Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
„De a kenyér nem hagyja ma„Nem vagyok jós, próféta sem, de azt kijelenthe-Novellaíró-pályázat W- 6-7. oldal Hittankönyvajánló !► 23-25. oldal gát. Megvan a maga tempója, tem: ma, a történelmi egyházak általános válsá-A gyerekkori kakaóval kezdődött... ^ 20-21. oldal Aki útépítőből lett Isten útépítője & 15. oldal amit tiszteletben kell tartani.” ga, létszámának zsugorodása idején ez merőben István királytól Kossuth Lajosig W 8-9. oldal Az erdélyi költő W- 5. oldal új irányt jelenthet.” Teremtésvédelem - feladat és esély !► 31. oldal Ahol „szuperek” a gondnokok W- 13. oldal Kenyér - kovásszal... Pincétől padlásig az Operában W 18. oldal Gizella városa, Veszprém 19. oldal It- 16. oldal Az LVSZ és a szabadegyházak W- 20-21. oldal Gyerekparadicsom - református parókián 27. oldal Evangélikus Élet-böngészőjáték W- 29. oldal Országunk istápja Gyönyörű gyerekkori ünnepek villannak belém. Kezdve a forró nyári aratással: éles kaszával a férfiak, sarlóval az asszonyok, én mint vízhordó fiúcska a magas diófa alatt várom, hogy szaladjak a szomjazókhoz. És később, cséplés valamelyik közeli tanyán, összejönnek az emberek, hordják az asztagokat, a nagy szegénységben is kereszttel szegi meg a legidősebb az új kenyeret... Emlékszem, egy kilencvenéves néniké halkan énekelt: „Ó, Szent István, dicsértessél, / Menny- és földön tiszteltessél, / De főképpen nálunk ma, / Mint országunk istápja.” Milyen szép, ritkán hallott megfogalmazás nagy királyunkról. Bölcsőfaragó. Országépítő. De legelőbb is alapító. Gondoljunk bele: úgy alakult az élete, hogy érezte és tudta, ezt kell tennie. És lett országalapító István király! Ami nem kisebb feladat volt, mint a maroknyi nép mentése a világviharokban. Nem fegyverekkel, nem kincsekkel, a hit által. A kereszt jelének láthatatlan erejével. Lenyűgöző ez a sok-sok áldozattal megtartott ország. A nehéz századokon átlábaló folyamatosság. A töredék kövek a templomromokon; az észrevétlenül belénk égett arc, a nem ismert, mindenkinek maga elképzelte királyarc. Figyel és kísér bennünket, ezért is jó magyarnak lenni. Itt lakni. Tenni és teremteni, hogy megmaradjunk! Lassan ezeresztendős vita, hogy mit köszönhetünk István királynak. A kérdés érvek és ellenérvek túzében ég ma is. Érdemes hát az ünnepen végiggondolnunk, imádságban végigélnünk történelmünket. Talán elég döntésének helyességét abban lemérnünk, hogy ma, ezer nehéz esztendő után is magyarul értekezünk minderről. Első nagy királyunk, István alakja és személyisége évszázadok óta foglalkoztatja az alkotókat. Koronázási palástban ábrázolták, a veszprémi templomot alapító Gizella királynéval együtt, de egyedül is, a Képes krónika díszes iniciáléjában állva éppúgy, mint idő koptatta freskón, harcba indulóként. Feltűnő, hogy a 19. században kevés szobron jelenik meg nemzetformáló királyunk. A 20. században - 1906-ban - a budai Várban felállított Stróbl Alajos-művet elmarasztalták, Ady így fogalmazott: a „Halászbástya kulisszái közé telepített kompozíció túldíszített és méltatlan emlékezés”. Az utóbbi ötven évről elmondhatjuk, lassan minden városunkban, falunkban találunk őt idéző alkotást. Medgyessy Ferenc Győrben elhelyezett szobra az egyik legszebb munka, Varga Imre királya a vatikáni magyar kápolnát díszíti, Gömbös László fából faragott mellszobra Oriszentpéter büszkesége. A nemzeti összetartozásunkat erősítő 2000-2001-es millenniumi évben hatvankét művet állítottak föl, a katolikus Dunántúlon ugyanúgy, mint a kálvinista Alföldön. Kiemelkedik közülük Kő Pál szobrászművész István királya. Lassan tíz éve, hogy figyelem, ha arra járok, a közelében megpihenek. Beszélgetek a népmentő nagy királlyal. A lukácsházi parkban, fenyők alatt álló szobra előképe, kis változata a gellérthegyi sziklatemplom előtt elhelyezett emlékműnek. A mester szakított a lovon büszkén ülő lovas alakjával, földre állította hősét, aki fiatal ember, az utódláson töprengő férfi. Nem nagy, díszes palástban van, rövid, korabeli zubbonyban, harisnyában és hegyes orrú cipőben. Erős bal karjával a templommintát öleli magához. Fején abroncskorona. A pompás paripát díszítő takaró, az ősi formájú nyereggel a hátteret képezi. Fönt a kereszt, az ikonbarna hegyoldal a vasrácsos kapuboltozattal. Lépcső, kis tér, ott áll és vár a fiatal király. Megkérdezi a sziklatemplomból kijövőket: kiért imádkoztatok? Nézi a rohanó várost, biztatja az embereket: építsetek és szépítsetek! Mögötte a szürke Duna, a zöld Szabadság híd. Körkörös erkély a szobornál, kőpadok, sokan leülnek a szobor elébe, a gyerekek fölmásznak hozzá: „Szia, gyere gördeszkázni” - hívja egy kisfiú. Erős oszlopokon áll István király. Néz és töpreng, ezer év egy pillanatban. A jövőbe tekint. Az augusztusi szél fölerősíti szavait: „Megmaradni!” „Válaszd azt a Nyugatot, ahol szóhoz jutunk, és befolyásoljuk sorsunkat, esetleg a másét is!...” „Itt élned-halnod kell!” ■ Fenyvesi Félix Lajos Nemzetépítésről augusztus húszadikán ■ Harmati Béla Az elmúlt évszázadban több ország vált önállóvá, elsősorban Ázsiában és Afrikában. A politikai függetlenség és a gazdasági élet kérdései mellett ezekben középpontba kerültek a nemzetépítés problémái is. Példaként három ilyen ország: Zimbabwe 1980, Namíbia 1990, Szlovákia 1993 óta önálló. Zimbabwe evangélikus egyháza a kormány támogatásával a nemzetépítés („nation building”) ügyében segítséget kért a genfi székhelyű Lutheránus Világszövetségtől (LVSZ). A szervezet 1982-ben Bulawayóban, 1986- ban Hararében rendezett konferenciát a korábbi angol és francia gyarmatok egyházai számára. A tanácskozás megvizsgálta, milyen programokkal, ráhatással, politikával győzhetők le az etnikai, törzsi, nyelvi, gazdasági, kulturális és vallási különbségek. Kiderült: nem elég az apartheid, a faji megkülönböztetés, a helyi törzsi háborúk tilalma. Egy-egy népen, közösségen belül legtöbbször a közös erkölcsi értékrendszer hiányzik. Feketék, fehérek, különböző törzsekhez, népekhez tartozók, más-más nyelvet beszélők, különböző vallásúak, szegények és gazdagok együttéléséhez kölcsönös elismerés, tolerancia szükséges. Az egész világra érvényesnek tűnt az a megállapítás is, hogy egy-egy népet leginkább az kovácsol össze, ha a vezetők egy közös ellenség képét rajzolják elé. Az 1986-ban rendezett hararei tanácskozáson szerény eredményeket tapasztalhattunk. Sajnos, Afrika országai a legutóbbi évtizedekben nem tudtak példát mutatni a nemzetépítés terén. Polgárháborúk, vallásháborúk, erőszakos politikai hatalmi váltások történtek. * * * * Augusztus húszadikának, állami ünnepünknek a története igen érdekes. Államalapító, szentté avatott első királyunk, István tiszteletteljes emléke végighúzódott az évszázadokon. A második világháború utáni szocialista-kommunista hatalom azonban - sok más vallásos tradíció mellett - ezt is irtani igyekezett. 1949. augusztus 18-án fogadta el az Országgyűlés a sztálini szovjet mintára szövegezett, pártdiktatúrás népköztársasági alkotmányt és ünnepét, augusztus húszadikát. Mellétették - a vallásos hagyományokban mélyen gyökerező aratási hálaadó ünnep pótlásaként - az „új kenyér” megünneplését. Szent István kultusza, a katolikus körmenetek beszorultak a templomokba. Nemzetünk történelmének kereszténységünkhöz kapcsolódó más hagyományait is tiltották, próbálták elfeledtetni, átírni, új ünnepekkel helyettesíteni. Ez a praktika csak röviddel a rendszerváltoztatás előtt tört meg. 1988-ban, első királyunk halála kilencszázötvenedik évfordulójának ünnepén Székesfehérváron a Magyar Tudományos Akadémia rendezésében- Straub F. Brúnónak, az Elnöki Tanács elnökének részvételével - Szent István és kora címmel állami konferenciát rendeztek. A pápa magyarországi látogatásra kapott meghívást. Egy év múlva, negyven év után, végre újra szabaddá és teljessé lett az ünnep. Több mint ezeréves országépítő és nemzetépítő történelmünkre visszatekintve ma egyházunk népünkkel együtt, Istennek hálát adva ünnepel augusztus húszadikán. Hiszen kérésünkön és reménységünkön felül megkaptuk az elmúlt tavaszon a nemzeti összefogáshoz szükséges külső feltételeket. Az a feladatunk, hogy tegyük mindazt, amit reánk bízott az isten - miként a régiek latinul mondták:„tua rés agitur” azaz „a te dolgod, ember, hogy tedd”. Ezeréves tapasztalat, hogy a nemzetépítés, az ország életének, sorsának, közös jólétének előmozdítása nem történhet sikeresen a spiritualitás, léleképítés, belső erkölcsi támasz és irányítás nélkül! Igaz ez az egyes emberre és a családokra, a kisebb-nagyobb közösségekre, az oktatási-nevelési rendszerre, és igaz a gazdasági és politikai élet területén is. Jézus mondta: „Nemcsak kenyérrel él az ember...’’ (Mt 4,4) Nem lehet eléggé hangsúlyozni a mai, korrupcióval küzdő magyar társadalomban a Tízparancsolatot, belőle például azt, hogy „Ne lopj!” Az apostol részletezi a követendő magatartást: „... legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak. Ne fizessetek a gonoszért gonosszal..(íPt 3,8-9) Kortárs költőnk, Gergely Ágnes hozzáteszi a szeretetről: legalábbis kíméletet kívánok! Afrikában sokfelé a fehér embert vagy egy másik vallás híveit ellenségnek bélyegezve próbáltak egységet teremteni. A nemzeti és vallásos ellenségképek elhomályosítására és törlésére ökumenikus megoldás lehet a Gyógyító emlékezés (Healing of Memories) program, a „békesség Istentől- békesség egymással” jegyében. Ez a szemben álló felek elemző-emlékeztető párbeszéde lenne, ahol a cél nem a másik legyőzése, hanem egymás meghallgatása, a sebek gyógyítása, megbékélés és együttes jövő kialakítása. 2010-ben országon belül és kívül sok múlik azon, vajon hajlandók vagyunk-e ilyen párbeszédre és megbékélésre! A szerző nyugalmazott evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség genfi központjának korábbi tudományos munkatársa
