Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-10 / 2. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. január 10. 11 Hála az írásért és az írásért ■ Menyes Gyula- Tud itt valaki szépen írni? - vágta ki a körlet ajtaját az őrmester egy fagyos februári estén. Mint néhány napos újonc sorkatona próbáltam meghúzni magam a harmincöt szépen megvetett emeletes vaságy árnyékában, miközben surranótársaim KISZ-taggyűlésre mentek. A bevonulás napjának délutánján ugyanis egy képeslapot adtak elénk, amelyre a „Tatára kerültem, jól vagyok, címem...” szöveget kellett írni. Ez után következett a KISZ-be való kötelező belépés, amelyet szívesen „vállaltak” az újoncok, hiszen a gyakori taggyűlések idején legalább nem egzecíroztatták őket. Mivel én a teológiára készültem, elsomfordáltam a KISZ-titkár előtt. Nem léptem be, vállalva az esetleges következményeket. Úgy éreztem, ez megalkuvás lett volna részemről... Szóval - egyedül lévén a körletben - szerényen megszólaltam a félhomályban:- Én tudok írni! Érdekes módon az őrmester nem kérdezte, hogy mit keresek itt egyedül, hol vannak a többiek, hanem magával vitt. És én írtam, másoltam neki - tollal, kézírással. A Kádár-korszak vége felé, 1986-ban voltunk, számítógépekről ekkortájt beszélni is utópiának tűnt. Az olvasható kézírásnak még nagy becsülete volt. És ettől kezdve ez az őrmester mindig kimentett a „kopaszok” kötelező programjairól. A bevonulás utáni hónapban - komoly válogatás után - egyszer csak azt vettem észre, hogy a híradóezred parancsnokának írnokává választottak. Másfél éven át a párttitkár irodájában dolgoztam, tanultam, itt „nőttem fel” akárcsak Mózes a fáraó udvarában, ebből a pozícióból felvételiztem - egy szabadság ideje alatt - a teológiára. Hamar tizedessé léptettek elő, hiszen a parancsnoknak, egy alezredesnek mégsem lehetett egyszerű honvéd az írnoka (titkára). A toll lett a fegyverem. Ettől kezdve igyekeztem közbenjárni a társaimért, például azért, hogy hazamehessenek, vagy hogy esetleges vétkeikért kisebb büntetést kapjanak. Jó sorom volt, mégsem irigyelt senki, viszont éreztem a többiek megbecsülését.- Tud itt valaki szépen írni? - kérdezte egy néni előttem, amikor karácsony előtt egy győri nyomda pénztáránál álltam sorban. A nevében csodálatos írást sejtető cég főnöke próbálta elmagyarázni neki, hogy karácsonyi üdvözlőlapja nem fér bele a nyomtatójukba.- De én nem nyomtatásról beszélek, hanem kézírásról! Valaha szépen írtam, de már remeg a kezem - próbálta leegyszerűsíteni a dolgot a néni. A főnök széttárta karját, és csóválta fejét. Sajnos ebben nem tudnak segíteni. A munkatársak profik a szövegszerkesztésben, de olvashatóan egyik sem tud írni. Állítólag a felesége egyszer megpróbálta, de kudarcot vallott. Sajnálja...- Én tudok írni! - szólaltam meg. Minden szem rám szegeződött, mintha valami csodálatos képesség birtokában lennék, amely keveseknek adatik meg. - Szívesen megírom a karácsonyi jókívánságát annak, akit szeret.- Megfizetem! - hálálkodott a néni. Kértem, másnap jöjjön be a püspöki hivatalba, addigra megírom neki azt az öt mondatot. Mert igazán szépen töltőtollal lehet írni. Kisiskolás korunkban mi még így tanultunk, és azóta életem minden korszakában volt töltőtollam. De ne higgye, hogy ezért elfogadok bármit is. Megírom neki, csak azért, hogy örömet szerezzek én is, ő is. Hamar kiderült, a néni evangélikus. Másnap eljött, és nagyon hálás volt kétperces munkámért. Amikor meglátta a művemet, ígért nekem valamit: visszajön még. És karácsony előtt néhány nappal valóban megjelent egy apró kis ajándékcsomaggal, benne két patinás töltőtollal, mellette egy írással, amely mintegy igazolása annak, milyen eszmei értékük van ezeknek a tollaknak. Elmondta, hogy sokáig Bécsben dolgozott a Szovjetunió ENSZ-nagykövetének özvegyénél. És a diplomata felesége ezt a két tollat ajándékozta neki azzal, hogy férje - Lurie úr - az 1960- as években ezekkel a toliakkal írta alá a dokumentumokat. Úgy érzi, hogy ezután nálam lesznek ezek a legméltóbb helyen... Ezt nem lehetett visszautasítani. Nem akarok idegen toliakkal dicsekedni, csak hálát adni, hogy én még a digitális korszak előtt nevelkedtem, és megtanultam írni. Erről szól az életem. De mindenekelőtt azért adok hálát, hogy érthetem az írást, különösen azokat a részeit, amelyek a segítségre szoruló felebarát szeretetéről szólnak és arról, hogy a segítség nem korlátozódhat a karácsony ünnepére. A szerző lelkész-újságíró, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöki titkára Megpróbáltam a szemedbe nézni... ...de nem sikerült. Mert éppen akkor mindig másra kellettfigyelnem. Először arra, hogy el ne essek. Pont abban a pillanatban, amikor érezhettem volna azt a fénysugarat. Persze, mégis elestem. Aztán a barátok rángattak félre, majd a sok tanulás vakított meg. Mindig éreztem, hogy kellene nekem az a pillantás, de valahogyan, akkor és ott, sosem jött össze. Aztán a hivatás tartottfogva, az iskoláért, a rám bízott sok gyerekért aggódó, álmatlanul töltött éjszakák gyötrelme. Magyarázat mindig akadt, de ezek egyre gyarlóbbak lettek. Lassan már magam se hittem, hogy igazi oka van a meghátrálásnak. Akkor rádöbbentem, hogy féltem tőled, tekintetedtől, és hagytam sodorni magamat a kimagyarázkodások kétes tisztaságú áradatában. Intésemre százszor zengett a „Halld a mennyei halleluját...”, de lehet, hogy én magam is süket voltam hozzá. Aztán tapasztalnom kellett, hogy csak lehajtott fejjel, a jászolba tekintve kaphatom meg éltető fényedet. De a konok nyak és büszke fej nehezen néz lefelé, még ha később meg is bánja. Mire ezt végiggondoltam, olyankor mindig késő volt már, elmúlt a karácsony, jászol sehol... És csoda történt. Te kerestél meg engem. Nem a szemembe, a szívembe világítottál. Megmutattad, hogy a jászol mindig itt van, mindig rád nézhetek, és mindig érezhetem éltetőfénysugaradat, mert állandóan itt vagy. És ez egyáltalán nem alkalom, nem ráérős idő kérdése, mert veled minden percben lehet beszélgetni, jó veled beszélgetni, sőt kell veled beszélgetni. Talán másnak egyszerű a történet, csupán hagytad, hogy megtaláljalak. Jó, hogy ezt elmondhattam neked, meghallgattál, és ezt a pár sort leírattad velem. Karácsony elmúltával is köszönöm. Talán annyira már nem is kellfélnem tőled. ■ Dr. Schrott Géza karnagy (Kőszeg) HIRDETÉS Újabb archív hangfelvételek jelentek meg! Sréter Ferenc: Jöjjetek hozzám! „A hit hallásból van..!’5. Az Evangélikus Missziói Központ legújabb kiadványa Sréter Ferenc (1894-1988) evangélikus, majd szabadegyházi lelkésznek, evangélizátornak, az Evangélikus Testvérgyülekezet alapítójának tizenöt igehirdetését tartalmazza CD-n. Csak mp3 formátum lejátszására alkalmas készülékkel hallgatható meg. Ára: 1200 forint. Megrendelhető az Evangélikus Missziói Központ címén: 1164 Budapest, Batthyány Ilona u. 38-40. Tel.: 1/400-3057 (munkanapokon 8 és 13 óra között). E-mail: evmis@lutheran.hu. További iratmissziós, evangélizációs és rádiómissziós anyagainkról honlapunkon tájékozódhat: http://misszio.lutheran.hu. Zárjuk ki a zavaró zajokat! HETI ÚTRA VALÓ Zajban, az egymással versengő hírek és az értelmet kábító média hangzavarában dolgozunk. Mobiltelefonok csengése jelzi a bejövő hívásokat és üzeneteket. A számítógépek hangadással adják tudtunkra az új e-mailek érkezését. Mp3 lejátszók és iPodok játsszák kedvenc melódiáinkat. A televízióból és a rádióból nemcsak zene harsog, de szakadatlan szóáradat is. Az emberiség történelme során még soha nem beszéltek ilyen sokat a kevésről. Abban a csoportban, ahol üzleti kommunikációt tanítottam, arról beszélgettünk, milyen különböző zajok akadályozzák a hatásos kommunikációt az egyéni, illetve csoportos beszélgetések közben. Szirénák hangja, a forgalom és az építkezések zaja terelheti el a figyelmünket. Még egy nyikorgó szék is megzavarhatja a szavak és gondolatok folyamát a tárgyalóban. Vannak azonban másfajta „zajok” is, melyek negatív módon hatnak munkavégzésünkre. Félelmek és aggodalmak próbálják elfoglalni más gondolatok helyét. A stressz, a munka által ránk nehezedő nyomás elhomályosíthatja az újító gondolkodást. A féltékenység, harag, keserűség és irigység olyan „hangokat” teremt bennünk, melyek gátolják, hogy a tőlünk telhető legjobbat gondoljuk ki és valósítsuk meg. Bár időnként úgy érezzük, eláraszt bennünket a külső és belső lárma, ugyanakkor hozzá is szoktunk. Egy csendes szobába lépve az a kísértésünk, hogy találjunk valamit - bármit, ami elűzheti a csendet. Bár a zaj zavaró, de már régen elfelejtettük értékelni az életet zajok nélkül. A csend és a nyugalom már nem olyan életminőség, amelyre vágyakozunk. Ez sajnálatos dolog, ugyanis a nyugalomban, a csendben lehetünk a legkreatívabbak. A gondolatok ilyenkor születhetnek meg, érhetnek, formálódhatnak, egyesülhetnek. Ilyenkor választhatjuk szét a fontosat és a lényegtelent, különíthetjük el a nemes dolgokat a földiektől. A Biblia beszél olyan értékről, amelyet a minket körülvevő lármától való tudatos félrevonulásban élhetünk meg, amikor lehetőségünk van gondolkodni, elmélyülni, elmélkedni, és feltölthetjük lelki-szellemi tárainkat. Kikerülve a zajból képesek leszünk átgondolni a fontossági sorrendet. Mi célból vagyunk itt? Miért tesszük azt, amit teszünk? Ezek igazán őszinte kérdések, melyek belső motivációnkat vizsgálva merülnek fel; de a mindennapok zűrzavarában ritkán gondoljuk át és válaszoljuk meg őket helyesen. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11) A zajok kerülése lehetőséget teremt az isteni bölcsesség befogadására. Amikor útmutatást vagy megoldást keresünk nehéz problémákra, nincs jobb forrása a legszükségesebb bölcsességnek, mint Isten. „Légy csendben, és várj az Úrra! Reménykedj az Úrban, maradj az ő útján!” (Zsolt 37,7.34) A csendben elmélkedhetünk azon, mi is vezet el a sikerhez. A tervező Mester, Isten megalkotta az élet és a ca < a IS) u ■< =5 ' _l-o I— o munka alapelveit, melyek évszázadokon át bizonyították létjogosultságukat. Újra és újra át kell gondolunk ezeket! ,JVe hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon és boldogulsz’.’ (Józs 1,8) Kikerülve a zajból átgondolhatjuk, megszilárdíthatjuk kialakított álláspontunkat. Valószínűleg sok felső vezetőt óvott volna meg etikátlan és botrányos döntésektől, ha időt szakítottak volna a félrevonuláshoz, és átgondolták volna cselekedeteik hatásait, mérlegelték volna döntéseik következményeit. „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erötelen.” (Mt 26,41) ■ Robert J. Tamasy (Forrás: Monday Manna) „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai’.’ (Róm 8,14) A vízkereszt ünnepe utáni első héten az Útmutató reggeli és heti igéi Isten dicsőségét hirdetik, mely Jézus Krisztusban látható. „Az Ige testté lett, közöttünk élt, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” (Jn 1,14; LK) Urunk megkeresztelésekor megnyilvánult a Szentháromság dicsősége: „Jézus azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke őreá száll. És hang hallatszott a mennyből:»Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.«” (Mt 3,16-17) Azóta Isten gyermekei Jézusra hallgatnak, és engednek Pál e kérésének is: „... okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek’.’ (Róm 12,1) Cselekszik az ő akaratát, a nekik adatott különböző kegyelmi ajándékok ésszerű felhasználásával. „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel! Vigadozva járuljatok színe elé!" (GyLK 739,1) A pogány Kornéliusz házában Péter Jézusról prédikált, s eközben „leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét”. A hit hallásból születik Isten élő igéje által, s mert nála nincs személyválogatás, Péter „ úgy rendelkezett, hogy keresztelkedjenek meg a Jézus Krisztus nevében” (ApCsel 10,44.48). Pál a választott nép pusztai vándorlására emlékeztet: „.. .atyáink... mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben” (íKor 10,1.2). Ez a Vörös-tengeren történő átkelés megismétlődött a honfoglaláskor: „Az Úr szövetségládáját vivő papok ott álltak szilárdan a Jordán száraz medrében. Egész Izráel átkelt..!’ (Józs 3,17) Pál, a pogányok apostola Isten titkát, Krisztust hirdeti, hogy az Úr Isten gyermekeit tévtanok meg ne tévesszék: „Mivel tehát már elfogadtátokKrisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne’.’(Kol 2,6) Az „egy-ügyű” kicsinyek is lehetnek példáink ebben, mert Urunk szerint „aL/ nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba” (Mk 10,15). Isten gyermekeinek tudniuk kell, hogy az általuk elfogadott evangélium nyílt állásfoglalásra s döntésre készteti hallgatóit: vagy engedelmeskednek Isten szavának, vagy elutasítják. „Mert mostantólfogva öten lesznek egy családban, akik meghasonlottak, három kettővel, és kettő hárommal!’ (Lk 12,52) Isten gyermekei „beszélő viszonyban” vannak mennyei Atyjukkal, de Urunk arra tanít, hogy tömören és titokban imádkozzunk hozzá, „mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle” (Mt 6,8). Útravalónkat Luther összegzi: „Akiben Krisztus-hit van, annak szívében a Szentlélek vigasztalást s erős gyermeki bizodalmát teremt. A kegyelemnek s imádságnak Lelke arról biztosít, hogy Isten gyermekei vagyunk, s szívünket szívbeli könyörgésre készteti.” Az Úrtól tanult imádságban a hét kérés mellett a megszólítás és a dicsőítés is egyformán fontos! „Mi Atyánk, ki vagy mennyekben (...) Imádságunk meghallgatod. / Dicsőség itt és odafenn / Néked, jó Istenünk! Ámen.” (EÉ 72,1.9) ■ Garai András
