Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-26 / 39. szám
4 4i 2010. szeptember 26. KERESZTUTAK Evangélikus Élet „Ami az élet végén fontos.. ” II. nemzetközi hospice-kongresszus Mályiban ► Protestáns összefogásnak lehettek tanúi mindazok, akik részt vettek Mályiban a bajor evangélikus diakónia anyagi támogatásával megvalósult második nemzetközi hospice-kongresszuson. A Uszáninneni Református Egyházkerület Mécses Továbbképző és Szabadidőközpontjában szeptember 14-15-én tartott tanácskozáson csaknem száz - diakóniában tevékenykedő - református és evangélikus szakember vett részt. A megjelentek színvonalas előadásokon keresztül mélyíthették tudásukat, a műhelymunkák során pedig sokrétű tapasztalatcserére is módjuk nyílt. A konferencia résztvevői - Frank Kittelberger német evangélikus lelkész, pasztorálpszichológus, szupervizor és Tóth János református lelkész, szupervizor ösztönzésére - egyúttal arra is „szövetkeztek” hogy a hospice-szemléletet igyekeznek hatékonyabban érvényesíteni a magyar egyházi idősellátásban. „Áldás, békesség!” - hangzott a köszöntés e sorok írója felé, aki valóban úgy érezte, áldás és békesség vette körül, mihelyst megérkezett a Miskolc szomszédságában lévő Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településre, és belépett a Tiszáninneni Református Egyházkerület által fenntartott és a Kör Közös Jövőnkért Alapítvány által üzemeltetett épületbe. Az „Ami az élet végén fontos..!’ - Hogyan gondozhatjuk, kísérhetjük az időseket „az élet végén” című nemzetközi hospice-kongresszust első ízben Berekfürdőn rendezték meg 2009. október 19. és 20. között, és a nagy érdeklődésre, illetve „sikerre" való tekintettel döntöttek folytatása mellett. Ám míg a múlt évben a tanácskozás református körben zajlott, addig ebben az esztendőben már evangélikusokat is invitáltak a rendezvényre. Mi több, a Károli Gáspár Református Egyetem Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Intézete és a Magyarországi Református Egyház Szeretetszolgálati Irodáján belül működő Református Diakóniai Felnőttképzési Intézmény idén a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) Diakóniai Osztályát a szervezésbe is bevonta. (így a „meghívók” nevében a Gyökössy-intézet intézetvezető lelkésze, Tóth János, a református szeretetszolgálat irodavezetője, Czibere Károly, illetve Gregersen-Labossa György szombathelyi lelkész, johannita lovag, az MEE Diakóniai Bizottságának elnöke köszöntötte a jelenlévőket.) Egyházi szervezésű alkalomról lévén szó nem meglepő, hogy mindkét nap igei elmélkedéssel indult. Kedden reggel Csomós József tiszáninneni református püspök, szerdán Ittzés János evangélikus elnök-püspök tartott áhítatot, Mt 28,18.20, valamint Jn 11,17-27 alapján. Az előadások sorát dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány igazgatója nyitotta, bemutatva a gyógyíthatatlan - elsősorban daganatos - betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítésével foglalkozó, a haldoklók emberi méltóságának megőrzését haláluk pillanatáig szem előtt tartó szervezetet. Döbbenetes volt hallani tőle arról a felmérésről, amelynek adataiból az is kitűnik, hogy például a kórházi szakszemélyzet több mint 52 százaléka - mivel „nem tud mit kezdeni velük” - kerüli a haldoklókat... (A 4600 órás ápolói képzésből 33 órában, a 7000 órás orvosképzésből pedig mindössze 34 órában foglalkoznak a halál és a haldoklás témájával.) A meghívott külföldi előadó, Frank Kittelberger német evangélikus lelkész, pasztorálpszichológus, szupervizor azonban „nem kerülgette a forró kását”. Két előadásában - Mit tehetünk a haldoklókért az idősek otthonában - Palliativ ellátás beépítése az idősellátásba, illetve Etikai döntések az élet végén az idősek otthonában címmel - is szólt a szépkorúak és az életüktől búcsúzók körüli teendőkről. Vélhetően azért is, mert tény, hogy egyre többen, egyre idősebben és egyre betegebben kerülnek be és halnak meg állami vagy egyházi idősotthonokba(n). „Kötelességünk a hozzánk kerülők minden szükségletére - testi, lelki, spirituális -, a teljes emberre tekintettel lenni” - hangoztatta az előadó. Ugyancsak életből vett példákkal készítette fel a résztvevőket az öregségre, a betegségre és a halálra a többi előadó. így például az egyre többeket érintő demenciáról szólt Beszterczey András, a fővárosi Schweitzer Albert Református Szeretetotthon intézményvezetője. Buda Annamária, az MEE Diakóniai Osztályának vezetője Elköszönés az élettől Magyarországon címmel, Ribár János orosházi evangélikus esperes-lelkész pedig a Minden végben kezdet rejtezik - spirituális távlatok a végeken témacímmel tartott referátumot. A krónikás mélyen igazat adott annak a felszólalónak, aki szerint a halált, illetve a haldoklást tabutémaként kezeljük sokszor még az egyházban is, holott Krisztus követőiként különösen is felelősek vagyunk a földi vándorútjuk végéhez közelítőkért. A református-evangélikus összefogás révén mostantól talán sikerül jelentősebb előrelépéseket tenni a hospice-szemléletet tükröző egyházi idősgondozás érdekében... ■ Gazdag Zsuzsanna Találkozás Frank Kittelbergerrel Beszélgetés a tanatológiáról ► „Hosszú időn keresztül egyre csak azt hajtogattam minden fórumon: a pasztorálpszichológia (a pszichológia azon részterülete, amely a lelkipásztori munkához segítséget adó ismereteket és módszereket tartalmazza-a szerk.), az idősápolás és a hospice, azaz a gyógyíthatatlan betegek testi és lelki támogatása összetartozik!” - győzködött engem is lelkesen a második nemzetközi hospice-kongresszus egyik kávészünetében Frank Kittelberger német evangélikus lelkész, pasztorálpszichológus, szupervizor.- Egyfajta - még tágabb értelemben vett - „hídépítés” volt a célja ennek a tanácskozásnak is: a bajor evangélikus diakónia anyagi támogatásával műhelymunka keretében elősegíteni a magyar református és az evangélikus szeretetszolgálat intézményei közötti szakmai összefogást. Ezt egyesek „lehetetlennek” tartották, de én szeretem a kihívásokat... (nevet)- Miért épp hazánkat választotta a tapasztalatátadásra?- 2000-től kezdődően Németországban öt magyar református lelkészt képeztünk szupervizorrá, velük és általuk alakult meg 2005-ben a kecskeméti Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervizori Intézet, amelynek a munkáját tanácsadóként segítem, ezért sokat járok Magyarországra.- Pontosan mi és hogyan is történt itt most Mályiban, a Mécses-központban?- A református szeretetszolgálatot, illetve az evangélikus diakóniai osztályt korábban arra kértük, értesítsék intézményeiket erről a lehetőségről. Intézményenként két embert küldhették erre a kétnapos konferenciára. Az így összegyűlt csapatnak a tagjai ültek le most egymással abból a célból, hogy saját ötleteiket közzétéve „becsempésszék” az úgynevezett hospice-szemléletet az idősgondozásba. Ezeknek az intézményeknek a munkatársai a jövőben még négyszer találkoznak majd, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat. Mi csak tájékoztatjuk a magyar kollégákat a magunk felismeréseiről, mert a német tapasztalatok itt nem biztos, hogy „működnek” Hiszen lehet, hogy önöknél mások a kérdések és a problémák, és ami nálunk bevált, azt esetleg Magyarországon nem lehet alkalmazni.- Ám a cél, úgy látom, mégis ugyanaz Magyarországon, mintami Németországban volt: a közeledés és a hídépítés a diakónia területén.- Valóban, mert a két felekezet együtt, összefogva sokkal több mindent érhet el.- Sajnos, kevés evangélikust látr tam... Részünkről esetlegkisebb lett volna az érdeklődés?- Nem, nem hiszem, inkább talán a kommunikációval lehetett gond...- De ebben az esetben ugye nem igaz a mondás: aki kimaradt, lemaradt...?- Nem, egy év múlva, egy második „etapban” újabb evangélikus szeretetotthonok foghatnak össze az ellátottak érdekében. ■ G. Zs. ► Mialatt társalogtunk, nagy utat tettem meg, kettős értelemben is. Egyfelől a Mályiban rendezett második nemzetközi hospicekongresszus után utaztam a Viharsarokba, másrészt ezenközben lehetőségem adódott arra, hogy bepillantást nyerjek egy olyan embernek a sorsába, aki élete egy részét a halálkutatásnak szentelte. Beszélgetőpartneremtől és alkalmi sofőrömtől, Ribár János esperes-lelkésztől elsőként azt kérdeztem, hogy egykor miért épp a halál és az elmúlás felé fordult a figyelme.- Még fiatal lelkész koromban Cegléden egy nap egy fiatalasszony keresett meg: „Lelkész úr, jöjjön gyorsan, mert az édesanyám nem tud meghalni!” - mondta -, én pedig a kezdők zavarával és idegességével küzdve azonnal indultam. Megérkezve hozzá ösztönösen megfogtam a haldokló kezét, éneket dúdoltam, imádkoztam, és megáldottam őt. A lánya másnap jött el ismét, hogy elmondja, a mamája elhunyt. Ekkor tudtam meg azt is, hogy hívő katolikus körzeti orvosuk biztatására fordult a lelkészhez. Az orvos azt mondta, hogy a mama azért nem tud elmenni, mert valami még itt tartja, és ezt a valamit „csak egy pap tudja elüldözni...”- És ezután ásta bele magát a szakiroda lomba?- Oly módon, hogy elolvastam, akkor még németül, Raymond A. Moody később híressé vált könyvét - Élet az élet után a címe -, aztán rendszeresen eszmét cseréltünk Szathmáry Sándor református lelkésszel, akit ugyancsak foglalkoztatott ez a téma. Majd újabb és újabb könyveket vettem kézbe, amelyek erről szól, például Elisabeth-Kübbler Ross, Polcz Alaine műveit. Úgy is tovább mélyítettem a tudásomat, hogy mentálhigiénés képzésen vettem részt dr. Tomcsányi Teodóra pszichoterapeutánál, és idővel egyre több cikket írtam a gyászról és a halálról. Például a Jeleníts István és Tomcsányi Teodóra szerkesztésében 1990-ben megjelent kötetben olvasható írásom a gyászról, Yorick Spiegel nyomán. Részt vehettem előadóként az első hazai tanatológiai konferencián Szegeden.- Jól tudom, hogy külföldön is bővítette ismereteit?- A bajorországi Erlangenben töltöttem egy nyári szemesztert 1990- ben Manfred Seitz professzor szárnyai alatt. Itt az úgynevezett klinikai pasztorális tréninget gyakoroltunk.- És egyre többen felfigyeltek Önre, hiszen ekkorra már „nevet szerzett” ezen a szakterületen...- Az idő múlásával valóban egyre többen kerestek meg. Főleg világiak. így például - még az említett ösztöndíjat megelőzően - az 1970-es évek végén a Kossuth rádió munkatársa arra kért, hogy a nyilvánosság előtt beszélgessünk a halálról. A Magyar Televízióban készült a Memento móri (Emlékezz a halálra!) című vitaműsor - az 1980-as évek elején ment adásba -, én a második és a negyedik részében szerepelhettem. Szegeden pedig a telefonos lelkigondozók képzése kapcsán adtam elő.- Tehát a tapasztalata és gyakorlata által vált tanatológussá, vagyis a halállal, haldoklással és gyásszal foglalkozó szakemberré akkor, amikor mégnem is létezett ilyen tanszék. Érthető hát, hogy épp Önt kértékfel egy hospice- - azaz a súlyos betegségük végstádiumában levő, elsősorban daganatos betegek humánus, összetett ellátásával foglalkozó - konferencián arra, hogy tartson előadást. Kérem, összegezze olvasóinknak néhány mondatban a Minden végben kezdet rejtezik - spirituális távlatok a végeken címmel elhangzottakat!- Az előadás bevezetésében beszéltem arról, hogy négyféle fájdalom létezik: fizikai, lelki, szociális és spirituális. Emberi eszközökkel mindegyik enyhíthető - az utolsót kivéve! Ezt csupán Isten és az átélt hit csillapíthatja, vagyis a spirituális távlat. Mert nem igaz az, hogy a halál után nincs semmi. Nekünk nagyon fontos Isten igéje. Felvázoltam a Szentírás négy rétegét: az első, amikor az egyén még a közösségben oldódik fel, és léte csak a közösség által van, ezt jelzi a „meghalt, betelvén az élettel” (íMóz 25,8) békés kifejezés. A második réteg az egyén emancipációja. A tudatos szembesülés borzalommal és kétségbeeséssel tölti el az embert, a halál a „borzalmak királya" (Jób 18,14). A harmadik, tudatos teológiai réteg az a belátás, hogy Isten mindenütt jelenvaló, a Seolban is, Isten léte tart meg minket a halálban is (Zsolt 139,8). A negyedik rész a legfontosabb. Megszólal Isten Krisztusban, megszólal a kinyilatkoztatás: az „én vagyok” igék utalnak erre. Az előadást János evangéliumának 14. fejezetéből való igék idézésével fejeztem be, amelyekben Krisztus mondja, hogy helyet készít az övéinek a kereszthalála által. Ő a mi reménységünk, benne bizakodhatunk mi magunk, és ezt a meggyőződést adhatjuk át - és kell is, hogy átadjuk - a haldoklóknak. Ez a spirituális távlat. ■ GaZsu
