Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-04-25 / 17. szám

Evangélikus Élet élő víz 2010. április 25. *• 7 Romákkal az úton ► Kristy Bergman Kanadából érke­zett Sárszentlőrincre 2009 szep­temberében, hogy főiskolai ta­nulmányai után önkéntesként egy évet cigánymisszióban szol­gáljon. Első benyomásaival is­merkedhetünk meg alábbi írásá­ból, mely számunkra épp ezért lehet érdekes és tanulságos: mit vesz észre és mit hangsúlyoz ka­nadai olvasóinak egy multikultu­rális országból érkező fiatal. A misszió mindig érdekelt, ezért rögtön igent mondtam, amikor lehe­tőségem nyílt egy évet a Fiatal Felnőttek a Globá­lis Misszióban (Young Adults in Global Mission) nevű programban szol­gálni. Ahogy az indulás időpontja közeledett, megtudtam, hogy cigány­misszióba küldenek egy kis magyar faluba, Sár­szentlőrincre. A cigányo­kat sok európai idegen népnek, bűnözők társa­ságának tartja, ugyanak­kor ennek a társadalom peremén élő kisebbségi csoportnak a története el­nyomásról és üldöztetés­ről szól. A fent említett prog­ram olyan missziói mo­dellt alkalmaz, amely a felkarolás, „melléállás” által „szolidaritást, füg­getlenséget és kölcsö­nösséget biztosítva je­lenti az együtt haladást”. Az egyhe­tes chicagói eligazítás alatt az ötven fiatal résztvevő megvitatta, mit je­lent majd a misszióban szolgálni, de a fogalom így is elvont maradt. Akkor még nem is sejtettem, való­jában mit fog jelenteni a „melléál­lás” magyarországi tartózkodásom első hetében. Egy alkalommal - egyházi rendez­vényen - együtt ebédeltünk: négy amerikai önkéntes és pár falubéli cigány asszony. Bár nem tudtunk velük magyarul beszélgetni, egy­másra mosolyogtunk. Az asszonyok lelkesen próbáltak egy-egy magyar szót megtanítani nekünk, ehhez az asztalon található dolgokat használ­ták fel. Az ebéd után egyikőjük feltett nekünk egy kérdést, amelyet a helyi lelkész lánya, aki szintén az aszta­lunknál ült, lefordított. „Mit gondol­tok rólunk, cigányokról?” - kérdez­ték váratlanul. Nem tudom, hogy a válaszunkat hogyan fordították le, de az alig hangzott el, máris jött a válasz a lel­kész lányától: „Örülnek, hogy itt vagytok. Az emberek sokszor meg­alázzák őket, de ti nem nézitek le őket, ezért örülnek, hogy közénk jöttetek.” Szavait az asztal másik ol­daláról az asszonyok felénk tekintő, sugárzó arca igazolta. Teljesen meg­döbbentem. Még semmit sem tet­tünk, csak leültünk melléjük, és együtt ettünk. Jelenlétünk valamit mégis jelentett nekik. Ez mélyen megérintett. Tudtam, hogy ez az érzés kölcsönös. Megtisz­teltetve éreztem magam, hogy a ci­gányokkal együtt lehettem. Amióta itt vagyok, mindig örömöt szerez, hogy ezeket a kedves, szeretetteljes embereket jobban megismerhetem. Úgy érzem, hogy számomra a legél­vezetesebb pillanatokat jelenti a ci­gányok társaságában töltött idő. Va­lóban, a misszióban az „együtt hala­dást” azzal kell kezdenünk, hogy megbecsüljük a másikat, és élvezzük az egymással eltöltött időt. Amellett, hogy megérintett a cigá­nyok szívből jövő melegsége és nagy­lelkűsége, lelkesítőén hatott rám a bá­torságuk és a hitük. Látom magam előtt, ahogy néhány cigány barátom felkaptat a telekgerendási templom­hoz vezető lépcsőn, hogy az evangé­likus gyülekezetben hitükről és pró­báikról bizonyságot tegyenek. Meg­jelenésük nagy bátorságra vall, hiszen a helyi lelkészt éppen azért fenyeget­ték meg, mert cigányokat hívott a templomba. Amikor a roma vendé­gek értesültek erről a fe­nyegetésről, többen újra mérlegelték, hogy elmen­­nek-e az istentiszteletre. Feszült hangulatban lép­kednek felfelé a temp­lomlépcsőn. Rendőrautó parkol a templom előtt, emellett a biztonsági őrök jelenléte emlékeztet min­denkit arra, mekkora koc­kázatot vállalnak, ami­kor belépnek a kis fehér templomba. Köszönté­sük - mely világszerte is­mert az evangélikusok körében, s a templomaj­tó felett is látható - erő­forrásukat tükrözi: „Erős vár a mi Istenünk!” Az istentisztelet és a beszámoló után látogat­ni mentünk a gyülekezeti tagokkal. Ahogy a két ro­ma vendég elhaladt a kint várakozó rendőrautó mellett, nem voltak egye­dül. Egy magyar asszony sétált ket­tejük között, mindkét cigányt átka­rolva, s a három ember vidáman csevegett. Úgy tűnt nekem, hogy ez a kép a tökéletes illusztráció - szó szerint és átvitt értelemben is - ah­hoz, amiről ez az egész szól. ■ Kristy Bergmann St. Paul, Landenburg Az írás eredetileg a Canada Lutheran 2009. decemberi számában jelent meg. Fordította Jóné Jutási Angelika. Évek óta minden nyáron Közös asz­tal néven szervezünk tábort cigá­nyoknak és a cigányságfelé elhivatott­ságot érző nem cigányoknak, szolgá­lóknak vagy szolgálni vágyóknak. Az utóbbi évek gyakorlatának megfele­lően újabb és újabb helyszínekre me­gyünk megismerni és megpezsdíteni a helyiek életét, és - amennyire a szer­vezőkön, résztvevőkön áll, és ha szük­séges - elősegíteni a cigányság befo­gadását a gyülekezetekbe. így fogunk ebben az évben eljutni az orosházi gyülekezethez tartozó Szentetornyára, és zárul be ezzel az egyházunkban cigánymisszióvalfog­lalkozó gyülekezetek és az országos tá­bornak otthont adók köre a tolnai Sárszentlőrinc, a nyírségi Nyírtelek és nógrádi Bér után - természetesen az­zal a reménységgel, hogy ez a jelenleg meghökkentően, elgondolkodtatóan, arcpirítóan kis kör hamarosan újabb helyszínekkel bővülhet. Szentetornyán április 15-én talál­koztak a tábor tervezésében részt ve­vő lelkészek, magukkal hozva a ci­gánymisszióban segítő cigány szolga­társaikat is. Bejártuk a helyszíneket, terveztük az igen színesnek ígérkező programot, a „Sötétségből világosság­ra” mottóban megtaláltuk a lelki üzenet főcsapását, és élveztük a he­lyiek odaadó vendégszeretetét. A délutáni igei alkalmon a nyír­teleki misszióhoz tartozó cigány test­vérek tettek bizonyságot Jézushoz térésükről, az életükben beállt vál­tozásokról. A szép számmal megje­lent helyi cigányok változó intenzi­tásúfigyelemmel kísérték a drámai vallomásokat, és vettek részt a közös éneklésben. Már most látszik, hogy a július 31- től augusztus 3-ig tartó tábor testi, lel­ki, szellemi erőpróba lesz minden - az egész országból érkező - résztve­vőnek (akár újaknak is!). De egyben azzal a boldog reménységgel is indu­lunk, hogy fáradozásunk nem lesz hi­ábavaló az Úrban. ■ Bakay Péter Imádkozó közösség a konfirmáció ünnepén Lelkész: Ez az Úr kapuja: igazak me­hetnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghall­gattál és megszabadítottál. Ez az a nap, amelyet az Úr elren­delt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Konfirmandusok: Istenünk, kö­szönjük a konfirmáció ünnepét ezen a napon templomodban. Add meg nekünk, hogy közelebb kerüljünk hozzád és egymáshoz. Gyülekezet: Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és há­lát adok az Úrnak! Konfirmandusok: Istenünk, hálá­sak vagyunk hívó szavadért, amely el­ért minket. Nyisd meg fülünket ma is útmutató üzeneted hallására és el­fogadására. Gyülekezet: Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és há­lát adok az Úrnak! Konfirmandusok: Úr Jézus Krisz­tus, szavaidat és cselekedeteidet ta­nultuk az elmúlt időben. Segíts min­ket, hogy sokáig megmaradjon ben­nünk a csodálat életed iránt. Gyülekezet: Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és há­lát adok az Úrnak! Konfirmandusok: Úr Jézus Krisz­tus, szeretetedet és végte­len türelmedet éreztük na­ponta. Tápláld a bizalmat bennünk irántad és egy­más felé is ezen a napon. Gyülekezet: Nyissátok -ki előttem az igazság kapu­it! Bemegyek, és hálát adok 5 az Úrnak! < Konfirmandusok: Szent­el lélek Isten, érdeklődést éb­< resztettél bennünk Krisz­­e tus ügye iránt. Mozgass ö meg minket a családunk- 2 ban, a gyülekezetben és az egyházban. Gyülekezet: Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és há­lát adok az Úrnak! Konfirmandusok: Szentlélek Is­ten, ébreszd és elevenítsd hitünket most, amikor oltárod körül állunk. Adj jó emlékezőtehetséget nekünk, hogy el ne felejtsük a mai nap erejét. Gyülekezet: Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és há­lát adok az Úrnak! Lelkész: Ez az Úr kapuja: igazak mehetnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghall­gattál és megszabadítottál. Ez az a nap, amelyet az Úr elren­delt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ámen. ■ Szabó Lajos i HETI ÚTRAVALÓ „Ha valaki Krisztusban van, új terem­tés az: a régi elmúlt, és íme: új jött lét­re’.’ (2Kor 5,17) Húsvét ünnepe után a 3. héten az Út­mutató reggeli és heti igéi a Szendé­tekben való örömről szólnak. A fel­támadott Úr Jézus győzelmében részesít, ezért ujjongjatok! „Örvendezzetek Istennek, minden földek!” (GyLK 718) Ujjongó örömet ajándékoz gyüleke­zetének: „Áldott az Isten, (...) aki megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban.” (Ef 1,3; LK) „Szívünk örvend, mikor Krisztus feltámadását ma­gunkra vesszük, s látjuk, hogyan győzte le javunkra a bűnt, halált és ördö­göt, hogy általa mi is örökké éljünk. Ez az igazi, örökre megmaradó öröm, amelyet soha senki nem vehet el tőlünk.” (Luther) Az Atya dicsőítését ezért már most el kell kezdenünk; ennek előfeltétele az igazi szőlőtő szerint: „Ma­radjatok énbennem!” Állító és tagadó formában ötször (!) is elmondja ezt Urunk, az örök Vagyok. S ennek következménye, hogy ő is bennünk marad; „...sokgyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek” (Jn 15,4.8). Já­nos szerint, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, az tőle született újjá, „és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (íjn 5,4). A hitetlenség vi­szont az emberiség fő bűne, mert az örökkévaló Isten ismerete hit nélkül bál­ványimádásra vezet: „... azok a teremtményt imádták és szolgálták a Terem­tő helyett, aki áldott mindörökké’.’ (Róm 1,25) Pált a Krisztus iránti szeretet szorongatja, aki mindenkiért meghalt, „hogy akik élnek, többé ne önmaguk­nak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2l<or 5.15)- így válhat csak valóra bennünk az apostol vezérigénkké lett kijelentése. Akik hisz­nek Jézusban, valóban az ő tanítványai és többé nem a bűn szolgái, mert ha „a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). Pál így foly­tatja heti igénk gondolatmenetét: akik Krisztusban vannak, Szentlélek sze­rint járnak! „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, (...) életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által’.’ (Róm 8,11) íme, ez a Szentlélekben való örök örömünk alapja! Ám sem Pilátus, sem a zsidó vezetők - Isten Lelke s hit nélkül - nem láthatták meg a bűntelen emberben az Isten Fiát. S ez az ember igazi tragédiája mind ez ideig! Eddig juthat el: „íme, az emberi”, vagy „Üdvözlégy, zsidók királya!” S sze­rintük ez Jézus „fő bűne”: „...a törvény szerint megkell halnia, mert Isten Fi­ává tette magát." (Jn 19,5.3.7) „Aki az Úr nevét káromolja, az halállal lakol­­jon...” (3MÓZ 24,16) Emlékszünk, nagypénteken a főpap így szólt Jézus „én vagyok” kijelentésére: „Istent káromolta’.’ (Mk 14,62; Mt 26,65) Mi valljuk s hisszük-e e rovat régi és egyházunk új „hal-logójának” ősi üzenetét: Jézus Krisz­tus Isten Fia Megváltó?! A mennyei Jeruzsálemben látássá lesz e hitünk:„...az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. (...) az Úr Isten fénylikfölöttük, és ural­kodnak örökkőn-örökké.” (Jel 22,3-5) Kérheted: „Uram, ó add, (...) / Elérjek hozzád, / S te fényes orcád / Hadd lássam én!” (EÉ 525,1) ■ Garai András

Next

/
Thumbnails
Contents