Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-16 / 20. szám
2 -41 2010. május i6. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Úristen! Nincs a világnak olyan pontja, ahonnan ne hangozna feléd a kiáltás: hallgasd meg könyörgő gyermekeidet! A világ annyi pontján sírnak, rettegnek és félnek az emberek. Hallgasd meg a neked elmondott imádságokat, a könyörgő, síró szavakat és az örömkönnyekkel teli hálaadásokat is. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus által a mi életünk oldaláról is ismered küzdelmeinket, elesettségünket, problémáinkat és gyötrelmeinket. Hálával gondolunk arra, hogy Jézus szíve minden szeretetével fordul felénk akkor, amikor látja, hogy mi is milyen elgyötörtek és elesettek vagyunk. Hallgass meg most bennünket is, és légy segítségünkre. Vezess minket az egymás iránti szeretet, a megbocsátás és a másik embernek való segítés útján. Légy jelen életünkben, hogy ne vakon tapogatózva, hanem a te utadat járva adhassunk és kaphassunk szeretetet. Bocsásd meg nekünk az Úr Jézus Krisztusért az ellened és az egymás ellen elkövetett bűneinket. Sokszor elfeledkezünk az imádság erejéről, a szeretet gyakorlásáról, a másik embernek való megbocsátásról, az őszinte, szelíd és segítőkész életről. Problémákat okozunk magánéletünkben, családunkban, munkahelyünkön és egyházadban is. Hadd legyen a te bűnbocsátó szereteted megtartó erő az életünkben. Újítsd meg Lelkeddel életünket, emelj fel bennünket a bűnből, az elgyötörtségből, az elesettségből. Urunk! Az életünket megváltó üzenet megismerésének felszabadító örömhíre még olyan sok emberhez el kell, hogy jusson. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Adj, Urunk, hitben megújult életű embereket, akik örömmel és életük példájával tesznek tanúságot rólad. Segíts meg mindannyiunkat, hogy felismerjük életünk gyengeségeit, és hozzád forduljunk a jó hír megismeréséért. Fordulj egyházad felé kegyelmeddel, hogy minden ember szavával és életével a te igehirdetőd lehessen, és bizonyságot tegyen a Krisztusban megújult életről. Könyörgünk hozzád minden szenvedőért, otthon vagy kórházban lévő betegért, haldoklókért, gyászolókért, elhagyottakért, lelki bajban szenvedőkért, özvegyekért és árvákért, kitaszítottakért és hajléktalanokért. Vigasztalásod ereje érje el őket, hogy reménység gyúlhasson szívükben szereteted és jóságod által. Áldunk téged, Urunk, hogy meghallgatsz bennünket, és többet és jobbat adsz reménységeinknél az Úr Jézus Krisztusért. Ámen. „Kedves Barátaim! Ne azt nézzétek tehát, hogy mire lenne jogotok, hanem azt, hogy mi kedvez és használ testvéreiteknek. Ahogy Pál mondja: »Minden szabad nekem, de nem minden használ« (íKor 6,12), mert nem vagyunk mindnyájan ugyanolyan erősek a hitben. Közületek néhánynak erősebb a hite, mint nekem. Ezért nem saját magunkra és saját erőnkre kell csak tekintenünk, hanem felebarátunk erejére is." M Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása) HÚSVÉT UTÁNI HATODIK (EXAUDI) VASÁRNAP - JÓZS 23, 14-16 Az elismerés éltet! A fontos megbeszélésekről emlékeztető készül. Nem jegyzőkönyv, hogy mindent szó szerint rögzítsen, de az emlékeztető feljegyzések minden - a jövőt illető - döntést megörökítenek addig, míg a megbeszélt tervek valóra nem válnak. Isten ezeket az emlékeztetőket nem papírlapon, hanem élőszóban adja át újra meg újra népének. Átadta Mózes által s az őt követő próféták által. Ma Józsué szájából hangzik ez az emlékeztető. S bár egy halálára készülő ember mondja, mégsem az utolsó szó jogán elmondott igazság ez. Akik hallják, azoknak ezzel kell élniük. Ezt kell tovább vinniük. Józsué szavai stafétabotként érkeznek a tovább élő generációk leikébe. S ez az, ami méltóságteljessé és erőssé teszi ezeket a mondatokat. Nem emberről szólnak ugyanis, hanem a mindenható Istenről. Az őket kiválasztó, vezető, róluk gondoskodó Úrról. „Ismerjétek el teljes szívetekkel és teljes lelketekkel.. Józsué megálljt kér, és vár. Mert az ember hajlamos futtában figyelni, miközben egész mással foglalkozik. Pedig vannak idők, amikor zajlanak az események - és vannak idők, amelyek az elemzés, a' megfontolás időszakai. S akit Isten a vezetés szolgálatával bízott meg - legyen a feladata egy egész nép vagy „csak” egy család vezetése -, azt megáldja a „megálljt parancsolni tudás” képességével is. A lényeges pillanatokban. Azért, hogy felismerjék: ami egykor az Úr ígéreteként lebegett csak a szemük előtt, mostanra múlttá lett. Beteljesedett. Megérett a visszatekintésre. Amit sok évvel azelőtt szívükbe és lelkűkbe vésett be Isten, az nem törlődött, nem kopott meg. Ellenkezőleg: eleven erővel beteljesedett! Szükséges megállni és ezt elismerni. Akkoriban azt, hogy Isten a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt” ígérte nekik, s immár ezen a megígért földön letelepedve emlékezhetnek. S vele azt, hogy tényleg minden szó szerint teljesedett. Nem maradt ki belőle semmi menet közben vagy az új helyzetek következtében. Nem azért, mert ők megőrizték az ígért szavakat, hanem azért, mert az Úr őrizte azokat és beteljesedésük egész folyamatát. Az elismerés egyben főhajtás is. A belátás alázata. Isten ígéretei mindmáig ugyanilyen precízen teljesednek be - és ugyanígy hívnak főhajtásra. Ha csak elszaladunk mellettünk, elmarad az, ami értékké emelhetné bennünk a még be nem teljesedett ígéreteket is. Ami bizalmat ébreszt Isten iránt újra meg újra. Hitet erősít. Bátor ráhagyatkozásra int. Hogy számíthatok rá. Elmarad az, ami megalapozhatná az elkövetkezőket. Sőt az idő múlásával még el is ferdülhet a nem rögzített igazság. Olykor a „megállj” kegyelmet hordozó felszólítása csak egy biccentésnyi figyelmet kap: „Persze, igazad van, de bocs, én már a következő célom felé szaladok.” Hol van ebben a teljes szív és teljes lélek? Hol van ebben a tényeket rögzítő, bölcs mérlegelés? És hol van az a személyes érintettség, amelyről így olvashatunk: megígért nektek, beteljesedett rajtatok? Azaz: részévé, alkotóelemévé, eseményeket formáló tényezőjévé lett az életednek? A jövőbe tekintő számára fedezetként állnak ott a múltjának élményei. Az átélt pillanatok eleven valósága. Az Isten szavának csalhatatlansága. Vasárnap lévén, az Úr napja lévén hagyod-e, engeded-e, hogy az ő embere megállítson? Hogy visszatekintésre indítson? Hogy teljes szívvel, teljes lélekkel végzett értékelésbe vonjon? Hogy ne futtában felcsippentett élményekből kelljen építened lelked erős várát, ne morzsákat csipegetve fogadd Uradtól a mindennapi kenyered. Hiszen Isten nem részsikerekkel, pillanatörömökkel kábít! Ezért van szükség az Úr munkájának teljes szívvel, teljes lélekkel való elismerésére. Ne csak rábólints, hogy „igen, tényleg volt pár jól sikerült csatám, szerencsés fordulatom, lélegzetelállító mázlim”. S ne is azt, hogy „lám, óvatos életelméletem termett némi gyümölcsöt” Aki teljes szívvel és teljes lélekkel felismeri és elismeri múltja eseményeiben az érte munkálkodó Urat, az megerősödik abban, hogy egyrészt: nincs egyedül. Másrészt: nem sodródik az eseményekkel, hanem az életének határozott célja és küldetése van. Harmadrészt: mindenben, ami történik vele, felismerhető Isten formáló szeretete, bár legtöbbször csak utólag, az eredmény ismeretében. A bennünk lévő „Isten alakú űrt" ezek a megszentelt megállások hozta áldások, Isten maga képes betölteni. Ha ezek nem töltik be, rögvest jelentkezik valami más az üres helyre. Azonban senki sem biztosítja, A VASÁRNAP IGÉJE hogy ez a valami más tényleg hasznos. Igaz, nem igényli a teljes odaadással végzett mérlegelést, az elkötelezettséget sem. A megszegett szövetség, az idegen istenségek előtti hajlongás pedig nem engedi észrevenni a kipusztulás kezdetének vagy előrehaladott állapotának - Isten által előre megrajzolt - jeleit. Elkábít a röpke sikerekkel, könnyen nyert csatákkal, alaptalan ígértek véletlenszerű valóra válásával. Nem tart igényt a teljes szívre, teljes lélekre, bölcsen mérlegelő józanságra. Igaz, nem zárja ki azt sem, hogy végül mégiscsak Istenhez kiáltsunk. Mégiscsak tőle kérjen a csalárd emberi szó szeretetteljes isteni szavakat, tőle várjon a csalfa emberszív jóságos atyai szívet, mégiscsak Szentlelke jöttére várjon zsákutcába jutott lelkünk... Míg az utolsó napra minden valóra nem válik, amit az Úr az övéinek elkészített. ■ Farkas Etelka Imádkozzunk! Elveszett szavak és könnyelműen kimondott szavak szürke korát éljük, Uram. Lelked áldása ragyogtassa előttünk a te szavaid aranyfedezetét: Jézus Krisztusban elénk tárt erődet, szeretetedet, életre vezető kegyelmedet. Minden ígéreted, amelynek beteljesedését már látni engedted, bátorítson bennünket teljes rád hagyatkozásra, feltétel nélküli bizalomra, irántad való hűségre. Halld meg Urunk, megállni tudásért sóvárgó gyermekeid kérését! Ámen. Jézus Krisztus, egy Mesterünk ► „Ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” (Jn 12,32) - a húsvét utáni 6. vasárnap heti igéjében az áldozócsütörtökön mennybe vétetett Krisztus szólít meg bennünket. Az ő szavaira mintegy közös válaszként szólal meg a gyülekezet ajkán heti énekünk imádságos szövege: Jézus Krisztus, egy Mesterünk (EÉ 366). Azonban nemcsak visszafelé, mennybemenetel ünnepére tekint e szöveg, hanem második versszakával, mely a Szentlélek kitöltését kéri - „A te Szentlelkedet adjad nékünk!” -, egyben a közelgő pünkösd felé is irányítja figyelmünket. Ez a 16. századból származó ének igen sajátos darabja énekeskönyvünknek: eredetéről, szövegének és dallamának szerzőjéről semmilyen adat nem maradt ránk. Olyan korból való, amely még nem tartotta természetesnek, hogy a szerző nevét is megörökítse az énekszöveg mellett, s így a 16. századi darabjaink jelentős része névtelenül maradt fenn. Heti énekünk szövegének legrégebbi feljegyzését az 1600 körül összeállított Batthyány graduálban találjuk, amely a gyulafehérvári püspökről, Batthyány Ignácról kapta nevét. Kottával közölt dallamai révén — a gyakori hanghibák, elírások ellenére is - a magyar népénektörténet értékes forrása e kézirat, melyben a Jézus Krisztus, egy Mesterünk kezdetűn kívül még az Ó, mi kegyelmes Krisztusunk (EÉ 196), valamint az Új világosság jelenék (EÉ 258) című énekeinket is megtaláljuk. A Batthyány kódexben olvasható hét strófa tartalma ugyan azonos a mai formával, kissé nehézkes verselésén azonban javítaniuk kellett a későbbi énekeskönyveknek, így ma már egy prozódiailag szerencsésebb, gyülekezetszerűbb formában énekelhetjük. Az 1778-ban kiadott „öreg” debreceni énekeskönyv az első olyan forrás, melyben a 366-os ének kottával szerepel. Ez a gyűjtemény még a 19. század elején meginduló, a hagyományos énekanyagot megritkító egyházzenei „reformok” előtt készült el, így két évszázad protestáns énekkincsének s nagyrészt megörökítetlen dallamainak utolsó nagyszabású összefoglalása lett. Erre utal az „öreg” jelző is, mely nagy formátumút jelent. A debreceni énekeskönyvben a mai szövegvariánssal szinte szóról szóra egyező formát láthatunk. A harmadik versszakban azonban, mely azért könyörög, hogy a Szentlélek „bűnös életünket megjobbítsa” érdemes egyszer az „öreg” debreceni énekeskönyv megfogalmazását is átgondolnunk s annak szigorú szavait megszívlelnünk: „Mi szívünket megújítsa, / Sebeinket meggyógyítsa, / Veszett erkölcsünket megjobbítsa!” ■ Fekete Anikó Egy lélegzetnyi pillanat s a végtelen, egyetlen énekben Mint a lélegzet, mely egybeforr minden lélegzettel. Mint szívdobbanás, mely élettel telít el, és ver és újra ver, újabb pillanatát ígérve az életnek. CANTATE Mint a jeruzsálemi kereszt, mely sokadmagával hirdeti, hogy a Krisztus ember lett és szenvedett, és viselt szúrt és vágott sebet, ötöt is mindenkiért. Kinek a szíve dobbant - akár a miénk, ki lélegzetet vett - akár mi most. Majd elhallgatott! Lélegzet, hang, csend, majd szünet. Ebből áll a dallam. így szól az ének. Lélegzet - mely az életet jelenti, mi a Teremtő lehelete. Hang - mely szó és tett, és megváltoztat mindeneket. Csend - amelyben Isten lakik, és az ő ereje tárul fel. Szünet! Majd újra lélegzet. A Lélek zeng! Ki meghalt, él! A dallam pedig hétszer cseng a fülünkben, szól lelkűnknek. Mint ősi gregorián, mely egy tisztább és szebb korról mesél. Mint ének, mely letűnt magyarságunk mélyéről regél. Mint dallam, mely lelkünket mégis most szólítja meg. Mint Taizé hangja Árpád-kori templomainkban. Mint imádság anyáink ajakiban. Mint fohász gyermeki naivan. Mint hitvallása ennek a földnek, Magyarhonban. Kik hétszer vallanák meg az ég örök Istenének, hogy Jézus az, kit Krisztusnak nevezének, tanító ő, Mestere szívünknek, vigasza bánatnak, őrzője tudásnak, bölcsője, reménynek, hitnek és vallásnak. Krisztusról szól, otthonról, hazáról. Egységnek álmáról, az örök magyar vágyról... Ki orvosa testünknek, lelkűnknek, népünknek. Értelme munkánknak, tartalma hitünknek. Míg hangja szól az éneknek, az orgonakíséretnek. Hol lélegzetet együtt vesznek, és a szívek is egyszerre remegnek. Szóval azt mondják, azt rebesgették, hol ily nagy az egység, ott Isten közel. Hisz elég, ha ketten-hárman jönnek el. Pillanat úgy nem múlik, hogy az öröklét fénye be ne ragyogná, Krisztus a hívó szóra arcát meg ne mutatná. Hol Jézus, ott bizony térdek és fejek is meghajolnak. Tán a nagy Luther is igazat adhat, hogyha szólnak, hogy nem kétszer imádkozik, ki énekel, hanem hétszer mondja Istenének el, hogy hetvenhétszer is, ha kell, mindent a Krisztusnak rendel el. Most és örökké. ■ Kopf András
