkigondozói segítséget.- Igen, érdemes élni az ilyen jellegű lehetőséggel, mert túlterhelődhet a környezet, és visszájára fordulhat a szituáció. A közvetlen gyászolót olyan mértékben köti le a fájdalma, hogy képtelen másról beszélni, csak a veszteségéről. A körülötte lévők viszont kezdenek visszazökkenni a mindennapokba, így egyre terhesebbé válik a helyzet, ezért egy idő után már senki sem akar beszélni vele, esetleg kerülni is kezdik őt. Viszont neki valóban szüksége van arra, hogy újra és újra megfogalmazza az érzéseit. Ennek meghallgatásában segíthet egy képzett lelkigondozó vagy egy pszichoterapeuta.- A gyásznak még egy nagyon fontos mozzanatát nem említettük - az elhunyttal kapcsolatos tárgyak összepakolását. Van, akinek az segít, ha a temetés után rögtön elrakja az összes dolgot, hogy ne emlékeztessék még azok is a veszteségre, míg mások szinte mindent változatlanul hagynak, hogy azt érezhessék, nem is halt meg a szeretett ember. Melyik a „jó” megoldás?- Mind a kettőnek megvan a pozitív oldala, de megvan a csapdája is. Ha például két nappal a temetés után a lakás úgy néz ki, mintha soha nem élt volna benne a szeretett hozzátartozó, az a tagadásnak egyfajta megnyilvánulása - nem akarom tudomásul venni, hogy nincs már többé, nem akarom átélni azt a hiányt és veszteséget, amelyet egy fogason lógó kabát, egy nyaraláson készült fénykép vagy egy terítő, egy toll, netán egy könyv tud felidézni bennem. Valójában magamat próbálom ezzel védeni attól a nehéz érzéstől, amelyet pedig át kellene élnem. Ennek az elfojtása pedig egészségtelen lehet. A másik véglet, amikor évek múltán is úgy néz ki a lakás, mint egy múzeum. Semmit nem lehet benne mozdítani, mindennek ugyanúgy kell ott lennie, mint ahogyan a szeretett hozzátartozó elvesztése előtt volt. Ennek hátterében az a félelem állhat, hogy esetleg nem tudom másként megőrizni az emlékét, és ha a dolgok nem emlékeztetnek nap mint nap, akkor a vele kapcsolatos élmények elvesznek. Ráadásul én tüntetem el őket!- És ha nem az elvesztéstől való aggodalom áll ennek a hátterében, hanem az az érzés, hogy így továbbra is velem van a másik?- Fontos a változtatás mértéke. Ha semmit sem változtatunk, az nem jó, mert akkor megreked az élet. Aki így tesz, az nem tudja elfogadni a veszteség realitását, és nem tud felkészülni a mindennapok új realitására. Hiszen ha nem halt volna meg a szerettünk, egy idő után akkor is kicseréltük volna a térítőt, esetleg átrendeztük volna a szobát, vagy kifestettük volna a konyhát.- A szakirodalom a gyász folyamatában négy szakaszt különböztet meg: a halállal való szembesülés először tagadást válthat ki, amikor nem tudjuk elfogadni, ami történt, majd különböző indulatok jelennek wiegt így a harag is - akár Istennel szemben. Ezt nagyon sokszor követi kedvetlenség tompaság fáradtság netán depresszió, végül pedig a belenyugvás állapota következik.- Igen, ezek a velejárók nagyon gyakran megfigyelhetők, de aki átélt már mély gyászt, jól tudja, hogy változó sorrendben és mértékben jelenhetnek meg - akár többször is és ráadásul bármikor. Végérvényesen elengedni a másikat nagyon nehéz folyamat. Mindazok a dolgok, amelyekről már beszéltünk - megnézni a halottat, eltemetni őt, elcsomagolni a dolgait -, mind-mind egy-egy megterhelő lépést jelentenek. Rendkívül együtt tudok érezni azokkal, akiknek nagyon nehéz megtenni ezeket a lépéseket. Nem mindig tudunk olyan „szépen és zökkenőmentesen” gyászolni, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Azonban az egészséges gyászfolyamatban előbb vagy utóbb utat tör az élet. Először a kényszerűségek mentén, merthogy muszáj ellátnunk bizonyos feladatokat, majd a kapcsolatok mentén, hiszen számít ránk a családunk, igényt tartanak ránk a barátaink. Még évekig nem tűnik el a fájdalom, de szépen lassan helyet kapnak mellette más dolgok is. Ne felejtsük: a gyásztól való eltávolodás is lehet fájdalmas, és járhat lelkifurdalással is: hogyan nevethetek, amikor gyászom van? Hogyan élvezhetem a napsütést, amikor ő már nincs velem? Pedig mikor elkezdünk a mindennapi történésekkel többet foglalkozni, mint a veszteséggel, akkor elindult a gyógyulás. ■ Boda Zsuzsa
