Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. március 21. *• 11 Hétköznapi teológia Tiértetek történt... ■ Zsíros András Életünk mindennapjait észrevétlenül átszövik a' különféle tudományok. Egy egyszerű ebéd elkészítése során is többek között a fizika, a- Na, ki van itt? - fogta be a szemem hátulról valaki. Egy kedves ismerős. Ő, akinek váratlan érintése és hangjának jól ismert csilingelése hirtelen örömmel és békességgel szállt meg, és találgatnom sem kellett: egyszerűen csak megfordultam, és átöleltem a kedvesemet, aki jöttével meglepett. Amikor holnapunkra gondolunk, azt kívánnánk, ne történjen velünk semmi váratlan. Pedig a váratlan ugyanúgy jelentheti azt is, hogy valami jó történik velünk. Az emberi gondolkodást ősidők óta jellemzi az előre nem láthatótól, az ismeretlentől való félelem, amelynek leküzdé-Egy kétbalkezes szakmunkástanulót, aki folyton kiejtette a kezéből a szerszámokat, mestere egy nap egy épülő felhőkarcoló tetejére vitt magával dolgozni. A fiatalembernek persze remegett a lába, reszkető kezekkel kapaszkodott a vasrudakba, és valahányszor maga alá pillantott, a szédítő mélység látványától a rosszullét kerülgette. Nekilátott ugyan a munkának, de alig haladt: minden szerszámát olyan görcsösen szorongatta, hogy egyszerűen képtelen volt a feladatára koncentrálni. Folyton csak az járt a fejében, hogy ha most leejt valamit, azt örökre elveszíti. Többet nem dolgoztak a felhőkarcolón. A mester azonban így is elérte célját. Mert a tanuló a következő naptól kezdve soha többé nem ejtett el semmit. Nyugodt volt, mert szilárd talaj volt a lába alatt, és tudta, hogy Bátrabbak könnyedén ki tudják jelenteni magukról, hogy szeretnek valakit, eseüeg valamit. A megfontoltabbak már nem teszik ezt meg olyan könnyen, van, hogy a szinonimák segítségét veszik igénybe, és a „kedvellek” „szimpatikus vagy nekem” vagy az „igazán jól kijövünk egymással" kifejezésekkel próbálnak meg elfutni az elől, hogy ki kelljen mondaniuk: „szeretlek” Kérdés, hogy kimondhatjuk-e ezt egyáltalán valaha is. Szeretet-e az, amit mi érzünk, vagy csak valami ahhoz hasonló, enyhébb változat? János apostol azt írja: „...nem az a szeretet, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért’.’ (íjn 4,10) Ebben az összehasonlításban a mi szeretetünk természetesen köszönőviszonyban sincs Isten szeretetével. Hiszen ő megmutatta, hogy az igazi szeretet halálos odaadás, mindenre képes áldozat és soha fel nem adó ragaszkodás irántunk, ráadásul megelőlegezve és akár viszonzás nélkül is. Ez a szeretet, nem pedig az, amire mi mondjuk, hogy szeretünk. Mert a mi szeretetünk sohasem érdek nélküli, mindig viszonzást és köszönetét vár, és csak akkor valósul meg, ha közben mi magunk nem szenvedünk hátrányt. A mi szeretetünk a legjobb esetben is inkább mondható kedveskedésnek, udvariasságnak, esetleg tetszelgésnek, hízelgésnek vagy akár képmutatásnak, ármánykodásnak. kémia, a biológia, a matematika, a geológia, az esztétika ismereteire támaszkodunk anélkül, hogy a tudományos tevékenység gondolata akár csak megfordulna a fejünkben. Talán nem is hinnénk, hogy a teológia ugyanilyen észrevétlenül és nem kevésbé sűrűn átszövi hétköznapjainkat. Életünk szerves részeként számtalan helyzetben alkalmazzuk, miközben lehet, hogy a különféle teológiai fogalmakkal csak részben, vagy egyáltalán nem is vagyunk tisztában... Hit séhez egyetlen dologra van szükségünk: hitre. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem” - mondja Jézus az év igéjében, biztatva ezzel bennünket, hogy bár nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra még ez az év, mégsem kell aggódnunk. Hiszen Isten személyében olyasvalaki áll mögöttünk, aki régi ismerős, aki még nálunk is jobban ismeri szívünk legrejtettebb gondolatait is. A hit nem más, mint a belé vetett bizalom. Bizalom abban az Istenben, aki szemmel nem látható, fizikailag nem bizonyítható, éppen ezért az ér-Remény ha leejtene bármit, az akkor sem veszne el. De éppen ez a tudat adott neki nyugalmat, békességet és képességet arra, hogy hiba nélkül végezze a feladatát. Ez a különbség a reménnyel és a remény nélkül élő ember között. A reménytelen élet számára nincs szilárd kapaszkodó, minden veszteség végérvényes és örökre szóló, s még csak esély sem látszik arra, hogy ez megváltozzon. A reményteljes élet ezzel szemben abban a nyugalomban lehet teljes, hogy bármi nehézség, kudarc vagy veszteség érje is, semmi sem tart örökké. Szilárd talajon áll az ilyen élet: azon a reményen, hogy ha valamit „leejt” is, az nem veszik el. Támasz és kapaszkodó ez, menedék és viszonyítási pont, amelyhez képest könnyen magára és a helyes útra talál az ember - egyik sem vész el. A Krisztusban hívő ember szátelmünk számára ésszerűtlen lépés lenne rá hagyatkozni. A hittel teli szív mégis képes arra, hogy akkor se nyugtalankodjon, ha nem tudható, mit hoz a holnap - mert ismeri a holnap Urát, s tudja, hogy bármi váratlan származzon is tőle, az csak jóra végződhet. Mi sem nagyszerűbb, mint a hitnek ezzel az ajándékával indulni előre az ismeretlenbe. Egyedül így válhat a váratlan megnyugtatóvá, a felfoghatatlan elfogadhatóvá, s a pillanat, amikor eltakarja Valaki a szemünket, a látás és megismerés kezdetévé. mára ezt a reményt nyújtja a megváltás és az örök élet ígérete. Bízhatunk abban, hogy nem valami végtelen, sötét semmibe zuhanunk, ha földi életünket elveszítjük, hanem ránk váró ölelő karokba hullunk bele, az öröklét biztonságába és boldogságába. Ez azonban mégsem jogosít fel felelőtlen és hebehurgya életre, mintha nyugodtan eldobálhatnánk a szerszámainkat, mondván: csak a talajig esnek. Törekednünk kell arra, hogy Krisztus követői maradjunk, s így ő lehessen az a szilárd talaj a lábunk alatt, az a remény, amely békességgel ajándékoz meg bennünket, és messzire űz minden félelmet az életünkből. Kerüljünk bármilyen elkeserítő helyzetbe, a felhőkarcoló tetején egyensúlyozó, rettegő reménytelenség soha sem kell, hogy ismerős érzés legyen számunkra. Szeretet Az igazi szeretetre magunktól sohasem lennénk képesek. Az egyetlen, amire a mi erőnkből telhet, legfeljebb ennek a szeretetnek a viszonzása. De a hatalmas Istennek, aki egyetlen Fiát megváltóul adta nekünk, ugyan milesztenünk. Tartozunk Urunknak azzal, hogy szeretettel fordulunk egymás felé, méghozzá azzal a szeretettel, amelyet a Megváltón keresztül kaptunk tőle. Egyszerűen nem gyűlölhetjük azt az embertársunképpen viszonozhatnánk ezt a szeretetet? Adhatunk mi neki bármit is? Természetesen nem. Nincs semmi, amire korlátozott teremtmény létünkből a Teremtőnek szüksége lenne. Még ránk sincs szüksége, mégis szeret bennünket. Ezt pedig csak egyetlen irányba viszonozhatjuk: ha a Teremtő felé nem, akkor a többi teremtmény, embertársaink felé. Adósai vagyunk Istennek a szeretetben, amelyet egymás felé kell torkát, akiért Jézus ugyanúgy áldozatot hozott, és meghalt, mint értünk. A szeretet tehát Istennél kezdődik, tőle indul, és csak azzal tudjuk meghálálni, ha nem áll meg nálunk, hanem a Krisztustól ajándékba kapott szeretettel szeretjük mi is egymást. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkésze Van egy jézusi mondat, amely mostanában sokszor eszembe jut: „Lázár meghalt, és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek!’ (Jn 11,15) Vannak csodák, melyek a legmélyebb emberi határhelyzeteket érintik, élet és halál mezsgyéjét. Valaki, akit Jézus nagyon szeret, hiába vár a gyógyulásra. Elszáll minden reménye, a sír bezárul mögötte. Jézus nem jött, hiába hívták. Elkésett? Nem akarta őt meggyógyítani? Érdektelen számára a sorsa? E^ehogyis! Csak a tanítványoknak szükségük van arra, hogy szemtanúi legyenek annak a csodának, hogy az ő szavára kijön a sírból egy negyednapos halott! Ahhoz, hogy higgyenek, tapasztalniuk kell: Krisztus valóban Úr élet és halál felett, és semmi sem történik az ő tudta nélkül... Bizony így van ez ma is. Súlyos betegség, mérhetetlen szenvedés, haláleset, velünk vagy szeretteinkkel történő nagy bajok idején sokszor tele vagyunk miértekkel. Miért nem segít az Úr? Hiába imádkozunk? Mivel érdemeltük ki mindezt? Mit tegyünk, ha nincs erőnk elviselni a terhet, s ha nem bírjuk tovább nézni a másik fájdalmát? Miért? Mi célból? Meddig? Hol késik már az Úr? Sokszor ezekre a kérdésekre nem találunk megnyugtató válaszokat, olykor azonban megértjük: javunkra vált a nyomorúság. Mert közben sokat formálódtunk lelkileg, közelebb kerültünk az Úrhoz, felismertünk valamit az ő lényéből, jobban megértettük értünk hozott áldozatát, és erősödött a hitünk. Talán ezekben a hetekben is tartogat nekünk valamit az élet, amit most még nem sejtünk, nem értünk, de amire ugyanaz a válasz, mint amit egykor Jézus mondott a tanítványainak: Ami történt, tiértetek történt, azért, hogy higgyetek... ■ Hulej Enikő HETI ÚTRA VALÓ „Az Emberfia nem azért jött, hogy ne ki szolgáljanak, hanem hogy ő szol gáljon, és életét adja váltságul soka kért.” (Mt 20,28) Böjt ötödik hetében az Útmutató reg ______________________________ geli és heti igéiben az igazi Főpap személye s szolgálata kerül elénk. Az Úr „Jézus Krisztus az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is” (íjn 2,2; LK). Feketevasárnap (más néven passióvasárnap) mai üzenete három - felszólító, kijelentő módban és kérdésként megfogalmazott - tőmondatban így szól: „ítélj meg engem, Istenem (...)! Te vagy oltalmazó Istenem (...). Miért kell gyászban járnom (...)?" (GyLK 705,1-3) Zebedeus fiainak kérésére adott, vezérigévé lett válaszát Jézus így indokolja: „...ki üljön jobb vagy bal kezem felől, azt nem az én dolgom megadni, mert azoké lesz az, akiknek elkészíttetett. ...és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája!’ (Mk 10,40.44) Az Isten szenvedő Szolgájáról szóló énekben (lásd Ézs 53,10-12) előre hallhatjuk főpapi szolgálatának lényegét, amelyet a számunkra ismeretlen szentíró így foglalt össze: A Fiú „örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (Zsid 5,9). A Messiás örök Főpap, király és próféta egy személyben. Dávid kijelenti (lásd Zsolt 110,4): „Te pap vagy örökké, Melkisédek rendje szerint’.’ Jézus átruházhatatlanul viseli ezt a papságot, s „ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük” (Zsid 7,17.25). Luther szerint „Krisztus azzal, hogy pap, Istent Atyává teszi, magát pedig Urunkká. Csak egyszer áldozta fel magát. Oltára pedig a kereszt. Drágább áldozatot nem adhatott Isten, mint mikor magát odaadta, s elemészti magát a szeretet tüzében.” Jób is hiszi, hogy megváltó Ura él. Meg tudjuk-e ezt vele vallani? „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a porfölött, s (...) testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt...” {jób 19,25-27) Krisztus, a jövendő javak Főpapja, örök váltságot'szerzett a kereszten kiontott, tulajdon vérével, s így új szövetség közbenjárója lett; „mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét” (Zsid 9,15). Pál csak a megfeszített Krisztust - Isten titkát - hirdeti nekünk, „a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék" (íKor 2,4-5). Nem is lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az igazi Főpap egyetlen keresztáldozata megismételhetetlen, egyszer s mindenkorra érvényes, mert „aholpedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat” (Zsid 10,18). János a mennyei jelenésekben látta az áldozattá lett főpapot, aki a Krisztus: „...íme, a Bárány ott állt a Sión hegyén, és vele száznegyvennégyezren (...). És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt...” (Jel 14,1.3) „Őt, Isten Bárányát zengi új énekem, / Őt áldja megváltott életem.” (EÉ 386,3) Ő szolgált nekem! Isten Báránya, aki elveszed a világ bűnét, irgalmazz nekünk, s hallgass meg minket! ■ Garai András
