Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-24 / 4. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2010. január 24. » 5 Jubiláló törvény ■ Dr. Frenkl Róbert A motiváció nyilvánvaló és egyértelmű. Szükségünk van arra az energiára, amelyet a kezdetekhez való visszatekintés szolgáltat. Ezért vált általánossá az emlékezés a húsz évvel ezelőtti eseményekre, szóljunk akár fordulatról, akár rendszerváltozásról. Mosolyognivaló a változások jelentőségének, valódiságának a megkérdőjelezése, bármennyire előrébb kellene már tartanunk a társadalom megújulásának az útján. Szerény memóriára vall a rendszerváltozás vitatása a világpolitika egészét vagy csak a kelet-közép-európai régiót tekintve is. Az egyik legfontosabb vívmány, mely a rendszerváltozás jelentőségét igazolja, az egyházak helyzetének azonnali és alapvető megváltozása volt. Ismeretes, emlékezetes, hogy még a puha diktatúrában is az volt a vezető tézis, hogy ideológiai kérdésekben nincs békés egymás mellett élés. Ezen alapult a rendszer maradék identitása, ezzel vélte létét igazolni. Húsz év után visszatekintve még inkább élesen kirajzolódik: a társadalom számára is talán éppen az egyházak szabaddá válása hordozta leginkább annak az üzenetét, hogy valódi a változás. A folyamat két legfontosabb állomása az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélküli megszűnése, illetve a lelkiismereti és vallásszabadságról rendelkező 1990. évi IV. törvény elfogadása volt. Most ez utóbbira emlékezünk a huszadik évforduló jegyében. 1990. január 24-én fogadta el — ahogy mondani szoktuk - még a régi Országgyűlés e törvényt a sarkalatos törvények között. Ihletett pillanat volt ez. Hatalmas lépés a jogállamiság újjáépítése útján. Sokszor elmondtuk, hogy a diktatúra politikai, gazdasági kártevésén túl talán a lélekrombolás, az erkölcsi pusztítás a legkártékonyabb, évtizedeket beárnyékoló következmény. Igen fontos, hogy a törvény visszaadta az egyházak szabadságát, de még fontosabb, hogy visszaadta a társadalom tagjainak a jogát ahhoz, hogy megválaszthassák, milyen úton járjanak, miben, kinek higgyenek, kit kövessenek. Nem volt könnyű, sőt még ma is helyesebb jelen időt alkalmazni: nem könnyű a regeneráció. Nem kell ezt szégyellnünk, de persze nem is szabad belenyugodnunk. Ha a gúzsba kötött emberről levesszük a kötelet, akkor még nem fog tudni futni. De elindulhat a sajátjának vallott úton. Az 1990. január 24-én megszavazott törvény 1990. február 12-én lépett életbe. Azóta több parlamenti ciklusban több kormány is nekirugaszkodott, hogy változtasson rajta, de eddig ez nem sikerült. Mert alapvetően - bár nyilván nincs tökéletes törvény - a lényeget illetően jóra sikeredett a jogszabály. Két fókusza adja időtálló voltát. Az egyik maga a jogállamiság sarkköve. Annak deklarálása, hogy senkit nem érhet megkülönböztetés, elmarasztalás a neme, fajtája, bőrének színe, vallása, felfogása... miatt. A másik fókusz a szektorsemlegesség rögzítése volt. Ez a mindennapi életben nem kevésbé fontosnak bizonyult alapelv. Az egyházi intézményeket ugyanaz a finanszírozás illeti meg, ha közfeladatokat látnak el - iskolát, kórházat, szociális otthont tartanak fenn, ha műemlék épület gazdái... - , mint az állami intézményrendszert. Ily módon épülhetett újjá az egyházi iskolák struktúrája, kapcsolódhattak be az egyházak az egészségügyi és a szociális ellátórendszerbe. Az egészséges pluralizmus csapdákat is rejteget. Az egyházakhoz közelebb álló politikusok több kedvezményt adva változtattak volna a törvényen, mások inkább szűkítették volna a mozgásteret. Abban általában megvolt az egyetértés, hogy a finanszírozást úgy kell alakítani, hogy minél inkább automatizmusok érvényesüljenek, ne évenkénti politikai alku döntsön arról, milyen összeg illeti meg az egyházakat. Kétharmados törvényről van szó, ezért mégsem sikerült mindeddig a változtatás, még ott sem, ahol megvan az elvi egyetértés. így azután érvényben maradt az egyházalapításra vonatkozó, sokat vitatott paragrafus is. Annak a gondolkodásnak a jegyében, amely az egyházakat a civil társadalom, a civil szféra részének tekinti, az 1990. évi IV. törvény úgy intézkedett, hogy akárcsak az egyesületeket, az egyházakat is megalapíthatja tíz, ilyen irányú szándékát egyöntetűen kinyilvánító természetes személy. Akkor ez a szövegezés mindenkinek megfelelt, hiszen nem volt jellemző a társadalomra az egyházalapítási szándék. Mégis, miután azt sem vitatta senki, hogy az egyházak számos jellemzőjüket tekintve - történelmi múlt, társadalmi igény... - sajátos szervezetek, a módosító indítványok között elfogadták Tóth Károly református püspök javaslatát, így száz fő szükséges az egyházalapításhoz. Korabeli jelenlévők szerint ezer, netán tízezer fő szükségességét is megszavazták volna, nem ez volt a fő téma, azóta azonban változott a gondolkodás, ám mint mindig, minden maradt a régiben. Az egyik oldal arra hivatkozott, hogy már a száz fő is kivételt jelent, a másik oldal viszont az egyházalapítás túl könnyű voltát bírálta. Száz főt meghaladó cég - mondják - azért is alapíthat egyházat, hogy visszaigényelhesse adója egy százalékát... Alapvetően jó, időtálló a törvény, mégis nyilván minden javítható. Legutóbb Bogárdi Szabó István református püspök elevenített fel egy már a rendszerváltozáskor vitatott lehetőséget. Eszerint az egyházakat - többek között korábbi földbirtokaik egy része révén - vagyonhoz kellene juttatni, hogy a vagyongazdálkodás révén fedezhessék hitéleti és társadalmi kötelezettségeik költségeit. Ily módon - az intézmények normatív támogatásán túl - leválhatnának az állami költségvetésről, és garantált lenne oly fontos függetlenségük. Van tehát teendő. A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház volt országos felügyelője Huszonegy új egyház alakult tavaly Huszonegy új egyház, vallási közösség alakult 2009-ben Magyarországon - közölte az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala január 13-án a Magyar Távirati Iroda megkeresésére. A Fővárosi Cégbíróságon hét egyházat - Az Út Gyermekei Egyház, Ezüstszem Spirituális Központ Egyház, Integritás Divina et Humana Egyház, Noé az Életért Közösség Natio Illiryca Keresztény Egyház, Reform Egyház, Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség - jegyeztek be. Az MTI-hez eljuttatott összeállítás szerint Pest megyében négy vallási szervezet alakult: Békesziget Egyháza, Jézusi Teljes Evangéliumi Közösség Ökumenikus Gyülekezete, Sorsunk és Jövőnk Szeretetszolgálat, Yotengrit a Tengervégtelen Ős-Szellem Egyháza. Fejér megyében két egyház, a Magyarországi Keresztény Misszió Szövetség Egyház és az Aranybárka Egyház kérte a területileg illetékes cégbíróságtól a bejegyzését. A további nyolc új egyház: De La Salle Szent János Egyház (Baranya), Silencio Hitközösség (Bács-Kiskun), Mária Temploma Egyház (Békés), Debrecen Menhely Egyház (Hajdú- Bihar), Béke Gyülekezet (Komárom- Esztergom), Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház Magyarországi Egyházteste (Somogy, ez utóbbi egyházi önálló szervezetként lett feltüntetve), Ekklesia Gyülekezet (Szabolcs-Szatmár-Bereg), Hiszünk és Cselekszünk Kisegyház (Veszprém). Az egyházak közül van, amelyik a polgári védelmi, tűzoltási tevékenységet, valamint a bűnmegelőzés népszerűsítését jelölte meg céljául, más új egyház „a tudatosság egyre magasabb szintjére való segítést” szeretné elérni „anélkül, hogy a hit megélését kötelezően előírt rítusokkal tenné mechanikussá” - olvasható az összeállításban. Más egyház célja „a hitben való megerősödés előmozdítása és segítségnyújtás az időseknek az emberhez méltó körülmények közötti időskor megéléshez” míg van olyan, amelynek tanítása az „ősi magyar hitvallásban” gyökerezik, illetve más vallási szervezet Jézus második eljövetelére helyezi a hangsúlyt. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium legutóbb 2007-ben kiadott, Magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek című kötete 168 egyházat sorolt fel. M MTI Jegyzetlapok Újévi sorok. Egymás újesztendei köszöntése ma már többnyire csak ennyi: „Boldog új évet!” Vagy még kurtábban: „B. ú. é. k.” Alig van gyerek, aki még énekelne szüleinek ilyenkor, esetleg tudna kedves rigmusokat. Én ma is hallom a régi vidámkomoly sorokat, szinte reng belé a lélek: „Adjon Isten füvet, fát, / Tele pincét, kamarát, / Sok örömet e házban, / Boldogságot hazámban / Ebben az új évben. / Elmondanám, nincs bundám, / Mert nem hagyott nagyapám.” Ilyenkor apám szeretettel hívott magához, hogy a legszebbet soha ne feledjem el. Mondta, és én halkan ismételtem: „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni, / Újulása víg örömet most kezd hirdetni. // Hirdeti már a Messiást eljöttnek lenni, / Legyetek hát Istennek igaz hívei!” * * * Reggeli séta. Hát itt tartunk megint, mint az előző évben. És mint az 1920-as esztendőben, a nagy válság és nélkülözés idején. Az utcák tele otthontalan emberekkel, az aluljárók rongyokba burkolózó hajléktalanokkal, minden huzatos sarkon motyogó koldusok kéregetnek. A közeli téren kora este hosszú sorok kígyóznak, fiatalok és idősek toporognak, hogy egy tányér meleg ételhez jussanak, egy nap legalább jóllakjanak. Iszonyú nehéz, de ébredni kell! Változtatni. Minden változás után kiált. Nem más, mi magunk segíthetünk magunkon. Föl kell támadnunk halottainkból, mint húsvét Krisztusa. Ezt kívánom ebben az évben, ebben reménykedem minden új nap virradatakor. * * * Köszönet. Meglepő papírszelet a virágüzlet üvegajtaján. Közel a forgalmas buszmegállóhoz: „Örömmel tudatom, hogy az eldobott cigarettacsikkek száma csökken. Dec. 11.: 39, dec. 15.: 30, dec. 18.: 25, dec. 20.: 7. Kösz: KATA” * * * Gáncs Aladár temetése. Zsúfolásig tele a kelenföldi evangélikus templom. Mennyi tiszta arc, idősek és fiatalok, mennyi csendes gyászú lelkész testvér az ország minden részéből. Harminc évvel ezelőtt, életem mélypontján az ő szívmeleg szavai öleltek vissza a hétköznapokba. És később is útravalóval teli prédikációja milyen sokat segített! A véletlenül szabad negyed óra, mikor istenes verseim tervezett kötetéről beszéltem, arról, hogy sietnem kell az elkészítésével. Elmosolyodott. „Meg kell írni gyönyörűen! - mondta csendesen. - Isten azután vigyáz a kéziratra.” Bizony ez igaz. És az is, hogy mindig késve köszönjük meg a jó szót, a biztatást. Sokan lehettünk azon a szombat déli búcsúzáson, akik bőségesen kaptunk, és semmit nem adtunk ennek a mindig ajándékozó nagyszívű lelkésznek, aki észrevétlenül még Bach d-moll toccatáját is lelkűnkbe csempészte. * * * Budapest. Szomorúan látom, hogy polgári létezése megszűnt. A polgárságot a Kádár-rendszer megtörte és szétverte. A rendszerváltás sem hozta vissza a város szeretetét. A közösségi szellemet, hogy jó itt élni, délután sétálni, beülni egy kávéházba. Az első feladat, szó szerint értve: ki kell takarítani és felmosni. Később vigyázni nagyon a tisztaságra. Mert a „pusztulást” nehéz lesz megállítani. Nem szűnik, inkább felgyorsul. Pedig Budapest nagyon szép: talán Európa legszebb fővárosa. * * * Esti olvasmány. „A semmibe írni csakugyan lehetetlen. De kinek akarsz írni? Az orvosodnak vagy a sarki trafikosnak?” Márai teszi föl a keserű kérdéseket 1950-es naplójában. Irtózom én is az ürességtől, amelybe sokszor belehull az ember. De próbálom leküzdeni. Minden igazi, végzetes üzenetet a semmibe írtak, ahogyan Szent Ferenc, Lao-ce vagy Hamvas Béla tette a legnehezebb időkben. # * * Január 10. Szombat. Aludtam volna még, de a meggyvágó veri ablakomat. Rászoktattam, hogy elsőként ő kap friss vizet és napraforgót. Én akartam így, ő csak ragaszkodik hozzá. Mégis. Haragszom rá, mert erőszakos és vad, mint a körülötte lévő világ. Tudom, a madaraknál is farkastörvények vannak, de ő ragadozó harcosként viselkedik. Már jóllakott, de jön, és üti, elűzi a cinkéket, felborítja az edényt, szárnyával kiszórja a magot. Kopogok, tapsolok, hogy tudtára adjam haragomat. Ő visszanéz, és mérgesen elszáll. Végre csönd. Állok az ablak előtt, a szélverte etetőnél, és várom a legkedvesebbet: a leheletkönnyű, bátor fenyőrigót. * * * Kodolányi levelei. Egy nagy író minden tollvonása izgalmas. így van ez a Boldog Margit, a Vízválasztó, Az égő csipkebokor szerzőjével is. 1952- ben írja: „Dolgozni kell, mert ez isteni parancs, és van-e nagyobb boldogság, mint engedni ennek a parancsnak. Méghozzá megértésből, szeretetből, alázatból, önként, szabadon.” Ez adott értelmet az életének - a legnagyobb megpróbáltatások idején is -, az a tudat, hogy tehetsége van a munkához, s ez az állandó készenlét független kortól, társadalmi feltételektől. * * * Számítógép. Az ezredév nagy vívmánya. Mást se hallok, csak ezt, akárhová lépek, ebbe botiok, akárki üzen, ezzel próbálkozik. Az írás haldoklik, lassan néhány öreg költő kiváltsága. Sok ember már a nevét se tudja leírni, a telefont választja, a hangszalagot vagy az elektromos kapcsolattartást. Mikes Kelemen ma nem írna kézzel nagynénjének, Márai sem fiatal barátjának, Nagy László nem tenne rajzos levele mellé arany falevelet. ■ Fenyvesi Félix Lajos
