Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-17 / 42. szám
• t 1 » 2010. október 17. • 3 ÚT/TRRSIjg ÚTI-TÁRSALGÓ AZ ÉLET KENYERE „Az ember fázik novemberben” „Az evangélikusság nálunk nemcsak egyházi, hanem nemzeti ügy is” Beszélgetés iff. Domokos Jenő erdélyi ifjúsági lelkésszel öröm az, hogy egy évre visszatekintve elmondhatom, a projekt működik. Szinte már közhelyszámba megy a kijelentés: a fiatalság a jövő záloga. De mint minden közhelynek, ennek is megvan a maga megszívlelendő igazsága. A rendszerváltás után az egyházban sorra alakultak különféle ifjúsági szervezetek, majd a nagyobb városokban egyetemi gyülekezetek jöttek létre. Ahogyan az anyaországban, úgy Erdélyben is megfogalmazódott az igény, hogy egy felelős személy összefogja a magyar evangélikusság ifjúsági munkáját. Domokos ‘Jenővel erről a munkáról beszélgettünk.- Élete mely állomásain keresztül került Erdélybe lelkésznek ?- A Békéscsabán elvégzett hatodév után Szarvasra, az ótemplomi gyülekezetbe kerültem segédlelkésznek. Két év szolgálat után Mezőtúron és Gyomán teljesítettem szolgálatot. Egy évvel később meghívtak a békéscsabai evangélikus gimnáziumba iskolalelkésznek. Egy éven át voltam iskolalelkész, amikor hazajöttem Erdélybe. Azóta ifjúsági lelkész vagyok a Brassói Evangélikus Egyházmegyében.- Mivel foglalkozik itt? Milyen szépségei és milyen nehézségei vannak ennek a munkának?- Az egész egyházmegye ifjúsági életét szervezem, de legfőképpen Hétfaluban tevékenykedem. Táborokat, egyházmegyei ifjúsági találkozókat, ifjúsági istentiszteleteket és különféle más programokat szervezek. Pályázatokat írok, a Revisz (Romániai Evangélikus Ifjúsági Szövetség - a szerk.) titkára vagyok. Az ifjúsági munka programját Simon Ilona apácai lelkésszel közösen dolgoztuk ki. Összeállt egy stratégia, egy projekt, ami alapján próbáljuk a fiatalokat helyzettől függően az egyházban megtartani, illetve az egyházhoz szeretgetni. A legnagyobb „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. ”Mt 5,4 Nevess, és nevet veled az egész világ, sírj, és egyedül sírsz - tartja egy régi angol szólás. A mondat első feléről írtak már könyvet, szereztek dalt, és ha kíváncsi vagy rá, a Google-ból megtudhatod, hogy több mint 56 milliónyi oldalon találkozhatsz vele. Azaz csak találkozhatnál, ha végignézésükhöz oldalanként csak 5 perccel számolva is nem épp 537 évre volna szükséged. De ez csak a mondat első felére vonatkozik. A sírásról és az egyedül maradásról már csak az érdeklődők ötvenedrésze akar tudni, hírt adni. Pedig igazán nem nagy dolog kikövetkeztetni az első tagmondatból a másodikat. Kis élettapasztalattal mindenki tudja, hogy a nevetők körül sziget alakul a tömegben, a sírók osztályrésze pedig az elszigetelődés. Utoljára talán a bölcsődében gyűlnek megértéssel vegyes kíváncsisággal a síró gyerek köré társai. Az ovisok '-inkább kicsúfolják egymást mi- Mit érez az erdélyi magyar evangélikusság legnagyobb erősségének?- Azt, hogy itt még az emberek nagy része számára fontos a vallási hovatartozása, és ragaszkodik az egyházi szertartásokhoz.- Vannak-e olyan nehézségek, amelyekről egy anyaországban élő evangélikus talán nem is tud?- Nem nevezném sem nehézségnek, sem problémának, hanem inkább úgy mondanám, hogy van egy speciális helyzete az erdélyi evangélikusságnak. A problémák és a nehézségek nagyrészt hasonlóak az anyaországban tapasztalhatókhoz. A speciális helyzet pedig itt az, hogy az evangélikusság kérdése nemcsak egyházi, hanem nemzeti ügy is. A felekezeti hovatartozás és a nemzeti identitás szorosabban összefügg a mi helyzetünkben. Leegyszerűsítve: ha fogy a magyarság, fogy az evangélikusság is. És nem a kivándorlásokkal van a nagy gond, hanem a román-magyar vegyes házasságokkal. Ezekben az esetekben gyakorlatilag a következő nemzeatta, a jólnevelt iskolásoknak is elegük lesz egy idő után az állandóan szomorkodókból, a felnőttek meg leginkább azzal foglalják el magukat, hogy legyen erejük akkor is jókedvűnek látszani, amikor a legrosszabb kedvűek. Talán ezért lett mára népbetegség a depresszió. Nincs ez így jól. De akkor miért csináljuk? Miért erőltetjük az egyiket, és szégyelljük a másikat? Miért hagyjuk, hogy az egyikkel kérkedni lehessen, a másikat szégyellni kelljen társaságunkban és a társadalmunkban? Az biztos nem igaz, hogy átlagban 50 örömre jut egy szomorúság az életünkben! És azzal sem magyarázható (ami egyébként igaz), hogy a jókedvű ember nyitottabb, és több irányban tud egyszerre kapcsolatokat építeni, hasznosabb lehet a közösségnek is. Ha ugyanis nem hagyjuk egymást és magunkat kiszomorkodni, akkor az örömünk sem lesz más, mint depresszió, mint erőlködés, mint felszínesség, harsányság, érvényesülési eszköz vagy lázas semmittevés. hát vállalni kell olyan feladatokat is, amelyek nem egyházi jellegűek. Például teret és lehetőséget kell biztosítsunk a magyar fiataloknak, hogy egymással találkozzanak, egymással szórakozzanak, és ezáltal lehetőleg magyar társat válasszanak maguknak. Az ifjúsági munkának pedig ebben különös szerepe és felelőssége van.- Ijjúsági lelkészként vannak-e tervei az elkövetkezendő időszakra nézve?- Terveim vannak, és fontosnak tartom azt, hogy legyenek terveink, ahogyan azt is, hogy a jelenben a tervet alakítani tudjuk az adott helyzethez. Az egyik tervem, hogy továbbra is szorosan együttműködjek a Hétfalusi Magyar Ifjúsági Klubbal. (A szervezetről bővebben a www.hmik.ro honlapon olvashatnak. - A szerk.)- Miben látja az erdélyi magyar evangélikusság jövőjét ?- Abban, ha mindenki a maga helyén, úgy Magyarországon, mint Erdélyben, becsülettel végzi a saját dolgát. Szűcs Petra Jézusnak különös gondja volt a szomorkodókra, a sírókra. Sokszor ment át szó nélkül hangosan ünneplő, fontoskodó, láthatóan helyükön lévő emberek tömegén, de gyakran megállt egy-egy beteg, kitaszított, síró, tehetetlen ember előtt. Szavai nyomán pedig ezek rendszerint boldogabbak lettek, mint a többiek talán bármikor. Soha nem küldte el üres kézzel azokat, akiknek volt erejük felkeresni őt életük nagy kérdéseivel, de ő maga ment oda azokhoz, akiknek már erre sem futotta erejükből. Miközben a világ - ahogy mindig is - az erőseké volt, ő a gyengéket, a leggyengébbeket kereste fel, hogy a világon létező legnagyobb erővel ajándékozza meg őket. Olyan erővel, amely rendet ad a világnak, de a sírókat megvigasztalja. O maga ajándékozza meg őket (akikkel egyébként már a kutya és az ovisok se nagyon törődne}?:) a rátalálás örömével. Ezért jó a síróknak. Béres Tamás Az írás teljes terjedelmében a Jelzőtűz - Tizenegy bátorító szó című kötetben (szerk.: Szabó Lajos, Luther Kiadó, 2007) jelent meg. „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. ” (Lk 18,9-14) Hideg van. Fázom. Az ember fázik novemberben. De elsősorban nem a hidegtől, hanem az őszinteségtől. Egyébként én általában fázom a templomokban. A legtöbb helyen embertelen hideg van. A templomok többsége hideg, s nem pusztán hideg. Embertelen hideg. Annyira hideg, hogy többször megesett, hogy szinte megszakadt a szívem az ott ülő idős emberek és unokáik didergése láttán. Igen. Dideregve ültek ott, mint akik bűnhődnek a döntésük miatt, hogy a templomi istentiszteletet választották az otthon melegében, a karosszék kényelmében „fogyasztható” tévéműsorral szemben. Fázom bemenni olyan helyre, ahol az őszinteség ritka vendég. Arra az őszinteségre gondolok, amikor valaki a saját szavaival, mai nyelven, úgy írja körül azt, amit gondol, és amiben hisz, hogy abból az jön át; hogy ő tényleg úgy gondolja, tényleg úgy hiszi, ahogy mondja. Egyáltalán, ő hisz abban, amit mond. Őszintén. Nem bebújva más emberek vallásos frázisai mögé, nem megfelelve más emberek egyházi elvárásainak, hanem őszintén. Az őszinteséget tisztán látó élő Isten színe előtt. Őszintén. Nem másokhoz mérve a vallásosságot, mint ahogy a farizeus tette. Nem azzal a teljesen eltévedt felfogással, hogy én, a teológushallgató, én, a lelkész más vagyok, mint a többi ember; vagy ahogy Károli fordította a farizeusi imádságot: „nem vagyok olyan, mint egyéb emberek”. Nem. A vallási gőg, a képmutató farizeusi beállítottság, a csak kifelé látszó vallásos élet amolyan hazudós játék, hiszen mind Isten, mind az emberek, a közvélemény irányában hazugságokon alapszik. A példázat már közel kétezer éves. Közel kétezer éve olvashatjuk az izraeli vallási és polgári társadalom két szélsőséges csoportjának egy-egy képviselőjéről szóló jézusi parabolát. Azt a parabolát, amelyről Sulyok Imre is írt egy kórusművet, és amely kórusmű végén azt a kérdést teszi fel a zeneszerző: a kettő közül én melyik vagyok? A kakas megszólal. Abban a pillanatban, hogy az ember kimondja: „én, az alázatos”, „én, a hívő”, én, én, én. Ego. Ekkor szólal meg a kakas. És ekkor megremeg a lélek e hang hallatán. Mert - Márai szavaival élve - „novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is”. És ha végre nem magunkkal lennénk elfoglalva, ha végre őszintén magunkba mernénk nézni, és végre figyelnénk a jézusi szóra, akkor végre észrevennénk, hogy valaki üres kézzel, de tele bizalommal, nem másokhoz mérve magát, alázatosan könyörög: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Hideg van. Fázom. Az ember fázik novemberben. De elsősorban nem a hidegtől, hanem az őszinteségtől. Ámen. Gáncs Tamás Forrás: csipetnyiso.hu Miért jó a síróknak? dék már nem beszél magyarul, és ortodox vallású. Az evangélikus egyháznak te-
