Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-09 / 19. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. május 9- >► 5 Jó (lutheránus) palócok az evangélikus múzeumban Réti Zoltán festményei előtt Zászkaliczky Zsuzsanna, Zalán Tibor és Kiss László ► „Egyetlenegyszer csináltam egy rossz viccet a jó öreg Geduly szuperintendensre, hogy úgy nézett ki a nyakán fityegő gallérjával, mint az orvosságos üveg. Akkor is felzúdultak ellenem a lutheránus képviselők, s odajöttek a folyosóra veszekedni. Én ugyanis (isten neki, már csak bevallom) magam is lutheránus vagyok, azért jöttek a szemrehányással:- Ej, ej. A saját főpapodat gúnyolod ki? Erre aztán én is méregbe jöttem:- Hiszen csak van bennem annyi illemérzet, hogy nem bánthatom a másét. Egyszóval, mikor én gúnyolódni akarok, találok én arra elég anyagot a saját eklézsiámban is.” Mikszáth Kálmán (1886) Az író halálának közelgő századik évfordulója alkalmából rendezett kiállításra invitáló meghívón szerepelnek a Mikszáth Kálmántól kölcsönzött mondatok. Nem csupán az adekvát idézetválasztás tükrözi híven az Evangélikus Országos Múzeum érzékét a korszerű értékközvetítés iránt, hanem mindenekelőtt az a bravúr, hogy az intézmény egy szintén Palócföldön alkotó (és szintén lutheránus) festőművész akvarelljeivel tiszteleg a nagy író emléke előtt. Réti Zoltán festményeinek többségét ugyanis Mikszáth-novellák ihlették, egyszerre irányítva a tárlatlátogatók figyelmét a „nagy palóc” egy-egy műremekére és e művek értelmezésének (társ)művészi lehetőségére. A lapzártánkkal egy időben tartott május 3-i megnyitóünnepségen - Zászkaliczky Zsuzsanna művészettörténész köszöntője és Kiss László népdalénekes „hangulatteremtése" után - Zalán Tibor költő, író méltatta az em-Réti Zoltán: Mikszáth Kálmán lékkiállítás nagyszerűségét. (A tárlatról bővebben lapunk következő számában készülünk beszámolni.) H EvÉlet-infó Kóbor kutyák hajnala ■ Lupták György Valahol a 6i-es úton van egy egyszerű kisvendéglő az út mentén. „Kóbor kutya vendéglő" - ez áll a cégtáblán. Előtte kimustrált, öreg amerikai autó, széltől tépázott lobogó a zászlótartóban. Gyurcsány Ferenc (egyik) elhíresült mondatát juttatja az ember eszébe: „Nem lehet kóbor kutyákat kikergetni az utcákra, hogy azok rágalommal szórják tele az országot, és megvádolják a miniszterelnököt.” Akkor sokunkban támadt e hazában kóborkutya-érzés. Számosán viseltek ilyen feliratú pólót is: „Kóbor kutya vagyok." Mert kóbor kutyákká tettek minket a saját hazánkban. Azt éltük át, amit Kányádi Sándor öntött versbe (Kóbor kutya): Előbb csak háztól házig verték, azután ki a faluból. Most két falu között tétován hol ide, hol oda lohol. Bátor kutya volt, eleinte még meg-megkapta a botot. S nézzétek: hogy elgyámoltalanodott! Mert a saját hazánkban lettünk földönfutókká. Mert utódaink gyaníthatóan hosszú évtizedekig nyögik majd az elmúlt nyolc év ámokfutását. Mert kiverték belőlünk a büszkeséget. Mert mindenáron kicsivé akartak tenni bennünket. Majdnem megszűnt a közbiztonság. Közerkölcs? Nevetséges valamivé silányult a BKV-s, honvédségi és még ki tudja milyen botrányok országában. És még nem látni, milyen csontvázak fognak kizuhanni a szekrényből. Újra rossz lett hazánkban kereszténynek lenni. Sorozatosan megalázták az egyházakat, szerződéseket rúgtak föl úgy, hogy csúsztatásaival a sajtó is minket sározott. És ami téboly: rossz lett Magyarországon magyarnak lenni. Ezt nem fogja soha megérteni egy angol, egy francia, egy hazájára, identitására büszke amerikai. Hogy egy idegen hatalom kényszerít önfeladásra, ilyet már produkált a történelem. De hogy saját hazánkban az általunk hatalommal megbízottak tegyék ezt velünk, ez tragédia. Sajátos magyar nyomorúság... Most azonban végre felállhatunk. Leporolhatjuk a ruhánkat, és fölegyenesedhetünk. Megfürdethetjük arcunkat a májusi napfényben. Emberek, kaptunk Istentől egy új lehetőséget. Igen, angyal szállt át a szobán, mit a szobán, az egész országon. Isten ajándéka ez, amit nem érdemeltünk meg. Mert korábban is kaptunk ilyen ajándékokat, de valahol mindig elpuskáztuk a lehetőségeket. Voltunk, akik már tán föl is adtuk, vajon ránk mosolyog-e még egyszer a Mindenható? A kóbor kutyát elviszi a sintér. Vagy még rosszabb, lelövi a vadász, a mezőőr. De most más történt. A kóbor kutyák újra otthonra találtak. Szép, fényes lesz a szőrük, lesz otthonuk, amelyet védhetnek. Bár a tejjel-mézzel folyó Kánaán még messze van. Még nagyon sok a tennivaló. S a rendcsináláshoz mindannyiunk összefogására van szükség. Akikre most bíztuk az ország s mindannyiunk sorsát, ők is emberek. így hát ők sem tévedhetetlenek. Adja az Isten, hogy ezt mindig lássák. S hogy legyen erejük a hibákat beismerni, legyen erejük javítani. Az őszinteség mindig meggyőző, az elődök által eltapsolt bizalmat így lehet visszaszerezni. Tudjanak idejében megválni azoktól, akik csak a magukét gyarapítanák. S ne gabalyodjanak bele a hazugságok hálójába, abból egyszer s mindenkorra elég volt. Mert jó volna újra büszkének lenni magyarságunkra, kereszténységünkre, történelmünkre, hagyományainkra. Mindarra, ami mi magunk vagyunk. Dóri lányom holnap ballag. Elnézem a tempóját, ahogy készül a felnőttségre, lót-fut, szervez, nyüzsög. Bánatos volt, hogy nem szavazhatott, mert a két választási forduló között töltötte be a tizennyolcat. S nálunk elég volt egy forduló is. Énekeljük majd, dúdolgatjuk: „Ballag már a vén diák...” Vajon mit hoz neki a jövő? Meg a többieknek, erőtől, jókedvtől duzzadó, okos gyerekeinknek? Ezt az esélyt most nem fogjuk elszalasztani. Nosza, emberek, köpjük meg a markunkat, dologidő van! Lugasok csöndes árnyain Születésnapi beszélgetés Ambrus Lajos íróval ► A magyar irodalom egyik legérdekesebb alakja. Könyvei szerényen kínálják magukat, de aki olvasni kezdi őket, az nem teszi le egyhamar. Kedves emlékek támadnak föl, régi ízek, lombarany őszök, szőlő-bor-ember örök és szép kapcsolata. Kevesen tudják, hogy az író nem csak a Kortárs Kiadóban tűnik föl, igazi hazája Egyházashetye, Berzsenyi szülőföldje. Kissomlyó, a hegy, a Ság, Duka, Kemenesalja: bazalthegyek és szelíd ligetek. Élénkzöldek és fűszeres levegő: a nagy költő versvilága. Ambrus Lajost az írószövetségben kerestem föl, kérdeztem az elmúlt évtizedekről és terveiről. Hogyan talált rá a Dunántúl egyik legszebb vidékére?- A nyolcvanas évek elején kerültem oda. Feleségemmel, Mátis Líviával költöztünk Berzsenyi Dániel szülőfalujába. Kemenesalja különleges helyet foglal el a magyar tájtörténetben, erről is írt Hamvas Béla az Öt géniuszban. Számomra természetesen Berzsenyi miatt volt roppant érdekes, akiről azt szoktam írni, hogy a legnagyobb magyar görög, az antikvitást új megvilágításba helyezte.- Hogyan élnek mai utódai?- Meglepődtem, hogy Kemenesalja színmagyar s érdekes módon evangélikus. Maga Berzsenyi is, aki törzsökös magyarnak tartotta magát. Végigjárta azt, amit a korabeli nemes ifjak, elkerült Sopronba, a líceumba, majd vissza a szülői házba. Később, miután megnősült, Somogy megyébe vitt az útja, ahol élete nagy részét töltötte, de azt mindig száműzetésnek érezte. A parasztság és kisnemesség színtiszta evangélikus, a családi hagyományoknak megfelelően adóztak az egyháznak, gyerekeiket Sopronba küldték tanulni, a hazának katona ifjakat neveltek... A maradék él ott, azért maradék, mert a mai világ nem hasonlítható össze a 19. század elejével.- A táj gyönyörű.- Nagyon patetikus táj. A könyveimben szoktam részletezni, hogy miért szép. Se nem alföld, se nem hegyvidék, kellemes és bukolikus. Ennek a tájnak a centruma nem Budapest, hanem Athén, a görög szellemnek és pásztori múzsának az együttléte. Németh László is járt erre 1936- ban, és leírja, hogy itt a zöld is más, mélyebb, a levegő rezgése is finomabb, a piros cseresznye is élénkebb színű.- Reggelfogja a kapát, a permetezőt, és dolgozik? Utána leül, és leírja a gondolatait?- Kapálni már nem szoktam. Mindennap kimegyek a szőlőbe, a szükséges munkát elvégezzük. Nagyobb területen többen összeálltunk, vettünk egy öreg traktort. Az egész gyümölcs- és szőlőkultúra benne van a génjeinkben. Nem volt ez nekem teljesen ismeretíen, hiszen az Alföldön születtem, Gyulán, öregapámnak volt földje, és dolgozni kellett benne. Sokat utazom Budapest és Hetye között, közelről látom az embereket. Nagyon leromlott a magyar falu. Az egész Kemenesalja környéke aprófalvas településekből áll, három-négyszáz lelkes közösségek sorakoznak egymás mellett. Sorra zárnak be az óvodák, iskolák, nincs papja az én falumnak, megszüntették a postát... Arról nem is beszélve, hogy vészesen fogy a lakosság, minden harmadik ház üresen áll, s a legtöbbet idős özvegyasszonyok lakják!- Gyermekek születnek?- Gyerek alig van. Az egész tradicionális falusi életnek vége. Valószínűleg Árpád-kori települések fognak eltűnni! Ha nem fog itt olyan politika győzedelmeskedni, ami a falut nem tartja ellenségének, akkor bizony sanyarú sors vár ránk. Sokkal mélyebb a probléma annál, hogy ezt felületes szemmel érzékelni lehetne. Míg a hatvanas, hetvenes években mondjuk négyszáz szarvasmarha volt a faluban, most egy sincs. Gyerekkoromban tele volt a környék aprójószággal, olykor kiengedték a disznókat is, most ez teljesen semmivé lett. A mélységet az jelenti, hogy az a tradicionális életforma, ami a magyar falut jellemezte, az egész országban eltűnt. És ez nem aktuális kérdés, hanem nemzetpolitikai tragédiá!- írás, könyvkiadás, folyóirat szerkesztése. Megfér egymás mellett?- A könyvkiadásba valójában belecsöppentem. A Kortárs Kiadót feleségem, Mátis Lívia vezette, aki négy évvel ezelőtt meghalt. Úgy gondoltam, segíteni kell a kiadón. Azzal a tehetséggel, szorgalommal, akarattal, empátiával nem is tudjuk, mint ahogy ő tette, de ne menjen tönkre. A szerkesztés viszont már ifjúkoromban is megvolt, Szombathelyen az Életünknél dolgoztam, onnan kerültem a Kortárshoz, ahol január óta főszerkesztő lettem. Nagyon nehéz, mert küzdeni kell naponta a fönnmaradásért.- Felesége jeles evangélikus családban született...- Huszonnégy évig éltem együtt Líviával. A családjában hat gyermek van. Mátis István, az apósom evangélikus lelkész volt, 2005-ben kilencvenhét évesen halt meg. Csináltunk is róla egy filmet Lillával, feleségem húgával, aki rendező. Luther egyik jelmondata lett a cím: Még mindig ültetek fákat. Apósom elképesztő személyiség volt. Szolgált falvakban, a visszacsatolt területeken, Felsőszeliben volt, utána kitelepítették őket, majd a Dunántúlra került... Nem volt tudós pap, de teológiai dolgokban a legjobbakkal tudottvitatkozni. Novellákat írt, a sajtót ellátta jobbító gondolataival, színes és nagyszerű ember, akitől én is sokat tanultam.- Hallotta prédikálni?- Mikor az általa alapított nádasdi templom ötvenéves volt, mindannyian elmentünk az ünnepségre. De az is szívszorító volt - mesélte —, hogy minden felsőszeli, a Don mellé sodródott katonának írt külön levelet. És ezek a fiatalemberek megilletődve válaszoltak neki. Megmutatta ezt a levelezőlap-gyűjteményt, bele is olvastam, és terveztük, hogy egyszer valamilyen formában megjelentetjük a megsárgult lapokat.- Befejezésül új terveiről kérdezem.- Az utóbbi időben naplókat írtam. A halál problémájáról, Lívia betegségéről mindent följegyeztem. A Magyar Nemzetben rovatom van Lugas címmel. Egy Mednyánszky-regénybe is belekezdtem, régóta csinálom, végigjártam az egész Felvidéket, a festő életútját... Dolgozni kell, naponta, nem érdemes nagy hűhót csapni a hatvanadik születésnapon. Azzal zárom beszélgetésünket: rettegjen a magyar irodalom! Az egyik öreganyám százkét éves korában halt meg. Mondhatom, most vagyok a kezdeteknél, remélem, még sok szépet tudok írni, lesz hozzá erőm és időm lugasok csöndjében. ■ Fenyvesi Félix Lajos
