Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-16 / 20. szám
io -m 2010. május 16. FÓKUSZ Evangélikus Élet EGYHÁZÜLDÖZÉS A KÁDÁR-KORSZAKBAN A konferencia résztvevői a Lendvay utcában felkeresték és bejárták az egykori Állami Egyházügyi Hivatal székházát !► Folytatás az 1. oldalról A határon túlról érkezett előadók segítségével széles körképet kaphattak a résztvevők arról is, hogy miként zajlott az egyházüldözés Kelet-Közép- Európa más államaiban. A „hallgató Mirák Katalin egyházat” háromféle ok késztette némaságra - ez is kiderült az elhangzottakból. Kitűnően felépített előadás ismertette meg a hallgatókkal a jogszolgáltatás és az egyházüldözés változásait a kádári korszakban. Statisztikai példák segítségével hasonlíthatták össze az érdeklődők, hogy a téeszesítés és a vagyoni kollektivizálás milyen romboló hatással volt a hitéletre és a vallás gyakorlására. A hallgatóság megismerhette az egyházi elhárítás irányítóit az 1956 és 1990 közötti évekből, továbbá megtudhatta, hogy ténylegesen miként zajlott a hálózatépítés az egyházakon belül. Mindszenty József bíboros élettörténetének felelevenítése a katolikus egyházzal kapcsolatos állambiztonsági üzelmekbe engedett rövid bepillantást. Az evangélikus tényfeltáró bizottság tagja, Mirák Katalin egyháztörténész - a Háló című könyv szerkesztője - a korszakból származó tankönyvek segítségével azt mutatta be, milyen is az ideális tartótiszt... Csütörtökön szó esett még a pártállami egyházpolitika végrehajtásában közreműködő szervekről, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és a Belügyminisztérium kapcsolatrendszerérői, valamint a pártállami időszakban adott egyházi kitüntetésekről. Elhangoztak Kiss István Nógrád megyei ÁEH-megbízott visszaemlékezései is. A konferencia másnapján a résztvevők arról hallhattak, hogyan alakult az 1956 utáni megtorlás a református egyházban, s hogy az 1960-as évek első felében milyen módszereket használtak a budapesti református ifjúsági csoportok bomlasztására. Mikrotörténeti megközelítésben értesülhetett a hallgatóság arról, miként zajlott az egyházüldözés egy Heves megyei kistelepülésen, Besenyőtelken. Az egyházkorlátozás nem állambiztonsági színtereit és eszközeit Csongrád megyei példák révén ismerhették meg a résztvevők, a Pápai Magyar Intézet megalakulása körüli különféle állambiztonsági „játszmák” felidézése pedig Rómáig vezetett. Végezetül a politikai rendőrség „új korszakáról” vagyis az államvédelmi módszerváltásról és az 1953-1955 közötti szerzetesrendekről hallhattak mindazok, akik május első csütörtökén és péntekén egybegyűltek a főváros V. kerületében található főiskola előadótermében. A feltárt tények nem maradnak rejtve a szélesebb nyilvánosság előtt sem: a szervezők még idén szeretnék kötetben megjelentetni az elhangzott előadások írott változatát. ■ -bodazs-A jezsuita szerzetesrend kulturális intézményében, a Párbeszéd Házában (Budapest VIII., Horánszky u. 20.) június végéig lesz látható az a kiállítás, amely azonos címével is jelezte szoros kötődését az Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban című konferenciához. A maga nemében egyedülálló tárlatot - a konferencia záróakkordjaként - Balogh Margit egyháztörténész és Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke nyitotta meg. Az egyházüldözés pártállami módszereit bemutatni hivatott kiállítás „installálása” az Evangélikus Országos Múzeum munkatársainak kreativitását dicséri. Az „ideális tartótiszt” Részletek Mirák Katalin május 6-án elhangzott előadásából Egykor a Belügyminisztériumban voltak, ma pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatóak azok az oktatási segédanyagok, amelyeket a belügyi szerv saját, belső használatára készített. E háttéranyagok az 1950-es és 1980-as évek között folyamatosan megjelentek. Kiadójuk előbb a BM Tanulmányi és Módszertani Osztálya, illetve Tanulmányi és Kiképzési Osztálya volt, majd az 1970-es évektől a BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnöksége, a BM III/I. (Hírszerző) Csoportfőnökség, a Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Tanszéke és a BM Könyvkiadó. A belügyi szakirodalmat a hivatásos tiszti állomány (tovább)képzéséhez használták. Néhány darabja a hálózattartás fortélyaival foglalkozik, vagyis azzal, hogy az operatív tiszt (tartótiszt, elhárító tiszt) hogyan, milyen módszerekkel tudja jól, helyesen, de legfőképp a legeredményesebben működtetni a hatáskörébe rendelt titkos segítők csoportját, azaz a hálózatot, az ügynökséget. 1956-58 az állambiztonsági módszerek tekintetében is fordulópontot jelentett. A belső használatra készült tanulmányok is magukon viselik a forradalom leverése után újragondolt és újrafogalmazott egyházpolitikai elveket és az azokhoz igazított állambiztonsági módszerek változását. A hálózattartásba a nyüt, erőszakos fellépés mellé fokozatosan más titkosszolgálati elveket és módszereket vezettek be. Bár a pártállam állambiztonságának céljai a korszakban alapvetően mindvégig változatlanok voltak, ezekhez a hatvanas évek végétől kifinomultabb, rafináltabb technikákat rendeltek, amelyeket a beszervezések és a kapcsolattartás területén is alkalmaztak. A fizikai erőszak mellé egyfajta „pszichikai hadviselés” társult. A szerv munkája azonban ettől semmivel sem lett erőtlenebb vagy eredménytelenebb. Sőt! (Az evangélikus egyházbeli beszervezések száma például épp a hatvanas évek végétől egyértelmű emelkedést mutat, s a titkos kapcsolatok java része is a következő két évtizedben jött létre, illetve működött.) Miben állt az újszerűség? A tiszt és ügynök személyes kapcsolatának jelentőségével a belső elhárítás mindvégig tisztában volt. A hálózatvezetésben e kapcsolat azonban idővel mind nagyobb szerepet kapott. A kapcsolatnak különösen a pszichológiai sajátosságai kerültek mindinkább előtérbe. Az oktatóanyagok szerzői kiemelten foglalkoztak azzal, hogy a legújabb (vagy még csak kísérleti fázisban lévő) pszichológiai, pedagógiai ismeretek és módszerek hogyan alkalmazhatóak a hatékonyabb belső elhárítási munka érdekében. (Néhány beszédes cím az e törekvés nyomán kibontakozó „szellemi termésből”: Balázs Tibor és dr. Sziklai István 1975-ben kiadott tanulmánya A belső reakció elhárítási területén foglalkoztatott ügynök vezetésének és nevelésének néhány pszichológiai sajátossága címmel vagy Bollók Sándor Kísérleti pszichofiziológiai módszerek és felhasználási lehetőségük a MNK Belügyminisztériuma állambiztonsági szerveinek hálózati-operatív tevékenységében című kandidátusi értekezése 1984-ből.) A tanulmányokból közvetve az is kiolvasható, hogy az állambiztonság maga milyennek képzelte el az „ideális, a jó, a hatékony, az eredményes” operatív tisztet, ehhez milyen elvárásoknak kell megfelelnie, milyen emberi, személyes tulajdonságokkal, szakmai ismeretekkel, felkészültséggel kell rendelkeznie. Melyek a titkosszolgálat szempontjából „ideális tartótiszt” alapvonásai? A tiszt az ügynök számára mindenekelőtt az elvont hatalom képviselője, konkrét és közvetlen megtestesítője volt. Ő a hivatásos állománynak az a része, aki rendszeres, „testközeli” kapcsolatban állt az ügynökkel. Kulcsembere a hálózati kapcsolatnak, annak eredményessége sokszor rajta állt vagy bukott. Egy drámai hangú, de keresztény szemmel nézve mérhetetlenül kicsinyes és korlátolt állambiztonsági megállapítást idézve: az ügynök azzal, hogy „titkos együttműködésbe lépett állambiztonsági szerveinkkel, sorsát a szervet képviselő operatív tisztre bízta”. A hálózatvezető tisztnek bizonyos fontos emberi tulajdonságokkal és szükséges vezetői képességekkel kellett rendelkeznie. Csupa pozitív tulajdonságot vártak tőle: hivatástudat, kezdeményezőkészség, fegyelmezettség, szívósság, erős akarat, analitikus látásmód, jó emlékezőtehetség, jó kapcsolatteremtő képesség stb. Továbbá legyen képes az előítéleteit irányítani, korlátozni, mert azok egyoldalú ítéletalkotáshoz vezethetnek, amely nem szolgálja a hálózati munka eredményességét. Rátermettségének alapvető mutatói közé számított, hogy a kapcsolattartás során mennyire tud maga körül tekintélyt teremteni és tartani. Mennyi akaraterőt, magabiztosságot, „kockázatvállalási stabilitást tud az ügynök felé kisugározni, alkalmas-e az ügynök aktivitásának a serkentésére”. Szükséges volt továbbá a „politikai szilárdsága”, „jó szakmai felkészültsége”, az „általános műveltség”. Követelmény volt, hogy a tiszt tudjon olyan helyzetet teremteni, amelyben az ügynök az állambiztonsági érdek teljes körű ismerete nélkül is „azonosítani tudja magát elképzeléseinkkel, vagyis gyakorlatilag a kényszer érzete nélkül vállalja az általunk meghatározott feladatok megoldását” Az ügynöktől ugyanis értelmi és érzelmi azonosulást vártak el, vagyis az „igazság értelmi felismerése” mellett az „érzelmi elfogadást is”. Titkosszolgálati konyhanyelven: az ügynök az „eszével és szívével” is dolgozzon a feladatok végrehajtásán, mert ez utóbbi biztosította az ügynöknek a feladatok végrehajtásához szükséges akaratát, és ezáltal vált érdekeltté a feladatok megoldásában. A végső állambiztonsági cél azonban az volt, hogy elérjék az ügynöknek a „politikai célkitűzésekkel” való azonosulását. Állambiztonsági szempontból a tartótiszt akkor vezeti helyesen az ügynököt, ha emberi közelségbe, munkatársi kapcsolatba kerül vele. Ez bizalmat és őszinteséget feltételezett a két (különben messze nem egyenrangú!) fél között. Kimunkálásához hozzájárulhatott például a tisztnek az a gesztusa, hogy „különösen a hosszabb idő óta dolgozó, kvalifikált ügynök esetében éppen ismereteire, élettapasztalatára hivatkozva kérje ki véleményét” egy-egy állambiztonsági feladat megoldásához. (Bizalom, őszinteség: figyeljük meg, az oktatóanyag a legmélyebb emberi érzelmek fel- és kihasználását írja elő az ügynök irányításában!) Ezek az - állambiztonsági szempontból kívánatos, egyébként pedig irreális - elképzelések azonban nem számoltak eléggé azzal az alaphelyzettel, hogy a többség az együttműködési hajlandósága ellenére is viszolygott a titkos kapcsolattól, azt maga is bűnnek tartotta, a társadalom hallgatólagosan elítélte és megvetette az ilyenben részt vevőket. (Az egyháziak nagy része is tudta, érezte, hogy amit tesz, az nem egyeztethető össze a hivatásával! Néhány döbbenetesen mélyre süllyedt egyházi ügynök esetétől eltekintve a többség nem tudta magát „jól érezni” ebben a szituációban, még akkor sem, ha az számára különböző előnyökkel is járt.) A belső használatra szánt és „Szigorúan titkos!” minősítésű állambiztonsági tanulmányok az ügynöktartás és -vezetés általános kérdései mellett több helyen az egyháziakkal tartott kapcsolat sajátosságaira is felhívják a figyelmet. Tanulságos például az alábbi állambiztonsági megállapítás: „Különösen jelentős szerepe van az érzelmi ráhatásnak a kulturális és a művészeti élet területén dolgozó ügynököknél, továbbá az egyházi személyeknél és a nőknél, akiknél az érzelmi befolyásolás természetes tartozékát képezi az értelmi, logikai ráhatásnak.” Látjuk és érezzük: a tiszt, aki az imént sorolt elvárásoknak mind megfelelt, eszményi alak. Természetesen a fenti iratanyagot is erős forráskritikával kell használni. Külön kutatást megérne azonban, hogy a tartótisztek a mindennapokban mennyiben feleltek meg ezeknek a követelményeknek. A papírformához képest valójában kik dolgoztak a III/III. csoportfőnökségen? Milyen módon folytatták az egyházüldözést? Vajon csupán a munkájukat végezték havi fizetésért, vagy meggyőződésből harcoltak az egyházi reakció ellen? A tisztek nevét, életrajzát, szolgálati múltját iratok alapján ismerjük, és valamilyen mértékig ma rekonstruálni tudjuk. Az evangélikus tényfeltáró bizottság a levéltári források mellett azonban igyekszik felkeresni és meghallgatni az egykori evangélikus hálózati személyeket is, akik töredékes, de igen érdekes és tanulságos tartótisztportrékat rajzolnak elénk. Az emlékezetből több évtized távlatából is meglepően személyes mozzanatok bukkannak fel. Arcot kapnak a papírfigurák. Vajon milyen lenne az „ideális tartótiszt” ma, a kutatónak, a kutatásnak, a múltfeltárásnak vagy a titkosszolgálat sokféleképp értelmezhető áldozatainak szempontjából? Leginkább egy olyan volt hivatásos, aki, bár nyilván máig köti őt a szolgálati esküje - benne a titoktartásra vonatkozó rész -, nem zárkózik el a nyilvánosságtól. Aki hajlandó megszólalni, s azért nem kér anyagi ellenszolgáltatást (ez utóbbira is van példa!). A volt tartó, akitől első kézből tudnánk, milyen volt az egyházüldözés a másik oldalról. Számunkra ilyen lenne az „ideális tartótiszt”.
