Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-15 / 33. szám
2010. augusztus 15. • 3 LÁTTAJÉZUST Bartimeus Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. Először csak hallott a názáreti Jézusról, arról, hogy a dicsőséges Dávid király fia lenne. Ahogy ezt már a régi próféták is előre megmondták. Az utcán koldulva, minden elejtett szóra élesen fölfigyelt. Mert a vakságban fokozott szerepe lesz a hallásnak. Igen, Jézus hire ide is eljutott, ebbe a „világ gödrében”, kétszázötven méterrel a tengerszint alatt fekvő, ősi városba, Jerikóba. Itt élt a vak Bartimeus. Neve talán csak a származására utal: annyit tesz, hogy Timai vagy Timeus fia - de fordították már a „vak fiának” is. Hogy vak volt, abban a környezete Isten büntetését látta (2MÓZ 4,11). S bár tilos volt egy vak ember elgáncsolása (3MÓZ 19,14), de például templomi szolgálatra eleve alkalmatlannak jelentette ki őt a törvény (3MÓZ 21,18). Egyéb híján koldulni volt kénytelen, mint annyi más kortársa, hogy megéljen. Egyszer aztán megütötte fülét a hír, hogy ez a Dávid-fi Jerikóba jön. Bartimeus megérezte, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztania. Torkaszakadtából kiabálni kezdett, hogy az éppen arra menő Jézus is meghallja: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” Lehurrogták. Nem valószínű, hogy akik elnémítani akarták, a Jézus iránti tiszteletből vagy kímélése szándékával tették ezt. Inkább tévedésnek találták Bartimeus kiabálását. A Dávid fiáról ők is tudtak, de főleg azt, hogy amikor eljön, az egész népet szabadítja föl. És nem vesztegeti az idejét egy vak koldus nyomorúságára! Bartimeus téved, gondolták. Ám ő csak annál hangosabban folytatta a kiáltozást. Nem vette észre „tévedését”, de annál fontosabb, hogy Jézus viszont észrevette őt. Magához hívatta. S az előbb még elnémítani igyekvők most nyájasan biztatták a vakot: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” S neki több se kellett. Ahogy eddig torkaszakadtából kiabált, úgy most szinte eszelősen dobta le magáról azt az utolsó ruhadarabját, amelyet különben a legszigorúbb pereskedés árán sem volt szabad elvenni egy szegény embertől (2MÓZ 22,26). Ezzel takaródzott éjjel, ebben gubbasztott a kolduló helyén nappal. Most ezt is eldobta, és lóhalálában futott, nehogy egy percet is veszítsen. Egyszerre teljesült a vágya: ott állhatott a nehezen várt Királyfi előtt. Nem is kellett sokat gondolkoznia a válaszon Jézusnak arra a kérdésére, hogy mit szeretne, hogy megtegyen vele. Mi mást, mint hogy újra lásson?! Hát látott ő valaha is? Az itt szereplő igét tényleg újra való látással kellene fordítani. Talán nem vakon született Bartimeus, hanem csak később veszítette el a szeme világát? Az evangélista erre nem ad választ. Viszont igen tömören közli a történés legfontosabb mozzanatait. Elsőként azt, hogy ez a vak szilárdan hitt a Jézussal való találkozása eredményességében. Ezért nem lehetett őt elhallgattatni. Azután azt, hogy mintegy erre tette rá Jézus a pecsétet, amikor kijelentette, hogy Bartimeusnak ez a hite, ez a nem látottban való bizalma adta vissza a szeme világát. Aki vak volt, most látott. Aki minden feltétel nélkül bízott abban, hogy ez a Mester nem csupán Izrael népének egésze számára hoz gyógyulást, hanem törődik az egyes elesettel is. S neki lett < igaza! Végül akinek meg's jött a látása, az olyan 5! ámulattal láthatja megd mentőjét, hogy többé £ nem akarja nyomát veszíteni: a sötétségből a világosságra jött, s ebben követte gyógyítóját. Bartimeus Krisztus tanítványa lett. Eddig csak hallott róla. De szívében kiolthatatlanul égett a vágy Dávid fiának látására. Vajon hallott-e arról is, hogy ez a Mester a názáreti zsinagógában azt jelentette ki, hogy ő a foglyok kiszabadításáért és a vakok szemeinek megnyitásáért is jött? (Lk 4,14-21) Ha nem hallotta is, de megérezte. És hitéből látás lett! Újra megláthatta nemcsak Isten teremtett szép világát, hanem ami neki a legfontosabb volt: látta Jézust! Ennek megfelelően ujjong a költő Bartimeusa is: Ha börtönömbe holnap visszahuilnék, tán elhullatnám s elfelejteném. A pálma zöldjét, esti domb liláját, barna leányrajt, bíbor rózsatőt. De lelkem mélyén hordozom halálig, hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Ót! (Aprily Lajos: Bartimeusj Gémes István A felemelkedő bérház víziója „Valahányszor minden lakó / Egyszerre sóhajt, / A bérház fölemelkedik, / Mint egy kivilágított léghajó, / Csakhogy egyszerre sohasem / Sóhajt minden lakó, / Ezért nem emelkedik föl a bérház, / Mint egy kivilágított léghajó” - írja Görgey Gábor Nincs közös akarat című versében. A mi országunk is sokszor olyan, mint ez a bérház. Nincs összefogás. Még sóhajtani sem tudunk egyszerre. Pedig felemelkedhetnénk. Németh Lászlóval szólva „emelkedő nemzet” lehetnénk. Vagy Illyés Gyula metaforájával a „haza a magasban” lehetne a miénk. Talán csak kivételes történelmi pillanatokban volt példa erre az összefogásra. Mondjuk 1956-ban és 1989-ben. Akkor mintha felemelkedett volna ez a bizonyos bérház, ha nem is mint egy léghajó, de legalább mint egy papírrepülő... S akkor még nem szóltam arról, hogy bizony az egyházban, egyházakban sem nagyon tudunk egyszerre sóhajtani. Bizony, hiányzik az összefogás. Emelkedés helyett jószerével azt éljük át, hogy lefelé húznak a gondok. A 133. zsoltárban így olvassuk: „ Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakáiba.... Olyan, mint a Hermán harmatja, amely leszáll a Sión hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor. ” A zsoltárhoz hasonlóan Jézus is az egyetértés és az összefogás fontosságáról szól: „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19-20) Jézus itt egyáltalán nem maximalista. Nem milliók összefogásáról szól, mint sok mozgalmi ének, hanem csak két ember egyetértéséről, kettő vagy három közösségéről. Az evangélium eredeti szövegében szereplő „egyetért” kifejezés görögül úgy hangzik, hogy szümphóneó. Vagyis Jézus alternatíva elé állít minket, hogy a szimfónia vagy a kakofónia, azaz az összhang vagy a hangzavar jegyében élünk-e. A kakofónia ebben az összefüggésben ilyesmit jelenthet: rossz hangzás, hamisság, civakodás, egyet nem értés, pártoskodás. A magyar történelemben számos jelét láthattuk e kakofóniának, rossz hangzásnak, civakodásnak. Sokszor hiányzott a közös akarat, az összefogás. A mohácsi vész utáni időkben írta jelentésében a pápai követ: „Ha Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszélyek örvényéből, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.” Talán nem kell mindig így lennie. Még meghallhatja nemzetünk a zsoltár intelmét: „Ó, mily szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”, talán érvényesül közöttünk is Jézus szava: „...ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük. ” Ez a reményem egyházainkkal és nemzetünkkel kapcsolatban is. Talán lesz, mégiscsak lesz közös akarat. Talán megtörténik a csoda, és képes minden lakó egyszerre sóhajtani, és felemelkedik a bérház, mint egy kivilágított léghajó. Fabiny Tamás (Az írás a Magyar Rádió Lélektől lélekig című műsorában hangzott el 20op. augusztus p-én.) A szerzőt a Lutheránus Világszövetség Stuttgartban megrendezett n. nagygyűlésén a szervezet alelnökévé választották. Az Útitárs szerkesztősége ezúton kívánja szolgálatára Isten áldását. Szegényebbek lettünk... In memóriám Cseri Gyula (1941-2010) Meghalt Cseri Gyula református lelkész 2010. március 21-én a Majna menti Frankfurt egyik római katolikus kórházában. A mondat minden szaván hangsúly van. Súlyos és hosszadalmas betegség után halt meg. Hosszú éveken át aggódva lestük, hogy meddig bírja még hordozni a szenvedés terhét. Egyik utolsó találkozásunkkor - miközben a gyilkos kór szinte emberfeletti erőfeszítésre kényszerítette őt - higgadt és alapos beszélgetésben körvonalazta teológiai látásait és még elintézendő feladatait. Beszélgetésünknek egy pillanatig sem volt témája a saját betegsége. Azóta is sokat imádkoztunk érte ahhoz, aki - hitünk szerint - nemcsak terheket rak ránk, de azok elhordozásában is segít. Németországba kerülése után hamar bekapcsolódott a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók (KÉMELM) munkájába. Gyakran hívtuk meg előadónak, és a Református Lelkigondozó Közösség javaslatára megbíztuk őt, hogy az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciának, Szigethy Sándor evangélikus lelkész mellett, legyen a református ifjúsági lelkésze. Kettejük nagyon jó együttműködése következményeként csaknem egy évtizeden át szervezett Sándorral együtt igen magas színvonalú és lelki erősítést jelentő nagyheti konferenciákat. Hosszú éveken át volt lapunknak, az Útitársnak szerkesztőbizottsági tagja. Istennek adunk hálát a sok jó szolgálatért, amellyel gazdagított bennünket. Hitvallásos, református alkat és őszintén útkereső ökumenikus kolléga volt Cseri Gyula. Előadásain, cikkein áttűzött, hogy a kereszténység melyik családjából jött. Ugyanakkor nagy megértéssel és tapintattal, lehetőleg mindig a megegyezést és a békességet keresve fogadott minden hatást azoktól, akik nem feltétlenül a reformáció későbbi talaján állva gondolkoztak. Az ökumenét nem divatként, időről időre megkóstolhatóként használta, hanem igyekezett a maga módján a létrejöttéhez és sikeréhez hozzájárulni. Magyar ökumenikus találkozóinknak így lett az egyik legkompetensebb előkészítője. Felüdítő volt, hogy Gyulában nem olyan külföldre szakadt, menekült lelkipásztorral találkoztunk, aki maga mögött hagyta volna a teológiai tudományt. Gyula ízig-vérig teológus volt, s az is maradt haláláig. Kérdésekhez sem divatos, sem hazafias, sem hangulatkeltő szemüvegeket nem használt. Amikor megszólalt, annak mindig teológiai alapja volt, s ez kapott egész szemléletében prioritást. Akár frankfurti beszélgetésünkben kerestünk keretet a külföldi magyar protestáns lelkigondozásnak, akár Hannoverben feszegettük a Németországi Protestáns Egyház (EKD) szűk kereteit, akár baráti beszélgetésben, mindig gonddal vettük górcső alá magyarországi evangélikus és református egyházaink diktatúra nyomorította évtizedeit. Gyulát kizárólag mindezek teológiai vetülete, megalapozottsága és az annak szellemében történő megoldás érdekelte. Ahogy ő mondogatta: „Krisztus királysága mindenben.” Cseri Gyula még szolgálatát tekintve sem tartozott a szokvány emigrációs lelkészek közé. Nem is tartozhatott, mert őt ugyanúgy kötötte az egyház múltbeli hagyománya, mint ahogy a hagyomány adta, ősi evangéliummal ő ma akart szolgálni, segíteni, erősíteni. El sem tudtuk volna őt képzelni másutt, csak magyar vagy felekezeti kolónia szigetvilágában. Ott, ahová Isten állította, nyelvi, felekezeti határok fölé emelkedve igyekezett a legjobbat adni. Volt német lelkész, afrikai teológiai előadó, felvidékiek magyar tanítója, lengyelek beszélgető- és segítő partnere, külföldre szakadt magyarok lelkipásztora. Emberek által gyártott határaink fölött is Úr a Krisztus király. Szerettük szerénységét és humorát, értékeltük nagy látókörét és barátságát, és - bevalljuk - tanácstalanul voltunk kénytelenek állni betegsége előtt. Isten irgalmába ajánlva őt szomorúan búcsúzunk Cseri Gyula testvérünktől. Elmenetelével szegényebbek lettünk. Gémes István
