Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-06 / 23. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2010. június 6. !► 5 vallásközi párbeszéd konferencia Vallásszabadság és béke Interjú Mohammad Atho Mudzdarprofesszorral, az indonéz vallásügyi minisztérium főigazgatójával- Főigazgató úr előadása mély benyomást tett rám, és úgy gondolom, hogy általában a magyar résztvevőkre is. Bevezetésül mondana néhány szót magáról?- Nos, muszlim vagyok, doktorátusomat a UCLA-en, a Kaliforniai Egyetemen, Los Angelesben szereztem, tanáraim orientalisták - muszlimok és nem muszlimok - voltak. Ez már a folytatása volt az otthoni egyetemi képzésnek. Tanítok, az iszlám jog és szociológia professzora vagyok, emellett a minisztériumban a kutatás-fejlesztés és képzés felelőse. írtam néhány könyvet az iszlámról, részt vettem nemzeti és nemzetközi vallási dialógusokban, segítem a vallási vezetők munkáját a kormány részéről. Utazom a tartományokba, mindenféle vallási - iszlám, katolikus, protestáns, buddhista, hindu, konfuciánus - vezetővel találkozom, megvitatom velük a helyben nem megoldható problémákat, a tolerancia és együttműködés aktuális kérdéseit. A vallás fontos számomra, muszlim anyától születtem, vallásos közösségben nevelkedtem. Ha Indiában születtem volna, valószínűleg hindu lennék, ha Magyarországon, akkor katolikus...- Vagy protestáns...- Igen, vagy protestáns. Valójában nemigen van választás, döntően a neveléstől függ. Itt bizony őszintének kell lennünk. Csak később fejlődik ki az emberben a saját vallásának megértése, és erősödik meg a benne való hitben. Az ember muszlimként, keresztényként - és így tovább - indul, a szülei által. Ennek megértésével kell tárgyalnunk egymással.- Amint előadásában is utalt rá, előfordul, hogy a partnerek nincsenek teljes bizalommal egymás iránt, úgy gondolják, hogy a másik fél téríteni, misszionálni akarja őket. Hogyan határozná meg a misszió és a dialógus viszonyát?- Ez jó kérdés, mert a vallásközi párbeszéd résztvevői általában térítéssel is foglalkoznak, keresztények és muszlimok egyaránt. Ez valóban probléma, ha őszinték akarunk lenni. De idővel, úgy gondolom, a nyugatiaknál, akik tanulmányozzák az iszlámot, és később orientalisták lesznek, szintén kialakul az iszlám bizonyos megértése, az ellenségeskedéstől a megérteni akarás kíváncsiságáig és az egyre nagyobb szimpátiáig. Szerintem a kulcs a találkozás, a más kultúráknak való „kitettség” Minél jobban ki van téve valaki más kultúráknak, annál valószínűbb, hogy toleráns lesz irántuk.- Mindkét világvallás, a kereszténység és az iszlám is misszionáló.- így igaz, és ez probléma. Ha egy muszlim lát egy keresztényt, arra gondol, hogyan téríthetné meg. De véleményem szerint az áttérés problémája később jelentkezik. Bármikor és bárhol megváltoztatható a vallási hovatartozás, de manipuláció nélkül, vagyis nem gyerekkorban. Úgy gondolom, hogy így helyes az indonéz törvények és a különböző emberi jogi dokumentumok szerint. A gyerekeknek a szülők vallását kell követniük addig, amíg érett fejjel maguk nem dönthetnek. Nem szabad mást ajánlani az oktatásban. A muszlim vagy a keresztény oktatási intézmények ne próbálják meg áttéríteni a gyerekeket. Ezt tiszteletben kell tartanunk. Informálhatjuk őket, de a gyerekek áttérését ne fogadjuk el, várjuk meg, amíg elérik a megfelelő kort. Másrészt úgy gondolom, hogy a gyerekek áttéritése az emberi jogok elveivel is ellentétes.- A konferencián szó volt a kölcsönösség problémájáról a keresztény hátterű és a muszlim többségű országok között. Indonéziában, mint hallottuk, biztosítva van a vallásszabadság. Vagyis egy felnőtt muszlim áttérhet keresztény vagy más hitre?- Úgy gondolom, hogy a kérdés nem teljes, így elfogult, hiszen egy keresztény vagy más is térhet iszlám hitre. Minden vallást egyformán kell kezelni. Ha egy muszlim keresztény hitre térhet, akkor egy keresztény is iszlámra. Indonéziában nincs olyan törvény, amely megtiltaná a vallás megváltoztatását. Ez sokszor sok helyen meg is történik. Muszlimok keresztény hitre térnek, keresztények iszlámra. Miért olyan nagy dolog ez egyeseknek? Nem értem, hiszen a vallásszabadság nem csak az áttérés lehetőségét jelenti. A vallásszabadságnak annyi más dolgot is tartalmaznia kell! Az istentisztelet, a saját vallásgyakorlás lehetőségét, a vallásoktatást, vallási csoportok, mozgalmak szervezését - erre a szélesebb összefüggésre fel is szoktam hívni a vallási vezetők és emberi jogi aktivisták figyelmét.- Pontosan az utóbb említettekkel voltak nálunk problémák a kommunista időkben...- A vallási vezetők természetesen nem ajánlják híveiknek az áttérést. Ha igen, akkor, úgy gondolom, nem vallási vezetők. A vallási vezetők azt mondják: tartsd magad vallásod szabályaihoz, etikájához, értékeihez, amint remélhetőleg ismered. Áttérés nem naponta történik. Én egyszer sem változtatom meg a vallásomat, és úgy gondolom, Ön sem fogja hússzor életében... Az ember életében ilyesmi valószínűleg csak egyszer történik, ha egyáltalán. Miért korlátozzuk tehát a vallásszabadságot az áttérés jogára? Ez így nagyon elfogult kérdésfeltevés. Az emberi jogi nyilatkozatokban nyolc összetevője van a vallásszabadságnak, a vallás megváltoztatása csak az egyik. Tehát van még hét másik pont. A vallási vezetők azt mondanák: inkább a többi hetet hangsúlyozzuk, mint ezt az egyet.- Mi szükséges tehát az őszinte párbeszédhez?- Az őszinte párbeszédhez az kell, hogy ne nézzünk le semmilyen kultúrát, hanem az egyenlőség alapján folytassuk a dialógust. Vannak múltbeli tapasztalataink arról, hogyan találkoztak egymással különböző vallási csoportok. De a múltnak élünk? A jövőnek kell élnünk!- Vannak vallási konfliktusok az országban mindannak ellenére, amit elmondott?- Persze, vannak, voltak helyek, ahol előfordultak konfliktusok vallási csoportok között, a kilencvenes évek végétől. De hála Istennek, ezeken már túl vagyunk, mert minden érintett fél azt mondja, hogy ami sok, az sok, a konfliktusok senkinek sem használnak, csak ártanak mindenkinek. Hivatalból is kutattam, melyek voltak a fő tényezők. Például Ambon szigetéről beszélek, a Maluku-szigeteken. Úgy láttam, hogy ezek nem vallási konfliktusok voltak, legalábbis kezdetben nem, hanem gazdaságiak-politikaiak. Csak később támadták a vallási szimbólumokat, mecseteket, templomokat. Vallási csoportokat érintettek az összetűzések, de a gyökerek gazdaságiak, politikaiak voltak. Gazdasági problémák a bevándorló munkások miatt lettek, akik bizonyos munkahelyeket elfoglaltak a helyi lakosság elől. A vendégmunkások egy bizonyos valláshoz, az iszlámhoz tartoztak, a helyiek egy másikhoz, a kereszténységhez. A konfliktus tehát egyáltalán nem vallási volt, hanem a helyiek és a bevándorlók között alakult ki. Néhány hónapja meglátogattam a vidéket, központi vallási vezetőkkel együtt, és a helyi vallási vezetők azt mondták, hogy elég volt, együtt kell építeniük a jövőt, ott és az egész országban. Harminchárom tartomány van, tizenhétezer sziget, hét óra a repülőút a szigetcsoport legnyugatibb szegletétől a legkeletibbig. Óriási az ország, fontos a nemzeti egység, a vallási harmónia pedig ennek lényeges eleme.- Köszönöm. Búcsúzóul mit üzen a magyaroknak?- A magyarok többsége is egy bizonyos világvalláshoz tartozik és így egy bizonyos kultúrához. Az indonézek is - nyolcvannyolc százalékuk muszlim - egy bizonyos kultúrához. Ha a kultúrák találkoznak, párbeszédet folytatnak, és jó hatással vannak egymásra, az a világ békéjéhez is hozzájárul. ■ Sz. P. Indonéz sokszínűség Beszélgetés az evangélikus dr. fan Sihar Aritonang egyháztörténésszel ► Az indonéz delegáció tagjai közül kitűnt őszinte érdeklődésével dr. Jan Sihar Aritonang evangélikus egyháztörténész. A lelkész végzettségű tudós 2007 óta tölti be a Jakartai Teológiai Szeminárium elnöki posztját.- Professzor úr élénken tudakozódott a magyarországi viszonyok iránt. Ez az első találkozása hazánkkal?- Valóban, először járok az Önök országában, de Magyarország neve mindig is kedvesen csengett a fülemnek. Tudtam, hogy élnek itt is szép számmal evangélikusok. A Lutheránus Világszövetség több rendezvényének, köztük az 1984-es nagygyűlésnek Budapest adott otthont.- Feltételezem, hogy alapvetően az a protestáns szeminárium is evangélikus intézmény, amelynek Ön az elnöke.- Intézményünk esetében nem szoktuk használni sem az evangélikus, sem a protestáns jelzőt. Bár szemináriumi hallgatóink zöme valóban evangélikus, és én magam is olyan egyházhoz tartozom, amely a Lutheránus Világszövetség tagja, mégis ökumenikus intézménynek tartjuk magunkat. Egyrészt sok gyülekezetünkben - néhány németországi tartomány uniált egyházához hasonlóan - mind a református, mind pedig a lutheri hagyományok fellelhetőek, másrészt vannak katolikus hallgatóink, sőt szabadegyházi közegből, pünkösdi és egyéb evangéliumi közösségekből érkezett fiatalok is. Teológiánkon külön érdekességnek számít, hogy nálunk - Önök talán így mondanák: külsős tagként, megfigyelőként - tanulhatnak muszlim diákok is. Erről mi úgy beszélünk, hogy az „egység lelkét” próbáljuk megteremteni intézményünkben.- Ennek a nyitottságnak a szép példáiról mi magunk is értesülhettünk a gödöllői konferencián. Elhangzott, hogy Indonéziában vallásszabadság van, s hogy az emberek keresik a megbékélést egymással. Mégis, néha megdöbbentő eseményekről - keresztényüldözésről, terrorakciókról - is hírt adnak a médiumok...- Mindenütt különbséget kell tenni az elmélet és a gyakorlat között. Amit a törvények szigorúan megszabnak, nem biztos, hogy a társadalom minden rétege számára elfogadott. Kétségtelen, hogy vannak radikális csoportok. Indonéziában árnyalja a képet az is, hogy a szigetvilág régiókra van felosztva. Regionális kormányzás folyik, amelynek keretében egy-egy régió vezetése saját rendelkezéseket alkot, s ezek esetleg kifejezetten hátrányosak egy-egy vallási közösség - igen gyakran a keresztények - tekintetében.- No de mi lehet e mögött?Elhangzott a konferencián, hogy országuk lakosságának hat százaléka protestáns, és további három százaléka tartozik csupán más valláshoz, felekezethez. A nyolcvannyolc százalékos iszlám többség nem lehetne toleránsabb a kisebbséggel szemben?- Először is, ez a statisztikai adat ma már nem minden régióra igaz. A keresztények száma növekszik, a mohamedánoké ezzel arányban lassan csökken. Egy-egy régióval kapcsolatban olvastam olyan - nem hivatalos - statisztikát, mely szerint a Krisztus-követők már a lakosság húsz százalékát teszik ki. Ez természetes módon zavarodottságot, félelmet, s van, ahol - sajnálatos módon - haragot vált ki muszlim testvéreinkből. Bár lényegében mindegyik keresztény felekezet lélekszáma növekszik, de leggyorsabban az evangéliumi közösségek, a karizmatikus csoportok terjeszkednek. És nem véletlenül fogalmaztam így: terjeszkednek. Gyakran kell óvatosságra intenünk szabadegyházi barátainkat. A vallások egymás mellett élése ugyanis roppant érzékeny kérdés, itt nem lehet helye agresszív missziónak. Szomorúak vagyunk, hogy ezek a - főleg amerikai hátterű - közösségek nem vesznek részt a vallások párbeszédében. Ha a másikban nem látjuk meg a testvért, az bizalmatlansághoz, sőt egymástól való rettegéshez vezethet. A helyzetünket talán jól illusztrálja annak a doktori munkának a címe, amely az utrechti egyetemen jelent meg 2006-ban, egy muszlim tudós, Mujiburrahman tollából: Feeling Threatened - vagyis Megfélemlítve. Tudomásul kell vennünk, hogy pluralista társadalomban élünk, nem csupán Indonéziában, hanem az egész világon. A saját igazságunk, meggyőződésünk mellett csak akkor szabad kiállnunk, ha azt szeretettel tudjuk képviselni, ha a másik emberben meglátjuk Isten kedves teremtményét, ha őszinte odafigyeléssel egymást gazdagítjuk. így a pluralizmusunk nem ellentétek és feszültség forrása lesz, hanem a sokszínűség hordozója. ■ B. Pintér Márta
