Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-05 / 36. szám
8 « 2010. szeptember 5. PANORÁMA Evangélikus Élet ■ Füller Tímea Templom- A rohadt életbe, piszok magas ez a fal! - szitkozódott Árpád, miközben újabb cigarettát kapart elő a zsebéből. Vili, a kőművessegéd nyerítve felröhögött az állvány tetején.- Marha szépen beszél a főnök. Mintha nem is templomban lennénk, hanem valami istenverte kocsmában, mi?! - és oldalba lökte a könyökével Gézut, a pelyhedző állú tanulógyereket. A fiú csöndesen, lehajtott fejjel keverte a vödörben a glettelő anyagot. Nem nagyon tetszett neki ez a stílus, de szólni nem mert, nehogy megbántsa a mestert. Meg aztán félt is a szájuktól. Hogy is tudná ő megfékezni ezeket?! Meg maga is csupa bizonytalanság. Ha nem tetszik az Istennek a beszédjük, hát majd jelzi nekik valahogy. Ő mindenesetre nem keveredik bele ebbe a vitába. nekik, nagy ünnepekre színdarabbal készültek, nyáron meg velük focizott a pályán. Persze a lelkészt már régen másik faluba helyezték, nem is ismeri ezt a mostani papot, csak valahogy mégis zavarja, hogy egy templomban így beszélnek. Vili, a segéd fiú úgy keresi a mester kedvét, mintha az ő szimpátiáján múlna az élete. Persze talán igaz is valamelyest, nehéz ma munkát találni, ketten meg jól elvannak. De ez az állandó vihogás a főnök minden szaván, ez mégis olyan visszataszító. Közben azért egy csöppet meg tudja érteni, ő is a többiek csúfolkodása miatt maradt el a hittanról annak idején. Úgy indult el ezen a magányos és sokszor értelmetlennek tűnő úton, ahogy Vili, tetszeni akart az osztálytársainak, közéjük szeretett volna tartozni. A lelke mélyén gyakran érezte undorítónak saját ségében egyik cigarettáról a másikra gyújtott, Vili vihogott, szókincsében napról napra több új kifejezés tűnt fel, amit a mestertől vett át. Az oltárkép festett arcai mozdulatlan, falba zárt tehetetlenséggel viselték ezt az illetlen, szokatlan egyveleget. Az egyetlen kellemes a templom hűvöse volt; a nagy nyári melegben valósággal felüdítette az embert. Gézu gondosan igyekezett dolgozni, hogy megnyugtassa magát, ő legalább megteszi, ami rajta áll, de szüntelen békétlenség gyötörte. Valahogy érezte, még a hallgatása sem igazi tisztelet ezen a helyen, s az sem nyugtatta meg, hogy a többiekhez képest egészen rendesen viselkedik. Vajon van itt valaki, aki hallja? Jelen van, élő az Isten? Ha tud arról, amit ezek beszélnek, tennie kell valamit. S néha maga miatt is vágyott rá, hogy igenis történjen valami, egy jel, hogy r Mért hallgatnék, mi?! - böffentette vállát vonogatva a főnök. - Nem fizettek meg olyan észveszejtőén, hogy még fohászkodjak is munka közben. S mivel szavait újabb röhögés követte, úgy érezte, nagy sikere van, hát egy igencsak kétértelmű nótába fogott. A segédje lelkesen fújta vele a pajzán szöveget, nagyokat nyerítve a poénoknál. Csak Gézu maradt néma, elgondolkodva a távolba nézett, és csendesen tette a dolgát. Árpád a felsőbbrendűek magabiztosságával, megvetően mérte végig a mindig szerény gyereket. Még sört se hajlandó inni, mi lesz ebből? El fogják taposni, lesöprik, mint egy tollpihét, nagyszájúaknak áll ma a világ, az ilyen nyuszik nem boldogulnak benne.- Na, mi van, kölyök? - intett felé a fejével. - Csak tán nem imádkozol éppen, olyan csendbe' vagy. Gézu elpirult. A gondolatai egészen máshol jártak. Valaha, kicsi korában ő is járt hittanra, a lelkész énekelt és mesélt magát is. Régen volt, most már késő bánat. Őt már leírta az Isten. Pedig volt valami... valami megmagyarázhatatlan, szelíd öröm abban a lelkészben, amire ő is vágyott, hogy egyszer megtalálja. Itt üres a templom, a tisztelet, amit érez iránta, csak olyan, mint egy halottnak kijáró néma főhajtás. Végre folytatták a munkát, a hallgatása ismét elterelte Árpád figyelmét a tanulójáról, csak az utasításokat küldözgette felé, pajzán tréfáival - megelégedett azzal, hogy Vilit el tudja szórakoztatni. Lassan haladtak, a fal nagyon rossz állapotban volt. A gletteléssel telt el az egész hetük, és alig valamivel lett jobb a munkájuk nyomán a helyzet. „Kevés a pénz” - tárta szét a karját a gondnok, csak egy kis felújításra telik. És ők küszködtek, simították a repedéseket, csúf hibákat, miközben előfordult, hogy egy-egy mozdulatra kétszer annyi omladék hullott le, mint amennyit felkentek. Árpád szitkozódott, idegeshallja, látja őket, hogy Isten háza, és jelen van benne a Felséges. Máskor meg menekülni szeretett volna. Nem tudni az egészről, elfelejteni minden szót, még ezt az épületet is mindenestül. Szívből kívánta, hogy a munka végére érjenek, és egy közönséges lakóházban ne kelljen szüntelenül hallgatnia a másik kettőt. A napok ólomlábakon jártak, reggeltől estig egy örökkévalóság telt el, és reménytelennek látszott, hogy valaha befejezik a rájuk bízott feladatot. A rövid ebédidő oly nehezen érkezett el, és nagyon hamar véget is ért. Friss illatokkal teli kellemes délután volt, a felhők elárnyékolták egy kicsit a napot, csökkent a fullasztó meleg. Úgy nyitották a templomajtót, mintha csak hazaértek volna. A délelőtt félbehagyott munka szerszámai ugyanúgy hevertek szanaszét, ahogyan otthagyták őket. Árpád cigarettára gyújtott, Vili kávét töltött ki egy kis sárga termoszból, Gézu a vödörben kevergetett valamit.- Rohadt egy meló ez, gyerekek, azt mondom - kezdte a beszélgetést két slukk között a mester. - Mocsokul kikezdi az embert. Nem tudom, mikor végzünk, de hogy nem hamar lesz, az egyszer biztos. Meg az is, hogy sose vállalok el többet egy nyavalyás templomot sem. Hívjanak egy buldózert, vagy mit bánom én, mit kezdenek vele, de engem nem húznak még egyszer csőbe a szentséges szövegükkel. Sajnálja őket a fene, hogy kevés a pénzük, meg tudom is én. Bontsák le a rohadt egérfészket, úgyse jár már ide a fene se azon a pár kriptaszökevényen kívül, azoknak meg ott a temető, menjenek oda pletykálkodni. Vili gőzölgő, illatos kávét nyújtott felé egy műanyag pohárban. Mindketten néma áhítattal kezdték kortyolgatni a frissítő, meleg italt. Gézut nem is kínálták - minden jótól tartózkodik ez a gyerek, unalmas egy figura, az már biztos. Most is milyen stréber szorgalommal kezdte el egyedül a munkát, pedig minek sietni, nem szalad el a fal, s épphogy csak elmúlt egy óra, ilyenkor még nemigen ellenőrzi őket a gondnok sem, hogy haladnak-e. Egy kis szemrehányással figyelték a magasban dolgozó fiút. Észre sem vették az ajtó nyílását. Kopott ruhás öregember lépett be lassan, csöndesen. Kalapját a kezében tartva lehajtott fővel állt meg a szent helyen egy hangtalan fohászkodásra. Nem történt semmi kézzelfogható, maga a csend csendült meg csupán. S valami titokzatos, tiszteletet parancsoló jelenlét lélegzete lengte be a teret. Először Árpád látta meg, egy pillanatra zavarba jött, és valahogy kínosnak érezte a kezében a kávéspoharat, hát letette az előtte álló pléhhordó tetejére. Vele szemben őszinte élvezettel szívta magába a fekete illatát Vili. A főnök csendességét valami kihasználandó alkalomnak gondolta, amikor itt az ideje, hogy szóval tartsa végre a mestert, kedvet adva a munkakezdéshez.- Hát csakugyan szörnyű egy hely. Omlik a fal, majd az ember fejére rogy az egész. Nem tudom, minek tartják fenn. Baromi drága lehet a fenntartása! Jókedve egy pillanat alatt változott át döbbenetté, ahogy Árpád sápadtra halványult arcát figyelte. Aztán csak elnémult, szégyenkezve és döbbenettől bénultan, mert a főnök úgy lökte oldalba, mint egy ostoba kölyköt. És akkor már csodálkozva és felszabadultan figyelte őket az állványról Gézu is, a mindig komoly, magába forduló tanuló.- Kussoljál, Vili fiam! Fogd be a kereplődet, mert megnyakallak! - mondta a mester komolyan, szigorú képpel. Majd az öregre mutatva szelídebben tette hozzá:- Ha nem vetted volna észre, templomban vagy. Magyar t Hallgatagon áll a száznégy éve alakult magyar evangélikus gyülekezet temploma az amerikai egyesült államokbeli Cleveland keleti részén, a Buckeye út körüli legendás, hajdani magyar negyedben. Ez az első magyar evangélikus gyülekezet Amerikában (First Hungarian Lutheran Church), és mondhatjuk, hogy hosszú ideig ez az elsőség nemcsak időbeliséget, hanem rangsorbeliséget is jelölt. Olyasfélét, mint a zászlóshajóé a flottában. A képzeletbeli flotta, az amerikai magyar evangélikusság, amely fénykorában tizenhárom gyülekezetét számlált, ma alig háromból áll. Ezek is egyre gyengülnek, segítség nélkül alig életképesek. De miért is jelképes számunkra, a magyar evangélikus közösség számára e távoli vidéken álló, magányos templom, mit is jelent nekünk? Oltára talán egy dunántúli temploméra emlékeztet. A két olvasópult, a mellettük található két zászló, a magyar és az amerikai, a két énekestábla - magyar és angol - az itteni magyarság ó- és új hazája iránti kettős kötődését jelzi. Az épületben még minden úgy van, ahogyan harmincnegyven éve az akkor még népes gyülekezet hagyta, a műszaki berendezések, a bútorok, a konyha, a könyvtár. Az alagsori nagyteremben képek és tablók emlékeztetnek Magyar■ országra, a sokak által alig ismert régi hazára, az anyaországra és a gyülekezet életének fontos eseményeire. Magyar ruhába öltözött fiatalok sokasága látható egy szüreti mulatságon, komoly, bajszos és kalapos presbiterek állnak a templombejárat előtti lépcsőn. Szigeten épült vár A több száz fős gyülekezet mára szinte elolvadt, vasárnaponként már csak négyenöten hallgatják Isten igéjét magyarul. Idősek lévén már nem tudnak a templomi lépcsőkön felmenni, ezért az alagsori teremben rendeztek be erre alkalmas helyet. Vajon meddig szólhat még Isten igéje magyarul? „Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket” - áll a karzaton a felirat. „Elvégeztetett” - olvassuk a templom bejáratánál elhelyezett fájdalmas Krisztus-kép alatt. Vajon mikor mondják ki az első amerikai magyar evangélikus gyülekezetre, hogy sorsa beteljesedett, elvégeztetett? Mihály Ernő, a gyülekezet nyolcvannégy éves felügyelője (képünkön) szinte mindennap hűségesen meglátogatja a templomot, végignéz rajta, szemével őrzi. Azt vallja, hogy amíg ő és a néhány megmaradt hívő élnek, megtartják, megőrzik a templomot. Gondoljunk rájuk ezért a hallgatag és konok elszántságért, ezért a hűségért tisztelettel, imádságos együttérzéssel! Élő jelképei ők annak, amit a templom színes üvegablaka ábrázol: egy tenger közepén álló szigeten épült várat, körben a felirat magyarul: „Erős Vár a Mi Istenünk.” Erős vára volt ez az 1906- ban alapított clevelandi gyülekezet az amerikai magyar evangélikusságnak. Kezdetben egy másik, kisebb templom volt az otthonuk a Rawlings utcában, Rúzsa István nyíregyházi születésű lelkészükkel itt alapították meg Amerika első szeretetotthonát, árvaházát. A gyülekezet a népes magyar negyedben szépen fejlődött, 1940-ben kezdték építeni a mai templomot, amely visszafogottságában, szerénységében is szép, mértéktartó istenháza. Fennmaradt a fénykép arról, ahogyan Leffler Andor lelkész és Donó Márton felügyelő megteszik az első kapavágást. A szerződés szerint százhúsz munkanap alatt 1941-re készült el. Építésének idején már dúlt a második világháború, a templomban emléktábla emlékeztet azokra, akik új hazájuk hadse-
