Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-14 / 46. szám
2 -m 2010. november 14. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG) VASÁRNAP - ROM 14,7-12 ítélet nélkül Oratio oecumenica Urunk, örök Isten! Hálát adunk neked, hogy reményünk forrása vagy. Olyan világban élünk, amelyben a mindennapok anyagi és lelki küzdelmei és félelmei megfosztják az embereket a reményektől. Urunk, a tebenned lévő reménység szabadíthat csak fel. Köszönjük neked, hogy Krisztusban feltártad előttünk, hogy sem a halál, sem viszontagságaink nem választhatnak el, nem szakíthatnak el tőled. Uram, köszönjük, hogy nincs olyan élethelyzet, amelyben ne kapaszkodhatnánk bele Krisztus irgalmába. Köszönjük, hogy a Fiú keresztje még az árnyak völgyéből is kivezet. Hogy benne vigaszra, bátorításra, sőt benned való igaz örömre lelhetünk. Úr Jézus, te, aki mindannyiunk reménysége vagy, kérünk, hordozd mindazokat, akik ínségükben reád szorulnak, mindazokat, kiket véred árán váltottál meg. Kérünk, add világosságodat a gyermekeknek és a fiataloknak, hogy ne vakítsa el őket a hazug világ. Légy te igazi reményük, hogy ne hamis alapokra építsék fel életüket! Kérünk, adj hitet a munkában és a küzdelemben megfáradtaknak, akik a mindennapok kenyeréért harcolnak, hogy fejüket felemelve meglássák irgalmad, és megértsék: tőled van minden áldás. Ajándékozd meg őket a benned való igaz bizalommal! Kérünk, bátorítsd az elesetteket, azokat, akik betegséget hordoznak, akiknek szívét a gyász marja, akiket a magány fojtogat. Éreztesd velük kegyelmedet, szereteted szabadító erejét, hogy megértsék: az erőtlenek ereje te magad vagy. Kérünk, őrizd meg az időseket! Add nekik erődet, hogy míg gyülekezetükért és szeretteikért tesznek és imádkoznak, ne fogyatkozzék meg kitartásuk. Kérünk, te, aki egy életen át hordoztad őket, viseld gondjukat. Kérünk, add, hogy ne felejtsük, magunknak is „reményedből élőkké” kell lennünk mások előtt, hogy ne csak elfogadjuk kegyelmedet, hanem mi magunk is képesek legyünk rólad bizonyságot tenni. Kérünk, add, hogy meglátsszék rajtunk, hogy a tanítványaid vagyunk! Uram, te, aki egyházunk reménysége és alapja vagy, add meg gyülekezetünknek és közösségeinknek, hogy a te gondviselésedbe vessük bizalmunkat, hogy egyedül a belőled fakadó reménységből éljünk, és mindinkább gazdagodjunk benne. Kérünk, így őrizz meg mindannyiunkat, szeretteinket, egyházunkat, nemzetünket! Ámen. www.myluther.hu Azelőtt szerettem autót vezetni. Az ember nézte, ahogy a szaggatott vonal végtelen kígyóként kanyargott a sebesség talpa alatt. A föl-le emelkedő útszél hívogatón avatott be a távolság titkaiba. Ma már csak a sebességhatárokat jelölő táblákat látom, melyek újabb és újabb büntetési csekkekkel fenyegetnek. A táj szépsége helyett az egyre rafináltabb mérőszerkezetekkel felfegyverzett rendőröket figyelem, nehogy puskavégre kerüljek. Tudom, hogy ez így van rendjén, vigyázni kell a biztonságra. * * # Miközben rajongva beszélünk a szabadságról, titokban élünk-halunk az olyan helyzetekért, amikor elveszik tőlünk a döntés kényszerét. Nosztalgiával emlegetjük gyerekkorunk feszített rendű táborait, a régi, azóta ezerszer átlépett szigorú normák világát, amely nyugodt biztonságérzetet teremtett. Komoly, sorsfordító döntéseink előtt elszoruló torokkal idézzük föl elrejtettségünk boldog emlékeit, amikor mások döntöttek helyettünk, és nem szorongatott a jó és rossz dilemmája. A „mindent szabad” elmélete jól fest Ivan Karamazov filozófiai fejtegetésében, de már neki sem tetszik, amikor elveiből valódi, arcokhoz kötődő gyilkosság születik. Persze mindig vannak, akik a szabad döntések bátor szörfösei. Kicsit irigyeljük őket, hiszen ismerjük a meghatározottságoknak azt a rendszerét, amikor szabadságunkat mások sorsáért érzett felelősségünk, belső eszméink maradéka tartja láncon. Ahogy ezt Presser Gábor énekli: Mindegy, hogy mi is a póráz neve; Szenvedély, Fizetség, Félelem. Átvezet szépen az életen. Te csak táncolj még táncolj még akárcsak én! Ez az ének - mint látni fogjuk - sok különböző hatás eredményeként született, ami elgondolkodtat: az esetlegességek végeredménye lehet ajándékká az egyháznak. Az ének gondolatai a földön küzdő gyülekezetét erősítik, felidézik azokat a képeket, amelyeket a Szentírás alapján az örökléthez kapcsolunk, így segítik az elhunytakra való emlékezésünket. A dallam eredetileg a finn ébredés lestadiánus ágának egyik központi énekéhez tartozik, amelyet az első ismert finn költőnő, Elsa Holmsten szövegével énekelnek az ezerhétszázas évek óta (finn énekeskönyv 307). A dallam „toisinto”, azaz egy más országból származó egyházi ének finn népi változata. Eredetije egy holland gyűjteményből való {Den gheestelychen leeuwercker, 1647; a finn énekeskönyv 153. éneke). A népi változatot a 20. század elején még Armas Maasalo finn egyházzenész alakítgatta valamelyest, így vettük át és ismertük meg mi, magyarok. Holland dallam, finn népi változat, modern zeneszerzői alakítás, magyar átvétel. A szöveg alapját képező verset 1931 szeptemberében, édesanyja temetése napján írta Lauri Kalliala mänttäi lelkész és költő. Gyülekezetének kántora komponált hozzá dal-Két lábra álltái, és óriás vagy, még sincs erőd, hogy elszaladj, hát csak táncolj még még még még! Hát bámul a nép” Érezzük, hogy igaza van, szégyenkezünk is, de a valóság az, hogy a tánclépéseket legalább ismerjük, és a ritmus biztonságot ad. * * * A római gyülekezet dilemmáját a jelen levő vallási kultuszok okozták. Ez kivédhetetlen volt. Nem vettek részt a római vallásban, de a különböző evési szokások, amelyek az idegen szertartásokból fakadtak, elérték a kultuszban részt nem vevőket is. Ez olyan, mint ma annak a kérdése, hogy szabad-e karatézni egy gyereknek. Egy sor olyan embert ismerek, aki az ahhoz tartozó vallást idegennek tartja, de a sportot űzi. Pál sem teszi könnyűvé a döntést. Nem azt mondja, hogy szabad vagy tilos, hanem azt mondja: a Krisztushoz kötöttség belül levő, személyes szabályokat ír. Nem azt mondja, hogy aki ezt vagy azt a szabályt követi, az már elérte a kereszténységet, tehát arról lehet megismerni, hogy ő jó keresztény, hogy mit tesz, hanem fordítva, a Krisztushoz való tartozás a lényeg. Ezt pedig senki nem tudja ellenőrizni. így senki nem is ítélheti meg a másikat annak alapján, hogy mit tesz. Ugyanis a tettből nem következik egyértelműen az, hogy mi az indíték. Valaki ugyanazt a tettet bűnként cselekszi, míg másvalakit - pedig ugyanazt teszi - meg sem lamot, s az ének még ugyanebben az évben meg is jelent egy kórusgyűjteményben (Pyhid sointuja). Innen ismerhették meg az alkotást a készülő új énekeskönyv szerkesztői (1938), s javasolták, hogy az általánosan ismert másik dallamot társítsák hozzá. Magát az - eredetileg hat szakaszból álló - verset is erősen lerövidítették, átdolgozták: a szinte teljesen újraírt első strófát még három, az eredeti szöveget jobban őrző versszak követi. A változtatások fő indítéka a gyülekezetszerűség lehetett, az egyéni gyász és emlékezés gondolatait a gyülekezetét tanító és imádságban egyesítő mondatokká formálták. A finn énekeskönyvi változatot fordította később magyarra Túrmezei Erzsébet diakonissza testvér. Gyülekezeti énekként Magyarországon 1982 óta használjuk. Egyéni gyász, vigasztaló költemény, kórusmű, átalakított vers, új dallamtársítás, magyar fordítás. ■ Bence Gábor Oda vágyunk Amikor megjelent az énekeskönyv, kicsit idegenkedve néztük, próbálgattuk ezt az éneket. Talán a közepén található oktáwáltás vagy egyszerűen az új volta miatt. Azóta nagyon megszerettem; ennek az oka bizonyára a A VASÁRNAP IGÉJE érint a vétek. Ez aztán végképp bizonytalanságot teremt, mit is kell tennünk. Kikerülhetetlen ugyanis a személyes Isten elé állás. Ebben dől el az, hogy ott és akkor mi a helyes. * % % Az elmúlt idők nagy hatású maratoni tévésorozata a Lost - Eltűntek. Egy repülőgép-szerencsétlenség túlélői egy szigeten rekednek, ahol nem a túlélés a legfontosabb kérdés, hanem mindegyikük egyéni sorsa. A hely ugyanis - valami sajátos erővel - szembesíti őket életükkel. Felfedezik, hogy valójában itt van dolguk, olyannyira, hogy amikor egy kis csapatnak sikerül hazajutnia, hamarosan rájönnek, hogy valódi helyük a szigeten van, és vissza kell térniük. Akkor váltak elveszetté, amikor látszólag meglettek. Elveszettségükben vannak a helyükön. A sziget foglyul ejtette őket örökre. Csak ott dőlhet el számukra a jó és a rossz, a boldogság és a boldogtalanság kérdése. Nem az a kérdés, hogy mit tesznek, hanem az, hogy a szigeten maradnak-e, vagy sem. * * $ Nem tudunk Krisztusnak élni, de ő nekünk él, emiatt visszavonhatatlanul más lett az életünk. Nem azáltal, hogy jobban tudjuk a szabályokat, hanem szöveg mély, vigasztaló, reményt ébresztő tartalma. A keresztény ember nagy lehetősége, hogy távlatokban gondolkodhat. Nemcsak bandukolunk az életúton, hanem haladunk előre. Ez az előre nem valami felé tart - bizonyos célok, majd végül a végső nyughely, a sír felé -, hanem valaki felé. És ez a valaki a názáreti Jézusban megismert Isten. „. ..helyet készítek nektek, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (Jn 14) Az egyháztörténészek a mártírokkal kapcsolatos legfontosabb adatként „mennyei születésnapjukat” rögzítik. A világi történetírásban ez az elhalálozás évszáma lenne: az a dátum, amikor véget ért egy élet. Mi, keresztény emberek azonban teljesen más szemszögből nézhetjük az eseményeket, még a földi pályafutás végét is. Mi is szomorkodunk, amikor el kell engednünkszeretteink kezét, de nem úgy, mint akiknek nincs reménységünk. Pál apostol is erre biztatja olvasóit (iThessz 4,13-18). Ez a kereszténység egyik nagy titka, ez a döntően más látás és hozzáállás: a ha-.. Iái a mennyei születésnap, a távozás a megérkezés. „Kik Jézushoz hazatértek, célhoz értek...” Itt és ott, két külön világ - gondolják sokan, gondoljuk néha mi is. Itt és ott - két összetartozó világ. Ami itt rossz, az véget ér, és jóra fordul; ami itt áldás volt, az beérik és kiteljesedik; ami itt nehéz volt, az eléri célját és értelmét. Ami ott teljes, szép, örömteli, az itt kezdődik; ami itt szomorú, fájó és kellemetlen, az ott véget ér, mert kiteljesedik; ami itt töredékes, láthatóvá lesz; ami itt még csak sejtés, kinyílik, mindaz, amit itt még csak egy apró reménysugárban Kik Jézushoz hazatértek Az egyházi esztendő utolsó előtti hetében a Kik Jézushoz hazatértek (EÉ 526) a heti ének. A hét a reménység vasárnapjával kezdődik, s bár a heti igében - „Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé” (2Kor 5,10) - még az ítélet motívuma van jelen, éppen az a reménységünk, hogy a magát értünk áldozó Krisztus előtt kell megállnunk. azáltal, hogy Krisztussal szembesülve kell döntenünk - szabályok nélkül. Nincsenek sebességet előíró tábláink, útközben kell jól megválasztanunk a haladásunk tempóját. A szabályok kihirdetése, megmutatása, betartása ünnepi, már-már liturgikus pillanat. Krisztus jelenléte hétköznapivá teszi a vele való találkozást. Keresztény cselekedetet végrehajtani hősi akció. Krisztus hétköznapi jelenléte életünkben nem lesz mindig nyilvánvalóvá. A hit lelkünk mélyére húzódik, valami belső szobában kucorog, maga sem tudva, biztosan jót cselekedette. „A szabad akarat macerás dolog” - mondja Al Pacino Az ördög ügyvédjében. Márai Sándor pedig Isten felé forduló imádata közben is kétségeskedik saját hite felől. „Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.” # # # Ebből a páli levélrészletből nem fogjuk megtudni azt, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mint ahogy életünkben sincsenek táblák - kivéve persze az utakon. Nagyobb dolog történt velünk. Megfertőződtünk a szabadság jó hírétől. Döntéseink esendősége magában hordozza a segítségkérés életformáját. Ugyanakkor kitárhatja szívünket azok felé, akiknek vergődését közelről látjuk. Ez a vergődés olykor éppen minket sebez meg, de küzdelme mélyebben zajlik, éppen ezért szánalomra és irgalomra méltó. Isten Krisztus közelségéből látja ügyedenkedésünket. Csak egyet nem ért: ha foglyul ejtett minket annak a boldogsága, hogy ő nem bírságoló Isten, hogy lehet, hogy mi még mindig készek vagyunk egymás rendőrei lenni? ■ Koczor Tamás CANTATE szépnek vágytunk. Hálaadás, könyörgés, vigasztalás és biztatás. Az ének itt még csak ráhangolódás, de ott megszólal a mennyei kórus, s akik már előrementek és megérkeztek, beállhatnak a Bárány énekét éneklők közé. Jó reménységgel búcsúzhatunk hát azoktól, akik ádépnek a halál kapuján, hiszen a Krisztusban való hit útja nem a sír mélyére, hanem a menny magasságába vezet. Ezért hangzik az éneklő egyház ajkáról a kérés: „Segíts, Jézus, hitben járni, nem hátrálni!” Énekeskönyvünk egyik mély imádsága cseng a fülembe: „Uram, emlékeztess halálomra gyakran és örök életemre még gyakrabban.” így csendüljön fel az ének az egyházi esztendő vége felé templomban és az otthonom csendjében, ravatalnál vagy temetői megemlékezésnél. Összetartozunk mindannyian, akik Jézus Krisztusért Isten gyermekeinek tudhatjuk magunkat. Akik itt jártak, de már előrementek, s akik itt járnak, és el kell majd menniük. Nem a semmiben, hanem Isten szeretetében találkozunk, ahova egyedül Krisztus kegyelme nyithat utat. Nem halálvágy ez, éppen ellenkezőleg: vágy a kiteljesedő, örök életre. A mennyei Atya hazavár. ■ Hafenscher Károly
