Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-13 / 24. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. június 13. »> 5 Kényelmes, bő kabát Hatodik évfolyamába lépett a lelkészakadémia Elindult a lelkészakadémia - avagy a jó pap holtig tanul, illetve Lelkészakadémia - jó bornak is kell a cégér. Ezekkel a címekkel olvashatók az első két alkalomról szóló tudósítások a 2004-es lapszámainkban. Az azóta eltelt évekről, a megélt huszonhárom kurzus tapasztalatairól beszélgettünk a két szervezővel, Varga Gyöngyivel, hittudományi egyetemünk docensével és Németh Zoltán pécsi lelkésszel a hatodik évfolyam huszonnegyedik kurzusán, amelyet június 4. és 8. között tartottak Balatonszárszón.- „Őszinte, gyanakvástól és egymás beskatulyázásától mentes, nyitott és befogadni, ugyanakkor adni is kész légkör jellemezte a kurzust. Másként nevezhetjük ezt testvéri, lelki közösségnek is” - többek között ezt olvashatjuk Kovács László lapunkban megjelent tudósításában, amelyet a második lelkészakadémiáról írt. Egyházi, sőt lelkészi körökben ennyire kell ezt hangsúlyozni? Varga Gyöngyi: Tagadhatatlan, hogy eleinte sokan fenntartással fogadták a kezdeményezést. Ennek az egyik oka az indulásban, illetve az akadémia szabályozásában keresendő: egyházunk országos presbitériuma, amikor szabályrendeletben rendelkezett a lelkészek továbbképzéséről, a lelkészakadémiát is beemelte a lelkészi munkaközösségek és a lelkészkonferenciák által nyújtott képzések sorába. Ezzel együtt a rendelet kimondja, hogy ebben az intenzív teológiai és spirituális továbbképzést biztosító képzési formában a lelkészi kar tagjainak öt év alatt legalább egyszer kötelező a részvétel. Emellett őszintén hozzá kell tennünk azt is, hogy bár nem vagyunk nagy egyház, a lelki, kegyességi sokszínűség evangélikusságunkra is jellemző, így természetszerűleg a lelkészi karra is. Épp ezért minden kurzuson érdekes látni, hogyan érlelődik össze az adott téma kapcsán a sokféle teológiai látásmód. Németh Zoltán: A lelkészakadémiát - német minta alapján - Lackner Pál és Ördög Endre kezdeményezte annak idején, és amikor ez a továbbképzési forma végül itthon is elindult, akkor kettőnket kértek fel szervezőként. Mi a kezdetektől azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy egy-egy ötéves ciklusban minél többféle téma és megközelítési mód érvényre juthasson. Egy kényelmes, bő kabáthoz tudnám hasonlítani ezt az egészet, amelyben az a jó, hogy sok minden és mindenki elfér benne és alatta. Ha bizonyos szempontok alapján elkezdenénk szűkíteni - például csak egyes teológiai irányzatok mentén szerveznénk, vagy csak a lelkigyakorlatra, esetleg csak a gyakorlati kérdésekre vagy épp csak az elméleti síkra helyeznénk a hangsúlyt -, akkor azzal kizárnánk bizonyos embereket. Nem ez a célunk, és valószínűleg ezért is kaptuk már meg a „liberális” jelzőt.- A lelkészakadémia honlapján visszamenőleg is láthatók a korábbi kurzusok témái és előadói. Milyen szempontok szerint végzik a szervezést? V. Gy.: Minden kurzus végén sor kerül kiértékelésre is, amelyen a résztvevők elmondják véleményüket. Ekkor nem annyira konkrét témaötletek hangzanak el, mint inkább általános javaslatok. A lelkészakadémia korábbi szakaszában - az egyházi vezetéssel egyetértésben - igyekeztünk „berkeinken belülről” hívni az előadókat. Az utóbbi időben azonban nyitási szándékkal más egyházak kompetens személyeit, illetve az adott téma szaktekintélyeit is felkérjük egy-egy előadás és műhelymunka megtartására. N. Z.: Minden előadónak nagyon hálásak vagyunk, hiszen munkájuk, kutatásaik mellett sokszor a szabadidejük terhére vállalták és vállalják a felkérést. Nem szeretnénk most „névsorolvasást” tartani, nehogy bárkit is kihagyjunk, de hadd illesse e hemind a három nagyjából egyformán beleférjen egy-egy napba, ezért a délelőtt és a késő délután inkább a szellemi foglalatosság ideje, a közte levő, viszonylag hosszú délutáni szünet pedig lehetőséget ad a pihenésre, beszélgetésre, elcsendesedésre. A program mindig úrvacsorái istentisztelettel kezdődik, a reggeli „klasszikus” áhítat sok esetben kísérletező, sajátos hangvételű - ez rendhagyó módon olykor áhítat közbeni diskurzusra inspirálja a kollégákat. Az esti alkalmakon inkább az imádságra és annak többféle formájára kerül nagyobb hangsúly. A hosszabb kurzusok programjába mindig beépül egy-egy kirándulás vagy színházlátogatás. lyen külön köszönet Takácsné Kovácsházi Zelmát, aki a kezdetektől figyelemmel kísérte és segítette a munkánkat, és ha tehette, mindig eljött a kurzusokra. A résztvevők konkrét visszajelzései mellett a kurzusok során mi magunk is látjuk, érezzük, mire van igény, mit lehet még hozzátenni a képzéshez. Olyan ez, mint a gyülekezeti élet - a lelkipásztori munkának az is része, hogy figyelje a közösség életét, és lássa, merre lehet továbbhaladni.- És hogy érzik, mindig sikerül a képzéssel szemben támasztott igényeket kielégíteni? N. Z.: Nem feltétlenül feladatunk, hogy mindig mindennek és mindenkinek megfeleljünk. Hozzáteszem, nem is lehet. Azt is felvállaljuk, hogy adott esetben az igényekkel szemben is próbálkozunk. Hogy egy konkrét példát említsek: egy-egy teológiai téma megbeszélése során mi nem egy leírt prédikációt szeretnénk a kollégák kezébe adni, amit majd vasárnap a szószékről elmondhatnak, hanem az a célunk, hogy miután a kérdést sok szempontból körüljártuk, a beszélgetés tapasztalatait leszűrve ők maguk készítsék el a saját stílusuknak és gyülekezetüknek megfelelő prédikációt.- Mennyiben tér el a lelkészakadémia a többi lelkészi továbbképzéstől? V. Gy.: Már eleve a hosszúságában. A négy-öt nap olyan mértékű ráhangolódást, a téma alapos feldolgozását teszi lehetővé, amely a többi, egy-két napos alkalomhoz képest mindenképpen pozitív. A koncepció kialakításakor három szempontot próbáltunk szem előtt tartani, amely az eddigi tapasztalatok alapján be is vált: a szakmai, teológiai műhelymunkának is nevezhető képzés mellett a lelkiség, illetve a rekreáció is fontos szerepet kap. És hogy- Rossz nyelvek ezért is hívják a lelkészakadémiát „wellnessakadémiának”? V. Gy.: Sajnálatos, hogy vannak, akik nem nézik jó szemmel, ha egy lelkész töltekezik. Nem gondolom luxusnak, ha az állandó készülés közepette - gondoljunk például a vasárnapi igehirdetésekre, a bibliaórai alkalmakra, a temetési vagy éppen az esküvői szolgálatokra - a lelkész is töltekezni akar. Általában az jellemző, hogy inkább a bánatunkat osztjuk meg a lelkigondozónkkal, és ritkábban keressük fel őt, ha öröm ér. Mivel a lelkész is ember, ezért ne sajnáljuk tőle, ha a rárakott terheket - akár kollégái körében is - időnként van módja letenni.- Letelt az első ötéves ciklus, és ha mérleget vonunk, őszintén el kell mondanunk, hogy a lelkészi kar egy része nem élt a lelkészakadémia által felkínált továbbképzési lehetőséggel. Vajon miért? N. Z.: Még mielőtt a kérdésre válaszolnánk, egyvalamit tisztázni kell. Szervezőként mi csak a „végrehajtói” vagyunk egy szabályrendeletnek. Nem a kettőnk feladata, hogy számon kérjük, ki miért nem jött még el a lelkészakadémiára, és nem is ránk tartozik, hogy ennek a következményeit tisztázzuk. A mi megbízatásunk az alkalmak megszervezésére, lebonyolítására és adminisztrálására szól. Az mindenesetre magáért beszél, hogy most már a hatodik évben járva és a huszonnegyedik kurzusnál tartva folyamatosan vannak jelentkezők, és sok lelkész rendszeresen részt vesz a továbbképzésen. Évente négy-öt alkalommal hirdetjük meg, a szolgatársak pedig szeretik és várják az alkalmakat. Nagy dolog, hogy a huszonhat meghirdetett kurzusból csak kettőt kellett elhagynunk a kevés jelentkező miatt. S hogy mi okból van még mindig néhány kolléga, aki nem vett részt lelkészakadémián? Sokféle magyarázat lehet erre. Biztosan vannak olyanok, akik a történetbeli favágóhoz hasonlítanak. Ők már régóta kicsorbult fejszével vágják a fákat, de még arra a kis időre sem hagyják abba, amíg megköszörülhetnék a szerszámot. Érdekes megfigyelni, hogy gyülekezeteink egy része még mindig nem szokott hozzá ahhoz a lehetőséghez, hogy a lelkésze több napra otthagyja a nyáját. Mivel a korábbi történelmi helyzet semmiféle belföldi vagy külföldi ösztöndíjat, továbbképzést nem tett lehetővé, a híveknek természetessé vált, hogy a lelkész soha nem megy sehova, mindig elérhető, és minden szolgálatot ő lát el. Ezek után, ha a lelki vezetőjük bejelentené, hogy néhány napra elutazik egy továbbképzésre, az nagy visszatetszést váltana ki. Kellő - felügyelői, presbiteri, netán esperesi vagy püspöki és anyagi - támogatás híján a lelkész inkább nem vállalja a konfliktust, és lemond az egyház által felkínált lehetőségről. A távolmaradás egy másik oka lehet az is, hogy a lelkészi karban az i “ idősebb generációhoz Ji; tartozók esetíeg úgy gondolják, hogy a pályán el° töltött évek alatt olyan tapasztalatokra tettek szert, amelyek birtokában a fiatalabb korosztályhoz tartozó előadóktól nem sokat tanulhatnak. De azt is őszintén be kell vallanunk, hogy vannak olyan kollégák, akik úgy érzik, a lelkészakadémia kényelmes, bő kabátja nem az ő ruhadarabjuk. V. Gy.: Akik azonban eljönnek, maguktól és szívesen jönnek, éppen ezért ki is veszik részüket a programokból. A végén pedig feltöltekezve, hálásan mennek haza — a visszajelzésekből legalábbis ezt szűrjük le. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a balatonszárszói konferencia- és missziói otthon nagyon bevált helyszíne lett a lelkészakadémiáknak. Az ellátás színvonala és az itteni munkatársak segítőkész közvetlensége is nagymértékben hozzájárul a képzések sikeréhez.- Milyen terveik vannak a jövőre nézve? V. Gy.: Egy-két korábbi kurzus tapasztalata alapján szeretnénk olyan „lappangó” teológiai témákkal foglalkozni, amelyek különlegességüknél vagy esetleg kényességüknél fogva nagy érdeklődésre tarthatnak számot. Annak örülnénk, ha a lelkészakadémia személyes fórumát választanák a kollégák ezek megvitatására, szemben a más fórumokon tapasztalható, sok esetben koordinálatlan, így nem mindig méltó hangvételű feldolgozásukkal. Az utóbbi időben különleges helyzet alakult ki a fiatal, kisgyermekes lelkésznők számának növekedésével. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy több napra otthagyják családjukat, ezért foglalkoztat bennünket az úgynevezett családos lelkészakadémia gondolata is. N. Z.: Fontolgatjuk „rétegkurzusok” szervezését is, például a pályakezdők vagy épp a nagy tapasztalatokkal rendelkező szolgatársak számára. ■ Boda Zsuzsa Gondozók lelki házban ^ Kétnapos, úgynevezett nyári konferenciát szervezett június 4-5-ére az Evangélikus Kórházi Lelkigondozói Szolgálat. Pénteken a megszokott társaság gyülekezett a piliscsabai Klotildligeten, a kertvárosi környezetben található Béthel Evangélikus Missziói Otthonban, hiszen többségük már évek óta részt vesz ezeken az alkalmakon. Heinemann Ildikó kórházlelkész rövid elmélkedésével kezdődött a program a Péter apostol első leveléből vett igéről: „Tudjátok, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem Krisztus drága vérén” (íPt 1,18-19) Ezután Radosné Lengyel Anna előadása következett Kommunikáció a családban címmel. A Déli Evangélikus Egyházkerület felügyelője (képünkön) a család fontosságáról beszélt, arról, hogy a családban kaphatunk erőt ahhoz, hogy szembeforduljunk a társadalmunkban uralkodó liberalizmussal, önmegvalósítással, munkamániával és egyéb káros tendenciákkal. Mondanivalóját rádiós riporterként szerzett tapasztalataival is gazdagította. Előadása végén arra bátorított: „Tegyük meg azt, ami rajtunk múlik!” Ebéd után Molnár József miskolci kórházlelkész vetítéssel egybekötött előadása következett a Hellinger-féle családállításról. Ezt a pszichoterápiás módszert nem olyan rég alkalmazzák Magyarországon, sokan még nem is hallottak róla. A dinamikus, érdekfeszítő előadás és az utána következő vezetett meditáció újszerűsége mélyen megérintette a résztvevőket. Közülük többeket érzelmileg fel is kavart, ezért volt fontos és nagyon hasznos, hogy Heinemann Ildikónak egy beszélgetés keretében mindannyian elmondhatták észrevételeiket, véleményüket, nehézségeiket... Balogh Éva kórházlelkész a tizenévesek világáról beszélt értő-érző módon. Mondanivalóját Ágai Ágnes verseivel is illusztrálta. A bőséges vacsora után egy kis séta következett. A szemlélődést és az utána következő esti imát Honti Irén kórházlelkész vezette, aki rövid magyarázatot is adott a szemlélődő imához. Másnap, szombaton Liptákné Gajdács Mária kórházlelkész vetítéssel egybekötött előadása tulajdonképpen igazi tanúságtétel volt saját családjáról, szolgálatáról, hitéről, lelkészi meglátásairól. Ezután Kulcsár Zsuzsa kórházlelkész számolt be a beteg, haldokló kisbabák, gyerekek körében szerzett megrendítő tapasztalatairól. Mondandójának a Család születik címet adta, mert sokszor volt tanúja annak, hogyan rendeződik családdá a beteg gyerek körül az anya, az apa, a testvérek, nagyszülők, sőt a kórházi gyógyítók is. Munkájának egyik értékes tanulsága: „A mosoly az a görbület, ami mindent egyenesbe hoz!” ■ Jakab Éva
