Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-04-25 / 17. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. április 25. *■ 9 A konfirmáció ünnepi fénye ■ Szabó Lajos Napjainkban különösen is megbecsülendő, ha valamit sikerül szépen megünnepelni. Olyannyira uralkodik életünkben a rohanás és a kapkodás, hogy szinte már az is csoda, ha egy kis ünnepi pihenőre meg tudunk állni. A méltó ünneplésben közelebb kerülünk egymáshoz és ahhoz a tartalomhoz is, amelyet ünnepelni szeretnénk. Életünk mérföldköveinél is keressük a maradandó ünneplés módját és formáját. Ha másoknak szervezünk ünnepet, akkor különösen is szeretnénk, ha ereje és szépsége lenne. Hála és elkötelezés. Köszönet és reménység. Lezárás és új kezdés. Ezek a páros kifejezések az életút ünnepein mindig megtalálható tartalmak. Ilyen mérföldkőünnep egyházunkban a konfirmáció. Határozottan tovább él benne a tradíció, de egyre több új kérdés vetődik fel a mai megélésével, helyzetével kapcsolatban. Figyelemre méltó módon ma újra vágyódunk a szép formák után. Felfedezzük, hogy nem felesleges odafigyelni arra, hogy a külső kép ízléses legyen, mert sokszor éppen ebből indul ki a maradandó élmény átélése. Színeket választunk. Dallamokat keresünk. Ajándékon törjük a fejünket. Köszöntőnk mottóján gondolkodunk. A meghívottak listáját is írogatjuk. Közösségeink gyógyulnak, amikor az ünnepi perceknek fényük, ízük és jó légkörük van. Nem felejthetjük el persze eközben a tartalmat sem. Milyen jó később visszaemlékezni mindenre! Mennyi erőt adnak az ilyen ünnepi pillanatok! De ugyanígy jelen van sajnos egy másik megközelítési mód is: gyorsan túl kell lenni rajta. A ma divatos funkcionális megközelítés miatt sok esemény áldozatul esik ennek a szemléletnek. Elég, ha gyorsan lezajlik. Nem is érdekel már minket a hogyan. Csak később kérdezünk vissza: miért nem fektettünk több energiát bele, miért nem készültünk nagyobb gonddal, hiszen akkor az ünnep hatása is jobb és maradandóbb lett volna. Evangélikus egyházunkban - minden tradíciótörés ellenére - még ma is sok fiatal életében egyfajta csúcspont a konfirmáció ünnepe. Különleges és szokatlan a fénye, mert sok családban - vagy töredék családban - ritkán akad egy-egy olyan szép ünnep, amelyen mély tartalommal és jó érzéssel tudunk egymás arcába nézni. Szokvány helyett valami egyszerit adni, mert személyesen érint valakit ez az ünnep. Nem kevés fiatalnak a konfirmáció az első komolyabb találkozása a templommal, a lelkésszel, a gyülekezettel és a szakrális világgal. A gyakorlati kereszténység kezdő lépései ezek. Aki eljut ma a konfirmációi istentiszteletig, az mindenképpen érzi, hogy ez egy különleges nap. Nem megszokott, hanem egyedi. Nem átlagos, hanem kiemelkedő. A templomnak is speciális illata és szépsége van ezen a napon. A gyülekezet közössége azokra figyel, akik az ünnepi oltár köré állnak. Ami ennél mélyebb érzés: ha nem is teljes tudatossággal és mindent megértő ismerettel, de közelebb kerülünk Istenhez. Az ő vonzása és ereje érezhetővé válik számunkra. Ráérezhetünk valamire, amit tizenévesen szavakkal nehéz, tán lehetetlen kifejezni. De maga a belső élmény ettől még él, és nagy erővel tölt el minket. Olyan helyzet ez, mint amikor a Bibliából nemcsak a történetek, az események, hanem a zsoltárok érnek el minket a maguk mélységével. Hányszor adnak megtartó erőt és hitet az ilyen lelki alapon érkező üzenetek! A konfirmációi élménynek döntő része ez a személyes, közvetlen, lelki és érzelmi találkozás. Ha ez kimarad, akkor nagyon szegényen lépünk tovább az ünneptől. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal az észrevétellel, hogy talán egyetlen konfirmációs vizsgakérdésre sem emlékszem ma már, amelyet a hajdani vizsgán feltettek. Annál inkább az izgalomra és a vizsgadrukkra! A tananyag tartalmát és elsajátításának minőségét messze túlélte az alkalom szépsége, mélysége és sajátos ünnepe az életemben. És azok a szavak, gesztusok, amelyeket a felnőttektől láttam, éreztem és kaptam. A gyülekezeti közösség szeretete és törődése. Azt hiszem, a konfirmációi ünnep egyik specialitása, hogy a készülődés és a külsőségekre fordított energia itt nem vész kárba. Életre szóló élménnyé és eseménnyé válik. Érdemes ma is elgondolkodni a gyülekezetekben: hányán és milyen aktivitással készülnek évente a konfirmációi ünnepre? Ha nagy a visszaesés, akkor vajon mi lehet az oka? A presbitériumoknak külön is fontos feladata a következő nemzedék megszólítása, szeretete. A vonzó felnőtt közösség vágyat tud ébreszteni a fiatalokban a saját közösségük megélésére a gyülekezeten belül. Az irántuk való érdeklődés, a csoportjukra való odafigyelés a gyülekezet felnőtt tagjainak feladata. Nem ruházható át másra. Minden gyülekezetben érdemes lenne azt is felmérni, hogyan alakul a konfirmációra való felkészítés színvonala, minősége. Mennyi energiát fektet a gyülekezet ebbe a „projektbe” sok más, kevésbé fontos feladattal összehasonlítva. Beszélünk-e róla őszintén? Megfelelő pedagógiai színvonalon folyik-e az oktatás? Előkerülnek-e az élet legaktuálisabb kérdései a hetenkénti alkalmakon? Ez a találkozás az egyik legjobb lehetőség arra, hogy életvezetésre és életfelfogásra neveljünk. Megfelelő alapot és irányt adjunk. Elment-e a konfirmanduscsoport legalább egyszer-kétszer táborozni és kirándulni, megtapasztalták-e a közösségépítésnek ezt a módját is? Rákérdezett-e egyszer is a gyülekezet arra, hogy mit látnak, mit éreznek a fiatalok vonzónak vagy riasztónak a gyülekezeti közösségben? Megtesz-e mindent a gyülekezet azért, hogy közösségként álljanak oda a fiatalok az oltár elé, ne csupán egy esetleges csoportként? Biztos vagyok abban, hogy a felkészülés minősége visszatükröződik az ünnepi órákban. A felkészítő lelkész őszintesége, odafigyelése és hiteles személyisége is kihallatszik a fiatalok szavaiból és énekéből. A jövőbeli egyházi kötődésük intenzitása pedig szorosan összefügg azzal, hogy milyen gyülekezeti életet tapasztalnak meg. Nem elhanyagolható ebből a szempontból sem az a kérdés, hogy vannak-e generációkon átívelő alkalmak, és vannak-e olyan nyitottságú és formájú istentiszteletek, ahol a fiatalok is otthon érzik magukat, átélhetik annak a szépségét és erejét. Igényli-e a gyülekezeti közösség a fiatalok szolgálatát, vagy csak a tradíció részeként éli meg a konfirmációi ünnepet évente, sőt sok helyen többévente? Konfirmációi vizsgakérdés a gyülekezeti közösség számára, hogy mit tett azokért a fiatalokért, akik a konfirmációi ünnepen fogadalmat mondanak, és először térdelnek az úrvacsorái oltárhoz. Ma nem elég ezt a munkát egyedül a lelkészre hagyni, hanem a gyülekezetnek kell megosztania személyes hitélményét és élettapasztalatát a következő nemzedékkel. A párbeszéden túl a példaadás sem elhanyagolható ebben a vonatkozásban. Mennyire látnak a fiatalok tartalmas és hitet sugárzó életet a felnőtt gyülekezetben? Milyen légkört érezhetnek meg a mai evangélikus közösségekben? Egyáltalán követendő út-e az, amelyen mi járunk? A konfirmáció gyakorlatában mindig, régen is és ma is, az egyik döntő szófordulat a „nemzedékről nemzedékre”. Gondol-e a mai felnőtt egyháztagság őszintén és gyakorlati módon arra, hogy átadja az értékeket, és elmondja a történeteket úgy, hogy az a következő generáció számára erőforrássá és stabilitássá váljon? E nélkül a közös zarándoklat nélkül nagyon hiányos lesz a konfirmáció. Minden évben érdemes felidézni a konfirmáción elhangzó imádság könyörgő sorait: „Jövel, teremtő Szentlélek! Mert gyenge a mi erőnk, és gyarló a mi szívünk. Magunktól nem tudunk Krisztusban hinni, sem nála megmaradni. De benned reménykedünk, te minket is újjá teremthetsz. Szánj meg minket és ezeket a testvéreinket, akik most szép vallást tettek sok tanúbizonyság előtt.” Jó tudni, hogy nem függ minden tőlünk. Jó érezni azt is, hogy Isten különleges helyzeteket teremt ma is. Ráébredünk erre, amikor egy kicsit is elgondolkozunk azon, honnan is érkeznek meg a konfirmációi előkészítéshez a fiatalok, vagy éppen a felnőttek, akik korábban valamilyen oknál fogva kimaradtak belőle. A gyülekezet és a presbiterek számára egy szolgálat mindenképpen megmarad: az, hogy örömmel és nyitottan fogadják az érkezőket. Mindig kérdés, mennyire lesz otthonává a gyülekezet a konfirmandusoknak. Ezért sokat tehetnek azok, akik már így is érzik magukat, és hétről hétre megérkeznek a templomba vagy a gyülekezeti házba. Az utánpótlás szeretete és előttük a gyülekezeti kapuk és templomajtók megnyitása a felnőttek feladata. Szenteljük ebben az évben nagyobb energiát erre a küldetésre! Ne csupán egy presbiteri bevonulást jelentsen ez az ünnepen, ne csak a gyülekezeti felügyelő köszöntését! Jelentse a személyes odafordulást és az őszinte, szeretetteljes megszólítást is. Ünnepet erősítő presbiteri szolgálat ez a javából! Néha úgy értelmezi a megszokott vasárnapi gyülekezet a konfirmációi istentiszteletet, hogy ilyenkor otthon lehet maradni, mert úgyis eljönnek a családtagok, a rokonok és az ismerősök. Lesznek ott elegen. Ez lehetséges. De észreveszik és megérzik a fiatalok azt, hogy fontos-e az egész gyülekezet számára az ő jövőjük, sorsuk és hitük. Hogy van-e helyük a gyülekezetben. Ez a nap az ő ünnepük! Értük és velük az egész gyülekezeté. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszékének vezetője »SMS-VALASZ« A tudatos e p 0 t kereszténnyé válás esélye ► Hetilapunk tavaly szeptember 20-ai számában volt olvasható az a mintegy százhúsz, mobiltelefonon küldött rövid szöveges üzenet, azaz sms, amelyet az evangélikus presbiterek szeptember 12-ei országos találkozóján névvel vagy név nélkül juttattak el a gyülekezetek képviselői a két kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek címezve vagy épp a kérdezés és véleménynyilvánítás lehetőségét „csak úgy” megragadva. A pestszentimrei Sportkastélyban elhangzott az ígéret: az EvÉlet hasábjain sorra vesszük az ott összegyűlt írásbeli üzeneteket, és az arra illetékes személy megválaszolja az adott kérdést, illetve reflektál az észrevételre. E számunkban Szabóné Mátrai Marianna, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Intézetének vezetője a konfirmációval kapcsolatos kérdésekre válaszol. 1. Mennyiben járul hozzá a konfirmációk számának csökkenéséhez az a több helyről érezhető lelkészi törekvés, hogy minél tovább húzva a hitoktatást csak tizennégy-tizenöt éves fiatalokat konfirmáljanak? Három izgalmas téma sűrűsödik ebben a kérdésben. Csökken a konfirmandusok száma -ez a kétségtelenül jelen lévő, sajnálatos tény az első. A csökkenés okának én a motiváció megváltozását látom. Megszoktuk, hogy tizenkét-tizenhárom éves korban az evangélikus gyermekek konfirmálnak. Akkor is, ha ők és szüleik elkötelezett tagjai az evangélikus gyülekezetnek, és akkor is, ha nem. Ez a tradíció megszakadt mára a heterogén közösségekben, és szakadozóban van az egységes evangélikus tömbökben is. Ma olyan fiatalok jönnek konfirmálni, akiknek családja elkötelezett tagja az evangélikus gyülekezetnek; olyanok, akikben még él a tradíció; és olyanok, akik valami miatt érdeklődnek az evangélikus gyülekezet iránt. Mindhárom csoport egyformán fontos és értékes része a konfirmandusközösségnek. Eséllyel indulnak a tudatos kereszténnyé válás útján. De bizonyos, hogy együtt is kevesebben vannak, mint régebben. Persze sose késő, hiszen a felnőttkonfirmáció intézménye is működik! A keresztény közösségnek ebben az összefüggésben is az a feladata, hogy látható jelként, érezhető ízként, nyitott ajtóként legyen jelen egy település vagy akár egy család életében. Mennyi ideig tartson a felkészítés? - ez a második kérdés. Régen elegendő volt erre egy szűk év, ma sok lelkész a kétéves felkészítés szükségességét vallja. A félénk gyülekezeti vagy családtagok veszélyt éreznek: nem tartanak ki addig a fiatalok. Lemorzsolódnak menet közben. Minimális tudással jönnek - érvel a lelkész. Legalább az alapokat meg kell tanulniuk. Sok lelkész ezért kitart a kétéves tanítás mellett, inkább vállalja a lemorzsolódás kockázatát. Valós probléma viszont, hogy vannak más lelkészek, akik az emiatt elforduló családokat befogadják, és akár fél év alatt is lebonyolítják az így igényelt konfirmációt. Nem zavarja őket, hogy elárulták kollégájukat, emellett azonban nagy valószínűséggel a „kikonfirmálás” gyakorlatához járultak hozzá a gyors és formális lebonyolítással. A felkészítés időtartamát illetően nincs „üdvözítő megoldás”. Minden gyülekezetnek felelősen kell döntenie. Egy biztos: kockázatmentes megoldás - hasonlóan az élet más területeihez - itt sem létezik. A kockázatot pedig Isten előtti felelősségünk teljes tudatában kell vállalnunk. Hány éves korban a legjobb konfirmálni? - így szól a harmadik kérdés. Nehéz a serdülőkkel - panaszolják a lelkészek, ezért szívesen feljebb emelnék a konfirmáció időpontját, amikor már kicsit „lehiggadtak" a fiatalok, és talán fogékonyabbak a lelki kérdések iránt. Ez valószínűleg így van. Egy azonban biztos. A serdülő fiatalnak rendkívül nagy szüksége van olyan felnőttre, aki őt jól érti, aki beszélget vele, eltűri hatalmas érzelmi és egyéb kilengéseit. Akitől nem függ, tehát nem szülője, nem tanára, ám mégis mértékadó felnőtt, aki segít neki átvészelni a hatalmas átalakulások kényes és nem veszélytelen korszakát. A lelkésznél jobb felnőttet ki sem lehetne találni erre a szerepkörre! Nem szabad elengednünk a gyerekek kezét, azt gondolván, hogy majd ha túljutnak a kamaszkoron, újra megfogjuk. Félő, hogy nem fogják odanyújtani. Akkor kell mellettük állnunk, amikor nagy szükségük van ránk. 2. Miért kell összekötni az úrvacsoravétel lehetőségét a konfirmációval? A konfirmációt az első úrvacsoravétellel csak a hagyomány köti össze, nem a teológia. A konfirmáció teológiai szempontból a keresztséghez kapcsolódik: megerősít a keresztségben kapott kegyelemben. Azt tudatosítja, ami akkor történt velünk. Rég kialakult szokás köti ehhez az alkalomhoz az első úrvacsoravételt. Nem hiszem, hogy ezzel a szokással bármi okunk lenne szakítani. Teológiai szempontból már kisgyermekek is vehetnének úrvacsorát, mert annak semmiféle tudás nem feltétele. Nagyon jó dolog azonban épp ehhez az ünnephez kötni az első úrvacsoravételt és ezzel nagyobb súlyt adni neki. Manapság a várakozás egyébként is lassan kivész a fiatalok életéből. Mindent azonnal - ez válik mértékadó szokássá. Jó, ha olyan fontos lelki események, mint például az első úrvacsoravétel, kellő várakozás és felkészülés után történnek meg az ember életében. 3. Lehet-e az ember hitben tapasztalt, amíg fiatal? Tapasztalt biztosan nem lehet, hiszen a tapasztalathoz idő és sok gyakorlás kell. Lehet azonban komoly. Lehet elkötelezett. Tudatos és lelkes. Elkezdhet egy utat, amelyen egész életében megmaradhat, illetve amely őt egész életében megtarthatja. Szerezhet eközben megerősítő élményeket és kiábrándító csalódásokat. Eleshet és feltápászkodhat. Kételkedhet és újból ráébredhet. Mindent megélhet, ami a Krisztus-követés útján ránk vár. Szerezhet tehát tapasztalatot. Az ifjúkori tapasztalat nagy erőforrás a későbbiekben! Tapasztalttá azonban az én véleményem szerint később válhat. Akkor, amikor az átélt élmények hitét és személyét higgadttá, türelmessé és megértővé érlelik. ■ Szabóné Mátrai Marianna
