Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-02-07 / 6. szám

„...mi ebben hiszünk és remélünk: ha a mi erőnk, bizakodásunk, jókedvünk, egymás iránti türelmünk elfogy, akkor az Úristen mellettünk lesz, és megadja azt a pluszt, többletet, ami átsegít a nehézségeken.”

Az elkötelezettség kalandja H* 4. oldal

„Vállára vett erdélyi tarisznyájában elfért a lopva hozott Sütő-dráma kézirata, Páskándi börtönnaplója, Kós Károly templomai és iskolái... a vajdaságiak dedikált könyvei, a kassaiaknak vitt Rákóczi-koszorú... kenyér, cukor és gyógyszer az ínség véget nem érő éveiben.”

Csoóri Sándor 80. évére 1»- 7. oldal

„Ezért az idősek védelmében három oldalban összefoglaltuk mindazt, amit tanácsolni tudunk nekik, hogy megelőzhessék a lopásokat, betöréseket.”

„Szolgálunk és védünk” !► 6. oldal

„Ily módon az interaktív rész kimondottan a bibliaismeretre alapozódik. »Természetesen« az embereket el is lehet veszíteni; ha valaki rosszul teljesít, eggyel kevesebben lesznek a templomban.” Csoda Csámpitól a Tuteláig !► 12. oldal

Hatvanad vasárnapjának evangéliuma (Lk 8,4-15) a magvetőről, illetve a négyféle földről szólva Isten igéjének, e drága kegyelmi eszköznek a sorsát mutatja, amint az ördög, a világhoz tapadásunk és közönyösségünk akadályozza bennünk Isten magvetésének áldott gyümölcstermését.

Luther-konferencia harmadszor

A házasság hetén túl

► Immár harmadik alkalommal tartottak Luther-konferenciát január 29-én és 30-án a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban. Tették ezt ezúttal is azzal a céllal, hogy Luther gazdag teológiai örökségét állítsák a középpontba, és felvillantsák annak egy-egy szeletét - természetesen igei útravalóról is gondoskodva.

„Teológia nem csak teológusoknak" - a konferencia szlogenje jelezte, hogy a szervezők ezúttal is vártak lelkészeket és laikusokat egyaránt, hiszen „a jó pap holtig tanul” közmondás nem csak a lelkészi kar tagjaira lehet érvényes. Bár a korábbi évekhez képest kevesebben éltek a lehetőséggel, hogy ilyen formában mélyüljenek el a lutheri teológiában, a konferencia színvonalát ez nem befolyásolta.

A nem egészen félszáz résztvevőt dr. Hafenscher Károly lelkész, az oktatási központ igazgatója, egyben a konferencia programjának összeállítója és Isó Dorottya veszprémi lelkész, az oktatási központ igazgatótanácsának elnöke, a Luther-konferencia megálmodója, egyben az alkalmak háziasszonya - és ilyen minőségében a péntek esti és a szombat reggeli áhítatok „felelőse” - köszöntötte.

Rövid bevezetőjük után dr Fabiny Tibor professzor tartotta meg Hogyan segít Luther a gyakorlati bibliaolvasásban? című, „praktikus” útmutatásokkal megtűzdelt, valóban a mindennapi Szentírás-tanulmányozásra fókuszáló előadását. Az esti imádságot és a kötetlen együttlétet követően három további nagyszerű referátum reményében tértek nyugovóra a résztvevők.

A szombati nap programja az előzetes tervekhez képest némiképp módosult. Dr. Korányi András egyetemi docens betegség miatt az utolsó pillanatban lemondani kényszerült a konferencián való részvételét, így nem tudta megtartani Luther a bűnbűntudat-bűnbocsánat témájáról című előadását. Helyette a résztvevők a reggeli áhítat után egy tavaly megkezdett témában mélyültek el még jobban: Véghelyi Antal lelkész, teológiai referens Luther felfogásának változása Isten kettős kormányzásáról a parasztháború után című referátumát hallgatták és vitatták meg. Az eredetileg ebéd utánra tervezett liturgiái előadás - Hafenscher Károly Minta-e Luther istentiszteleti rendje a mai evangélikusságnak? című áttekintése - is előbbre került, és csak a kérdések megválaszolása maradt a kora délutáni órákra.

Mielőtt azonban ki-ki hazaindult volna, a záró istentisztelethez kapcsolódva - melyen 2Pt 1,16-21 alapján, a korábbi évekhez hasonlóan, Ittzés

János elnök-püspök hirdette Isten igéjét - az úrvacsora közösségében lehettek együtt a résztvevők.

■ V.J.

A referátumok szerkesztett, rövidített változatai lapunk 8-10. és 13. oldalán olvashatók; teljes terjedelmükben a Keresztény Igazság című folyóirat tavaszi és nyári számaiban jelennek meg. A konferencián elhangzott előadások teljes hanganyaga letölthető Garai András honlapjáról (http://garainyh.hu/), a Friss írások & információk linkre kattintva.

■ Kendeh K. Péter

A hazai és az európai statisztikák egyaránt azt mutatják, hogy átalakult a házasság előtt állók vagy éppen helyette más formában együtt élők házasságról alkotott képe. A házasságok számának csökkenése, a házasságon kívül született gyermekek számarányának növekedése egyértelműen jelzi, hogy az egykor a társadalom alapintézményének számító házassági együttélésről ma már korántsem az az általános felfogás, hogy ez lenne az egyedüli lehetséges útja az emberi élet e világi kiteljesedésének.

A statisztikákat látva többnyire a korszellemet emlegetjük, amely kikezdte az ősi, tiszta értékeket, amelyeknek legfőbb letéteményesei éppen mi, keresztények volnánk. Annyira kikezdte, hogy már nemcsak Istenről gondolkodik másként a mai emberek többsége, mint ahogyan mi hitünk alapján tanítjuk, hanem már az emberi együttélés alapvető normái tekintetében is szakadék húzódik közöttünk. Ma már nem egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen érték a család, a hűség, az „egy testté léteiben” megfogalmazódó kizárólagosság, mindezeket felülírják más érdekekértékek - többnyire úgy látjuk, hogy az egyéni érdekek, szemben a közösségi érdekekkel. Az egyén inkább a közösségről és a közösségért meghozandó áldozatvállalásról mond le saját érdekeiért, inkább felrúgja a már meglévő közösséget, vagy eleve nem is vállalja fel a teljes elköteleződést, mert egyéni érdekei érvényesülése előtt nyitva akarja hagyni az utat.

A jövőt tekintve még borúsabbak a kilátásaink, hiszen azok a gyerekek, akik összetört házasságban, párkapcsolatban nevelkednek fel, már az általuk megtapasztalt mintát „élik tovább” és számukra is a válás lesz a konfliktusok kezelésnek lehetséges módja, vagy maguk sem akarják azt az elköteleződést felvállalni, amelyet már szüleik sem vállaltak.

Mi - akik az ember boldogságáért felelősséget érző kereszténynek, illetve ilyen egyházhoz tartozónak valljuk magunkat - óhatatlanul kérdésekkel találjuk szemben magunkat. Talán már túljutottunk azon, hogy egyszerűen csak a „bűnös világot” kárhoztató kérdéseket ismerjük fel, és ezekre keressük a választ ahelyett, hogy az igazán lényeges és a mi felelősségi körünkbe tartozó kérdéseket fogalmazzuk meg a házasság „intézményével" kapcsolatban.

Mert nem elég pusztán azt kérdezni, hogy miért van válságban úgy általában a házasság intézménye, nem elég azt kérdezni, hogyan vehetjük fel a harcot a korszellemmel szemben, nem elég azt kérdezni, hogy milyen bűnös folyamatok vezettek odáig, hogy a legszentebbnek tartott emberi közösség elveszítette a „szentség”ből született védelmet és elköteleződést. Sőt nem elég megbotránkozva erkölcsi ítélőszékbe ülnünk, amikor „saját köreinken belül” élő emberek házassági válsága, életvitele kerül szembe az általunk szentnek tartott renddel. Vagyis nem az az elsődleges feladatunk, hogy a megtört vagy létre sem jött házasságokkal foglalkozzunk, hanem az, hogy a meglévőkkel, a még tervezettekkel törődjünk. És az igazán súlyos hiányosságaink, mulasztásaink éppen ezen a területen vannak.

Bizonyára „kellemesebb” azzal foglalkoznunk, hogy a korszellem vagy „e világ ura” mit tett a házasság, a család rovására, mint azzal, hogy mi mit nem tettünk, teszünk meg a házasság, a család érdekében. Ha az általunk képviselt - e világra vonatkozó - értékrend egyik alappillérének a házassági együttélést, a családot tartjuk, ha éppen a házasság, a családi közösség válságáról beszélünk, akkor nem tehetjük meg, hogy nem vesszük észre: saját magunk válságáról kell beszélnünk.

Az elsődleges hiányosságunk - és nem csak a házasság tekintetében - az, hogy megszűntünk lelkigondozói közösség lenni. Összeadunk párokat, előtte pár héten, hónapon át „felkészítjük” őket, esetleg hívjuk őket a „fiatal házasok körébe” (már ahol egyáltalán létezik ilyen) vagy úgy általában a gyülekezet közösségébe, megkereszteljük a megszületett gyermekeket, de valamiért mégsem teremtődik meg az a közösség, amely egyáltalán teret engedne annak, hogy egy gyülekezet és annak lelki vezetője valóban lelki vezetője legyen egyegy párnak. Már nem is várjuk ezt el, nem is így tekintünk - lelkészként és gyülekezeti közösségként - saját hivatásunkra, feladatunkra.

Egy-két kezdeményezésen túl (mint például a „házasság hete”, „házashétvége”) nem nagyon látszik, hogy az egyébként jól felismert problémára (a házasság válságára) keresnénk megfelelő, valóban segítséget nyújtó megoldást. És korántsem arról van szó, hogy egy egyszerűen a polcról leemelhető megoldást, amely ott porosodott évek, évtizedek óta, nem vettünk még észre, hanem elsősorban a feladatfelismerés, az irányultság, a motiváció és a szakértelem hiányáról. Mert igenis lenne mit tennünk, lenne kik mellé odaállnunk lelki vezetőkként - lelkészként és közösségként egyaránt -, elsősorban talán azok mellé, akik közöttünk vannak, de „kívül hagyják” problémáikat, kríziseiket vagy éppen azt, hogy ellaposodott, elszürkült egymás mellett az életük... És lenne mit tanulnunk a tekintetben, hogy miként lehetünk egy-egy pár mellett kísérő, lelki vezető lelkész és közösség.

Ha valóban olyan fontos érték számunkra a házasság, a család „intézménye” és elsősorban azok, akik ebben a legszentebb emberi közösségben élik életüket, akkor érdemes lenne végiggondolnunk, mit tehetünk és mit kell tennünk „ezen a héten túl”.