Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-27 / 26. szám
2 •« 2010. június 27. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Gondviselő mennyei Atyánk! Hálával gondolunk arra, hogy kezdettől fogva irgalmasan vezeted népedet hívogató, vigasztaló szóval, jelekkel és nyilvánvaló cselekedetekkel. Bocsásd meg, hogy a magunk útját akarjuk járni, és nem figyelünk tanácsaidra! Kérünk, nyisd meg fülünket, hogy meghalljuk és megértsük a nekünk szóló üzenetet és útmutatásodat! Mindenható Urunk, ég és föld Istene! Hatalmaddal megrémíted a halandókat, alázatra kényszeríted a gőgösöket. Figyelmeztess minket eltévelyedéseinkre, és igazítsd lábunkat a helyes ösvényre! ítéld meg büszkeségünket és makacsságunkat! Add, hogy hűségesek maradjunk hozzád, és engedelmeskedjünk parancsolataidnak! Irgalmas Jézusunk! Köszönjük, hogy emberi testben jártál közöttünk, és közel hoztad hozzánk az Atya szeretetét. Segíts minket arra, hogy meglássuk értünk vállalt áldozatodban azt a kegyelmet, amely által bű-, neink bocsánatát remélhetjük! Emlékeztess bennünket szenvedéseidre, amelyeket a mi vétkeink miatt kellett elviselned! Fékezd meg nyelvünket, fogd le kezünket, ha gonosz indulat kísérti lelkünket! Hűséges Mesterünk! Taníts minket alázatra és szívből jövő irgalmasságra! Látjuk a világ nyomorúságát közelben és távolban. Indítsd el gyülekezetünket a másokért való szolgálat útján! Tégy eggyé a szeretetben mindazok iránt, akik természeti csapás, háború vagy igazságtalanság miatt szenvednek! Láttasd meg velünk mások szükségét! Nyisd meg szívünket, hogy szívesen adjunk abból, amit ajándékként tőled kaptunk! Szentlélek Isten, vigasztalónk és bátorítónk! Tőled kapjuk a bátorságot, hogy szembenézzünk saját nyomorúságunkkal, és meglássuk mások szükségét is. Köszönjük, hogy letehetjük eléd bűneink terhét. Erősíts minket, hogy mi is meg tudjunk bocsátani egymásnak, és testvérekként éljünk a világban a te dicsőségedre! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Viszont a cselekedeteket nem azzal a meggyőződéssel kell tenni, hogy azok által Isten előtt bárki is igazzá válhatna, mert ezt a hamis vélekedést a hit nem tűri meg, minthogy a hit az egyedüli igazságosság Isten előtt. Ellenben egyedül azzal a meggyőződéssel kell cselekedni, hogy a test szolgaságra hajoljon, és megtisztuljon rossz kívánságaitól, tehát semmi másra ne tekintsen, mint e kívánságok kitisztogatására. Ha ugyanis a lélek hit által megtisztul, és szereti Isten tetteit, akkor szeretne mindent hasonlóképpen megtisztítani, főként saját testét, hogy mindenek vele együtt szeressék és dicsérjék Istent. Ebből következik, hogy az ember saját teste érdekében képtelen tétlenkedni, és kénytelen sok jót cselekedni, hogy testét szolgaságra hajlítsa. De mégsem maguk a cselekedetek azok, amelyek Isten előtt igazzá tesznek.” H Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - ÉZS 48,12-19 „Hallgass rám...” Sokféle módon lehet olvasni a Szentírást, hallgatni az igét. Úgy is, hogy a múlt érdekes története elgondolkodtat, s az egykori igehirdetők szava elindít bennünk egy újabb gondolatot. De lehet úgy is, hogy rájövök: ami olvasható és ami hangzik, az rólam szól. Hiába két- vagy több ezer éves a történet, hiába más a szituáció, az ige csodája - amelyet a Szentlélek visz végbe - éppen ez: egyszerre csak élővé, maivá, aktuálissá válik a régi szó. Nem azért, mert párhuzamokat lehet vonni az akkor és ma történtek között. Nem is azért, mert a történelem néha ismétli magát, s ami akkor igaz volt, ma újra alkalmazható. Nem azért, mert a próféta akkori szaváról - mint ugródeszkáról - át lehet ugrani a mába, s hirdetni lehet valami hasonlót. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a régi szavakban, az évszázadokkal előbb leírt betűkben egyszer csak megszólal az Isten, a mondatokat megeleveníti a Lélek, s az élettelen szó élő igévé válik. így van ez mai bibliai szakaszunkkal is. Ne a párhuzamokat keresgéljük az egykori és mai között, ne a mai formára, stílusra és igényekre szabjuk át az egykori mondatokat. Kérjük a Szentlelket, hogy tegye élő igévé számunkra. Már a kezdőmondat felszólítása erre vonatkozik: „Hallgass rám!” Sokféle hang közepette Isten népének arra kell koncentrálnia, hogy meghallja Ura és Teremtője szavát. Hiszen szól. Hallgass rám, ne másra. Hallgass rám, ne a saját gondolataid, lelked belső hangjára. Hallgass rám, minden más mellékes, minden más hang - még ha szép is lehet - csupán másodlagos, netán veszélyes. Pedig sokan hívnak. Sokan szólongatnak. Külső-belső hangok irányítanának, beleszólnának, vagy éppen szirén módjára csalogatnának. Isten elhívott gyermekei, népe, ne rájuk hallgassatok. Értsétek meg Isten féltő, életet kínáló szavát: „Hallgass rám!" Ha még bizonytalanok lennénk - bár a gonosz egyik legfőbb munkaeszköze az elbizonytalanítás -, rögtön ezután elhangzik mindennek a kulcsmondata: „Én vagyok” Nem bemutatkozás, hanem a Szentírás egyik legfontosabb és legdrágább mondata: benne az örök, az élő, a létező Isten szólal meg, s a mondatra a mindenkori kiválasztott nép meghajtja fejét, és gondolatban vagy valósan térdet is kell, hogy hajtson. Már ez a rövid tőmondat is drága evangélium: „Én vagyok!’ O az igazi Létező, aki átfog múltat, jelent, jövőt. Ő az aki volt, amikor még semmi és senki nem volt. Ő az, aki van akkor is, amikor minden elhagy, eltűnik. Ő az, aki lesz akkor is, ha már az utam véget ért, és a világ is elmúlt. „Én vagyok!” - hangzik a drága mondat: Mózesnek, a választott népnek. Majd hangzik a testté lett Isten ajkáról ugyanez az isteni igényt bejelentő, mindent felülíró mondat. Jézus csodálatos „én vagyok mondásai” mindent összefoglalnak, ami az élethez szükséges és nélkülözhetetlen. Az evangélium igazi summája az „én vagyok” mondatok sora. S bár önmagában is elegendő lenne az isteni bemutatkozás, igénk mégis kibontja. Úgy nézhetünk rá, mint aki a kezdet és a vég, aki teremt, összegyűjt, elhív, beszél. Ő a kezdet és a vég. Tőle jövünk és őhozzá tar-A VASÁRNAP IGÉJE tunk. Vele nem látszatéletet élünk, hanem igazit, ami a „Vágyókból” való részesedés. Ő alkotott mindent. Mostanában különösen is fontos tudnunk azt, hogy a természet döbbenetes erői mind-mind az Alkotó kezében futnak össze. S akkor tudunk harmóniában élni a teremtett világgal, ha mi magunk is belesimulunk a Teremtő rendjébe, akaratába, terveibe. Hiszen ő alkotásának gondviselő, működtető Ura is. A történelem Ura. Tudjuk-e ennek fényében látni a távoli és a közelmúlt történetét? Tudjuk-e a Teremtő közelségében és a neki való felelősséggel formálni a történelem ránk eső pillanatait, hosszabbrövidebb szakaszát? Tudjuk-e az őiránta való bizalommal hordozni a történelem terheit? S képesek vagyunk-e a belé vetett reménységgel tervezni a jövőt? Amikor annyi minden nyugtalanít a múlt feltárásában és feldolgozásában, a jelen kuszaságainak megfejtésében és tisztázásában s a jövő kérdőjelei közepette, akkor őbenne találunk megnyugvást, békességet. „CsakIstennél csendesül el lelkem” - valljuk a zsoltárossal. De folytatódik a sor: „Én vagyok”, aki összegyűjtöm a szétszóródottakat, elhívom szolgáimat, én vagyok, aki beszélek hozzátok. Szétszórt életünk, széteső világunk egyedüli összefogója a Mindenható. Miért keresünk kétes megoldásokat helyette? Ő az, aki elhív, hiszen a jóra való hivatásunk nem emberségünkből fakad, hanem abból, hogy a jó Isten hív el a gonosz kötelékéből a jó, jót alkotó, jó felé haladó életre. Ő az, aki beszél hozzánk. Van kemény és határozott szava, hogy el ne vesszünk, utat kijelölő szava, hogy el ne tévedjünk, simogató és vigasztaló szava, hogy el ne keseredjünk. Szava nem rejtélyes, hanem érthető, ember számára felfogható, csak figyelnünk kell rá. Ezért is hangzott a kezdőmondat: „Hallgass rám!” Mi nem céltalanul bolyongunk, ki tudja, honnan, s ki tudja, hová... Minket az Örökkévaló, a Krisztusban megismert Isten indít, vezet, érkeztet és fogad be. De ez figyelmeztetés is egyben. Elrontott életek, zsákutcába került kapcsolatok, működésképtelenné vált közösségek. Kutatjuk az okokat. S közben elfelejtjük az igét: „Hallgass rám”... Bárcsak figyeltél volna parancsolataimra! Engem, a hibát, a gondok-bajok okait mindig másokban kereső embert szólít meg az Isten: bárcsak figyeltél volna. Itt azonban nem ér véget sem az ige, sem az emberi életpálya. Az evangélium lényegéhez tartozik, hogy Isten lehetőséget ad megtérésre, új kezdetre. Amíg hangzik az ige, amíg biztat, hogy őrá hallgassunk, amíg elhangzik a kulcsmondat: „Én vagyok”, addig van remény, hogy a történet, életem története „happy enddel” végződik, azaz megérkezem az atyai házba. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Köszönöm, Uram, hogy még szólsz és nem hallgatsz. Köszönöm, hogy még formálsz, és nem vetted le rólam kezedet. Köszönöm, Uram, hogy veled és nálad van jövőm! Áldott légy ezért. Ámen. Ékes dolog ismerni, Uram, felségedet ► Mai énekünk, az Ékes dolog ismerni (EÉ 67) a Dicséretek között található, hat versszakkal. A Dunántúli énekeskönyv (1911, majd 1955) viszont a Reggeli énekek közt közli (Dt 47), tizennégy strófával. A dicsérő téma általánosabb megfogalmazása mindkét besorolást lehetővé teszi. Az ének szövegének szerzője szemerei Matkovich Pál (1743- 1823); az ő verse Payr Sándor (a Dunántúli énekeskönyv egyik szerkesztője) átdolgozásában került be gyűjteményeinkbe. Kiss János szerint ez az átdolgozás Matkovich merev és néha rideg énekét egyrészt melegebbé, másrészt néhol tartalmasabbá tette. Matkovich Pál ügyvéd Győrött a dunántúli kerületi tábla ülnöke, császári és királyi udvari tanácsos, 1781- től a dunántúli evangélikus egyházkerület felügyelője. Korabeli jellemzés szerint „jeles talentumokkal bíró, középszerűséget felülhaladó tudományos műveltségű, különösen nagy törvénytudó s a maga helyén nagy jelentőségű férfiú”. Gyakran pihent a család szemerei kúriájában. Ahogy fogalmazott: „fájt a lelkének” hogy a helybeli evangélikusoknak nincs hajlékuk, ezért saját költségén megépíttette a győrszemerei evangélikus templomot 1807-ben. Később végrendeletében erdővel, pénzzel is gondoskodott a gyülekezet jövőjéről. CANTATE ||f Eged Wen diczerűnc, Jogi pályafutása mellett írásai is fennmaradtak. Témánk szempontjából legfontosabb, hogy 1803-ban Keresztény új énekek címmel adott ki énekeskönyvet. Énekünk dallamának forrásaként a Tranoscius-énekeskönyv 1674. évi kiadása van feltüntetve; ez jól mutatja a köztudott tényt, hogy egyházunk értékeihez milyen jelentős mértékben hozzájárul a szlovák örökség. Az először 1636-ban megjelent Cithara Sanctorum ugyanis, amelyet összeállítója, Juraj Tranovsky (humanista nevén Georg Tranoscius) után Tranosciusnak neveznek, a szlovák evangélikusság számára egészen a legutóbbi időkig a legfontosabb énekeskönyv, mely a magyar ajkú evangélikusok énekkultúráját is befolyásolta. A 7, 6, 7, 6 szótagszámú ének nótajelzése: Jezisi milosrdny, ochrance. Több hazai és külföldi, közelebbi és távolabbi változata ismeretes, a legkorábban német (1568), majd cseh forrásból. Az egyszerű, világos vezetésű dúr dallam első része az alaphangtól annak oktávjáig ível, kiemelt helyen kezelve a kvintet. A második rész két, lefelé irányuló skálamenet. Erre a könnyen énekelhető dallamra illesztették rá Matkovich Pál versét. ■ Ecsedi Zsuzsa Szitakötő? Paprika? Szívesen idézgettük diákkorunkban a 17-18. századi japán költő, Onicura Kegyetlenség című haikuját Illyés Gyula fordításában: „Szitakötő. De ha / kitéped szárnyait: / zöld paprika!” A szelíd Basho, elolvasván ezt a kegyetlen verset, állatszeretetétől vezettetve úgy illesztette be a buddhista világszemléletbe, hogy egyszerűen megfordította: „Paprika? Végy elő, / s ragassz rá szárnyakat: / szitakötő!” A szokatlan versforma, az Illyés Gyula magyar szavai mögé sejtett ismeretlen nyelv és a bizarr gondolat ellenére sem volt kérdés, hogy a vers többről szól, mint amit egyik vagy másik órán elmondhatnánk róla. Micsurin forradalmi kísérletei ellenére nem fért bele a biológiaóra kereteibe, a szó és forma játékának számos ott megismert példája ellenére többnek - és valahogy kevesebbnek is - tűnt, mint az irodalomórán megismert komoly versek. Nem hasonlított a fizikaórái kísérletekhez, és sohasem lett volna kedvem erről beadni egy rajzot. Ma már tudnám: ha valami ennyire ellenáll annak, hogy a helyére kerüljön, annak a hittanórán a helye. Diára írnám, mellémásolnám a 67-es éneket, bevinném az osztályba a gyerekeknek, és ezt mondanám: „Nézzétek, mennyire hasonlít ez a kettő!” És várnám, hogy sorjázzanak a felfedezett hasonlóságok kifejezései. Ömlenének? Csörgedeznének? Milyen szempontok születnének? Először a bátrabbak vagy az óvatosabbak szólnak? „Mindkettő versszerű.” „A japánnak is van dallama?” „Elég rövidek...” Aztán többeknek eszébe jutna, hogy hittanórán vannak: „Ma a buddhizmusról fogunk tanulni?” Egyre jobban belemelegednének... „Természet - ember...” „A világ és én ...”, „Teremtés - átalakítás ...” Egy idő után valakinek hiányérzete támadhatna, és megkérdezné: „A haikuban is van szó Istenről?” - Hát igen. E tekintetben a 67-es szókimondóbb. Itt talán néhány mondatot ki sem mondanék hangosan: Nagyon szép ez az ének. Igazi mérnöki munka, amelyből a szív sem hiányzik. Néhány egyszerű mondatba belesűrítve olvasható benne a teremtéstörténet, a kozmosz szépsége, a Gondviselés elemei és a megváltás történetének egészen sok konkrét részlete... azután saját helyem a világban. „Kies helyre esett örökrészem” - visszhangoznak bennem a zsoltár szavai, ahogy az ötödik vershez érek: „Ami vagyok, s amim van, / Mindent tőled nyertem”. Gazdag vagyok. A teremtés és megváltás ismeretében élhetek. Ékes, különlegesen szép dolog felségedet ismerni... Ahogy gondolatban ideérek, egyre több mondanivalóm van a diákoknak. A világ jelentéktelen és felülmúlhatatlan részleteiről beszélek, ahogyan Isten szeretete árad belőlük. Beszélek nekik ezekről, hogy legyen kedvük továbblátni a zöldpaprikánál. ■ Béres Tamás
