Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
Evangélikus Élet NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT 2010. augusztus 22-29. » 7 PÁLYÁZAT 3. HELYEZETT - A GONOSZ SZOLGA (MT 18,21-35) A lekötelezett A Karancs és a Medves hegy nem látott még ahhoz fogható gazdagságot, mint amilyenre Bikszlay Elemér uram tett szert az előző század fordulóján. Maga sem tudta már, pontosan mekkora vagyon fölött rendelkezik, de hát erre nem is volt semmi szüksége. Hiszen Bikszlay uram - ki család s utódok nélkül tengette dúsgazdag életét - éppen ezért taníttatta ki S. Kornélt, hogy az majd gondját viselje az uradalomnak. A kis Kornél szépen kijárta az iskolákat, majd lassanként átvette a tekintetes úr tekintélyes vagyonának igazgatását. Mire a férfiúi korba ért, S. Kornél minden tekintetben hűnek bizonyult a reábízott javakat illetően, így Salgóbánya egyetlen nagyurának semmire nem volt gondja mellette. Mindamellett igen eszes is volt S. Kornél, nem kellett a szomszéd faluba loholnia, ha valamely ügyes-bajos kérdésben tanácsra volt szükség. Történt aztán egyszer, hogy a közeli Somoskőújfaluba költözött a pesti társasági élet korábbi üdvöskéje, Gerte Rudolf gróf. Mikor Bikszlay tekintetes uram meghallotta, hogy mily fontos ember érkezett a térségbe, a legelső adandó alkalommal igyekezett meghívni a jövevényt. így esett, hogy a gróf, érkezése után három nappal, már a tekintetes úr ismerősének mondhatta magát. Gerte Rudolf igen hamar kiismerte magát a helyi szokásokban s kapcsolatrendszerekben, és meglehetősen gyorsan alkalmazkodott a viszonyokhoz. Nem telt bele sok idő, és a köztudat már mint Bikszlay legbensőbb barátját tartotta számon az egykori pesti hírességet. Hanem Gerte Rudolfnak sehogy sem tetszett S. Kornél tiszta tekintete és láthatóan becsületes magaviseleté. Meg volt róla győződve, hogy valami sumákolás áll a dolgok hátterében, és ezt gyakran szóba is hozta újdonsült barátja előtt:- Hidd el, édes öregem (merthogy a pertut igen hamar megitták), ez az S. téged valahol átver. Olyan nincs, hogy egy intéző mindenkivel ennyire jóban legyen, s még hozzá az ura felé is becsületes.- Ugyan már, barátom — csitította ilyenkor Bikszlay tekintetes uram -, hiszen nálam nőtt fel a gyerek! Ismerem én jól, hidd el, becsületes ember az! Hanem egyszer aztán tényleg akadt valami kis félreértés a gazdaságban, mégpedig a malom jegyzőkönyvei körül, s Gerte Rudolf addig sugdosott a tekintetes úr fülébe, míg rá nem vette, hogy másik intéző után nézzen.- Sajnálom, Kornél fiam - mondta az öreg Bikszlay meglehetősen kelletlenül az ügyintézőjének -, de a továbbiakban nem láthatod el a bányai uradalom ügyeit. Más megélhetés után kell nézned! S. Kornél, midőn a rossz hírt meghallotta, meghánytavetette magában, hogy mitévő is legyen. Hiszen kora ifjúságától ezt a munkát tanulta, ehhez értett, ezt szerette. Mindenképpen meg akart maradni az állásában, ezért hát - a túlélés érdekében - tervet eszelt ki. Az uradalom akkoriban sok fát, búzát, halat s gyümölcsöt értékesített a salgóbányai lakosságnak, sőt még a Medves túloldalára is szállítottak a földi javakból. Igen ám, de az áru ellenértékét sokszor késve kapta meg a gazdaság, köszönhetően a jószívű S. Kornélnak, ki az emberek gyakori fizetésképtelenségét hosszútűrésével próbálta segíteni. Szerették is emiatt, ráadásul az eszes ügyintéző most úgy döntött, hogy magához hívatja a tartozókat, s átíratja adóslevelüket egyegy kisebb összegről szólóra. Úgy számolt, hogy ha ezt a merész lépést megteszi, azzal mindenki jól járhat. Nos, nem is kellett soká várnia az eredményre. Midőn Bikszlay Elemér tekintetes uram meghallotta, hogy a helyiek igen nagy hányada él tartozással az uradalom felé, s hogy eme járandóságok mértékét S. Kornél ittott igencsak leszállította, hangosan elnevette magát, Gerte Rudolf legnagyobb meglepetésére.- Látod, drága barátom?! Én mondtam neked, hogy nincs eszesebb intéző ennél a Kornélnál. Hiszen nézd csak, mit csinált ez az okos ember: elengedett a nekem tartozók pénziből! Hát majd bolond leszek őt így magamtól elengedni. Hiszen akkor a pénzem is, meg az intézőm is egyszerre vesznének el! Azt már nem! Inkább megtartom intézőnek S. Kornélt, így a lekötelezettem marad egy életre, de nemcsak ő, hanem mindazok is vele együtt, akiknek a tartozásaiból elengedtünk! így aztán mindenki jól jár, nemde? - s kacagott az öreg Bikszlay, hogy a tokája is rengett bele. Gerte Rudolf azonban nem kacagott, hanem keserűbosszús tekintettel meredt maga elé, miközben azon tűnődött, vajon miért ilyen igazságtalan a sors, hogy egyeseknek minden sikerülhet, másoknak meg semmi sem. ■ Vígh Richárd 3. HELYEZETT - A GONOSZ SZŐLŐMÜVESEK (LK 20,9-19) Elbirtoklás Meglazítottam egy kicsit a biztonsági övét, és gyorsan megigazítottam a hajamat a visszapillantó tükörben. Azt a kis tincset lazán előrehúztam, úgy, ahogyan a legjobban áll. Pánt lejjebb, mosoly feljebb. Lacival ott húztunk el a házunk előtt, apám nyírta a füvet a bejárónál. A szomszéd üres telekből átnyúlik egy kis földrész, nem is értem, hogy parcellázhattak így telkeket. Apám nyáron minden fűnyíráskor, télen minden hókotráskor elmondja, hogy egyszerűen megszokásból nyírja és takarítja azt a sávot, bár nem az övé. Tud valamilyen elbirtoklási törvényről, amely alapján tizenöt év használat után mégis az övé lehet a föld, ha közben nem jelentkezik a tulajdonos. Ez csak akkor igaz, ha abban a jóhiszemű tudatban gondozza, hogy nem tudja, hogy nem az övé. Apám tudja ezt, de úgy csinál, mintha nem tudná. Birtokosként kell viselkednie, így lehet majd az ő tulajdona. Még három hét van a tizenöt évből, és jelentkezhet a bíróságon az elbirtoklási kérelemmel. Nagyi tavaly majdnem átvett egy levelet a postástól, amelyet a szomszéd tulajdonosnak írtak. Tovább akarta küldeni, de apám csak annyit mondott: „Szó sem lehet róla!” Még kiderülne, hogy tudunk a tulajdonosról! Ezzel kútba esne az elbirtoklási terv. Bele is bolondulna, ha végül nem kapná meg. • Nem állunk meg az autóval, egyszerűen nem akarom még bemutatni a szüleimnek a Nagy Őt. „Szó sem lehet róla!” Jóképű srác, meg jó is vele, de azért még korai lenne. Majd ha komolyra fordul, akkor elmondom, hogy ez a mi utcánk, itt lakunk, és bemutatom a családnak. A legutóbbi sráccal nem kellett szakítanom, elég volt csak meghívni magunkhoz. Azzal nem igazán tudnám Lacit megszerezni magamnak, ha rászabadítom a családomat. Ő csak az enyém! Úgy lesz, ahogyan én akarom, és nem engedem, hogy akár anyám, akár az idióta öcsém beleszóljon. Hogyisne! Élje mindenki a saját életét, és szálljanak le rólam a maradi felfogásukkal! Ez az én életem, az én lelkem, az én szívem, az én testem. Benzinkút, gyorsétterem. Extra benzin, hogy az esti bulin keményen gyorsuljon a verda. Kaja a gyomorban, sok ragacsos csomagolás ki az ablakon. Imádok repeszteni, Laci magabiztosan vezet, nem félek mellette. Beletapos a gázba, száguldunk az úton, a CD üvölt, közben a dolgozatomon jár a fejem. A bevezetésen kívül lényegében mindent az internetről töltöttem le, de kicsit átírtam és átformáztam. A kötőszavakat kicseréled a mondatokban, az elválasztásokat egy-két szótaggal eltolod, a mondatokat felcseréled, így szinte lehetetlen visszakeresni. Szerintem vagyok annyira intelligens, hogy írjak olyat, mint azok az okos szerzők, akiket használtam - akár az enyém is lehetne a szöveg. Oda kellene írni lábjegyzetben, hogy honnan van, de egy interneteim olyan sután néz ki, ráadásul kékkel alá is húzza a számítógép. „Sző sem lehet róla” - hogy idézgessek -, úgysem szúrja ki a tanár ezer dolgozat közül. Ha mégis, legfeljebb két kreditet bukók vele. Eltelt három hét. Apám ártatlanul megkeresett egy ügyvédet, hogy kié a földdarab a bejáró mellett, és nem lehetne-e megszerezni. Le akarja betonozni, így lenne még egy parkolóhely a ház előtt, és a fűnyírással sem kellene tovább vacakolni. A dolgozatomra ötöst kaptam, a tanár még meg is dicsért a csoportban. Milyen eredeti gondolatok! Haha! Élem a saját életemet, boldogan. Éppen egy fürt édes szőlőt szemezgetünk Lacival egy pádon. Minden gyönyörű. Úgy érzem, szerelmes vagyok, és ennek a bizsergő érzésnek át tudom adni egész lényemet. Megtaláltam végre magamat, sínen vagyok, jóra fordult a sorsom. Megszereztem, amit és akit akartam. Odabújtam mellé, és a fülébe súgtam: „Mi akkor most együtt járunk?” „Szó sem lehet róla, csak használjuk egymást” - válaszolta mosolyogva. ■ Mosdási Katica Örökség Idősödő férfi feküdt a régi, tölgyfából ácsolt ágyon. A kis falusi szobában félhomály uralkodott, és a nyitott ablak ellenére fojtogató volt a levegő. A helyiségben még három alak állt némán. Arcukat sötétre festette a gyász előérzete. Torkukat megmagyarázhatatlan erő szorongatta vasmarkával. Bár a legidősebb fiú, Miklós tudta, hogy apja legkevésbé vágyik erre a siralomházi hangulatra, mégis, még neki is nehéz lett volna biztató mosolyt erőltetni szikár arcára. Ahogy apja napcserzette ábrázatára pillantott, eszébe jutott a sok együtt töltött év. Hirtelen megszállták a régi emlékképek. Először a barna, göndör hajú kisfiú jelent meg előtte, aki fából faragott kardjával irtotta a sárkányokat és a királykisasszonyt fogva tartó óriást. Aztán mint valami felhő, újabb már-már homályos kép: kedvenc foltozott bőrlabdájával játszott két öccsével; apa pedig kedves hintaszékéből nézett rájuk azzal a különleges mosolyával. A közös ebédek édesanya utánozhatatlan csirkepaprikásával, a kerti munkák, kapálás és ásás mind-mind öröm volt ezzel a búból is derűt varázsoló emberrel. Hány év eltelt azóta, amióta apa és fia megvették azt a kis darab földet, hogy egy csodálatos édenkertet hozzanak létre! Testvéreit nem vonzotta a föld. Egyikük, Sándor, a kor divatját követve menedzser, a legkisebb, Attila ács lett. Sándor Pesten egy nagy banknál kapott állást, nem is vágyott vissza az alföldi községbe. Darvas elég messze volt, még látogatóba is ritkán jutott el a szülői házba. Attila még messzebbre reppent: a mindig is nyughatatlan fiú Angliába ment szerencsét próbálni. Eleinte jól is alakult minden, de később az érdekbarátok sok rosszba belehajszolták: ital, drog, kétes üzletek... Az útravalóul kapott pénz is elfogyott. Apjuk, miután szívbetegsége rosszabbra fordult, hazahívta fiait, hogy segítsenek. Miklós nem költözött messzire, felesége is a szomszéd faluban lakott. Az első hívó szóra ment, segített apjának, akárcsak a kezdetekkor. Pár év múlva Sándor is hazaköltözött, kiábrándult a nagyváros hazug világából. Rájött, hogy igazán boldog csak szülőföldjén lehet. A legkisebb fiú sokat éhezett eközben, néha lakása sem volt. Megjárta Svédországot, Francia- és Némethont. Nem mert hazamenni és bevallani apjának, hogy kudarcot vallott. Aztán egy nap - úgy egy éve lehetett - hazatért ő is. A testvérek először idegenkedtek Attilától, hisz évek óta nem beszéltek vele, nem is hallottak róla, úgy érezték, cserbenhagyta a családot. Később azonban apjuk intő szavára újra összebarátkoztak. Most mégis úgy érezte Miklós: a földet, a csodálatos gyümölcsöst neki kell gondoznia a későbbiekben, hisz egyedül ő volt, aki az első hívó szóra jött segíteni. Attila, Sándor és Miklós ott álltak az ágynál, ekkor lépett be édesanyjuk a húslevessel:- Tudsz már enni egy keveset?- A te levesed mindig olyan jólesik, hogyne ennék belőle! - csillant fel az öreg szeme. Nehézkesen felült, és elkezdte szürcsölni a jó meleg, aranyló étket. Miután evett néhány kanállal, fiaira tekintve ezt mondta:- Gyermekeim, én már nem leszek soká közietek ezen a földön, ezért szeretném elmondani nektek végakaratomat, hogy soha ne legyen köztetek harc az örökségért. Bár úgy hiszem, mindhárman jó fiúk vagytok, biztos nem lenne viszály, mégis elmondom, mit szeretnék. Hármótok közt egyenlően osztom meg a birtokot, édesanyátoknak pedig hagyjátok meg ezt a kis házat.- De apa, hát nem én voltam, aki egész életedben melletted állt?! Hát csak ennyit érdemiek szerinted? Attila csak most, egy éve jött haza, és ugyanannyit kap... Ez igazságtalan! - mondta nyugalmat magára erőltetve Miklós.- Kedves fiam! Hát nem dönthetek-e én örökségedről, aki felneveltem mindnyájatokat? Látjátok, mindőtökből jó ember vált. Én csak azt adom nektek, amit ígértem kisgyermekkorotok óta. Mindig mondtam, hogy nem válogatok köztetek, egyformán szeretlek benneteket - válaszolta az apa, néha meg-megakadva mondandójában. Ahogy ott álltak az esőben a kis fakereszt előtt, a három testvér és az anya, megértették apjuk utolsó szavait, és Miklósnak is csak a keserű gyász maradt szívében, a haragnak nyoma sem volt többé. ■ Jóga-Pápay Imola
