Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-07 / 10. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. március 7. »- 11 A Szentlélek elleni bűn ^ Az Evangélikus Élet egyik olvasója kérdezte: Mi pontosan a „Szentlélek elleni bűn” és a „Szentlélek elleni káromlás”? Ez a kettő ugyanazt jelenti? Vagy ha nem, mi a különbség közöttük, és melyik a megbocsáthatatlan? Ha ugyanazt jelenti, akkor a Bibliában miért a „Szentlélek káromlása” (gonosz, hamis beszéd vagy gondolat) van, és miért nem a „Szentlélek elutasítása, megvetése”? Itt akkor mire gondolt Jézus pontosan? S miért mondta még azt, hogy „ahány káromlást szólnak”? ■ Dk. Reuss András Az Újszövetségben három helyen olvasunk a Szentlélek káromlásáról (Mt 12,31; Mk 3,29; Lk 12,10) és egyszer Szentlélek elleni szólásról (Mt 12,32). A Szentlélek elleni bűn kifejezés ebben a formában nem fordul elő az Újszövetségben, hanem úgy tekinthető, mint az előbbi kettőnek az egybefogása a mi mai beszédünkben. Az Újszövetség eredeti nyelvében a görög blaszfémia szó szerepel, amelynek jelentése; „gyalázni, rosszat mondani, hamisat állítani, ellene mondani” tulajdonképpen a „jót mondani” ellentéte. (A káromlás nem azonos a drasztikus, durva és ocsmány beszédet jelentő káromkodással.) A fenti két újszövetségi kifejezés megértésére nézve támpont a szöveg összefüggése. Máté és Márk evangéliuma szerint Jézus a zsidó kortársakkal mondja a Szentlélek káromlásáról szóló szavakat, amikor a farizeusok azzal vádolják, hogy Belzebubnak, az ördögök fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket (Mt 12,22-30; Mk 3,22-27). A vád rendkívül súlyos, mivel istenkáromlás, de azért is, mert Jézus isteni küldetését vonja kétségbe. Jézus határozott válasza kettős. Egyrészt arra utal, hogy az ördögűzés ördögi segédlettel önellentmondás. Másrészt arra, hogy az ő emberi személye elleni bűnökre és káromlásokra van bocsánat, mert aki így vétkezik, még nem szakít feltétlenül és szándékosan Istennel, ebből még lehet megtérés. De aki a benne és általa munkálkodó Szentlelket káromolja, vagyis a Szentlélek ellen szól, és így ellenszegül neki, az előtt elzárul a megtérés útja. Lukács evangéliumának összefüggésében Jézus a tanítványait buzdítja és bátorítja vallástételre (Lk 12,1.5-7): ő is vallást tesz Isten angyalai előtt arról, aki vallást tesz róla az emberek előtt, és aki megtagadja őt, azt ő is megtagadja majd. Ez után olvasható (Lk 12,10), hogy az Emberfia elleni szólás megbocsáttatik, mintha tehát az elmulasztott vallástételre is lenne bocsánat, a Szentlélek káromlására azonban nincs. Bárki embernek arról hallania, hogy útja jóvátehetetlenül és végérvényesen megpecsételődött, hogy tehát valamire nincs Istennél bocsánat, páratlanul kemény bibliai üzenet. Nem lehet csodálkozni azon, ha megütközünk rajta, vagy egészen személyes, nyugtalanító lelkiismereti kérdésként gyötör. Ezért érdemes kinyitni a Bibliát és olvasni erről. Hiszen mindhárom helyen a bűnbocsánatnak olyan tágra nyitott kapuja tárul fel az olvasó előtt, hogy még belegondolni is szédítő: bocsánatot nyer „minden bűn és káromlás, ... mégha valaki az Emberfia ellen szól is” (Mt 12,31-32), „minden bűn, ... még cs káromlások is, bármennyi káromlást szólnak” (Mk 3,28), „ha valaki az Emberfia ellen szól” (Lk 12,10). Az isteni megbocsátás e gazdagságán napról napra csodálkoznunk kellene, és magunkba kellene szívni ennek mérhetetlen nagyságát. Ez valóban olyan örömforrás, amellyel semmi nem érhet föl. Ezért énekelhetjük ujjongó örömmel az úrvacsora befejezésekor: „Mily nagy az Úr kegyelmessége, / Van-e ember, kit meg nem hat? / Van-e szív, mely mindent feledve / Az Istennek hálát nem ad? / Ó, jer, őt áldja minden lélek, / Ki minket mindig szeretett! / Én őt imádom, míg csak élek, / Néki mondok dicséretet.” (EÉ 58,1) Kell beszélni ez után arról is, hogy bár a mennyei Atya bocsánata, amelyet Jézus Krisztus által nyújt nekünk, mérhetetlenül gazdag, a Szentlélek káromlásáról mondottak arra emlékeztetnek, hogy van egy pont, amelyen nem lehet továbblépni. A legkézenfekvőbb arra gondolnunk, hogy egészen egyszerűen minden ember számára előbb vagy utóbb, de lejár az idő, a kegyelmi idő, amíg elfogadhatjuk Istennek ezt az ajándékát. De próféták, Jézus és apostolok figyelmeztetnek, hogy az isteni bocsánat nem pusztán a mi életidőnk függvénye, hanem a szent Isten ajándéka, amelyet túláradóan bőségesnek kell tartanunk, de magától értődőnek tekintenünk nem szabad. A lelkiismeretében megszólított ember bizonyosságot szeretne arról, hogy még nem következett be életében a legrosszabb, amikor már nincs számára bocsánat. A Zsidókhoz írt levélben (6,4-6; 10,26-29) - Luther szerint - „kemény csomó", hogy a megkeresztelkedés, azaz a hitre jutás utáni bűnbánat és bűnbocsánat lehetőségét elutasítja. Hiszen azt mondhatjuk, hogy Jézusnak a terméketlen fügefáról szóló példázata (Lk 13,6-9) is határozott figyelmeztetés, amelyből azonban nem lehet kiolvasni, hogy ki és mikor kerül abba a helyzetben, hogy nem kap több lehetőséget a megújulásra. Találóan és tömören határozza meg Luther a kifejezés értelmét: „Ha feloldoznak bűneidtől, igen, ha bűnös lelkiismeretedet egy kegyes keresztyén ember megvigasztalja, férfi, nő, fiatal vagy öreg, úgy olyan hittel kellene fogadnod, hogy inkább hagynád magadat széttépni, ismételten megölni, sőt minden teremtményt tagadnál inkább, mintsem hogy kételkedj abban, hogy ez Isten előtt így van. Isten ugyanis azt parancsolta nekünk, hogy higgyünk kegyelmében, és bízzunk, hogy bűneinkre bocsánatot kaptunk. Mennyivel inkább kell hinned ezt, ha neked erről emberen keresztül jelet ad. Nincs nagyobb bűn, mint ha nem hisszük a bűnök bocsánatáról szóló tételt, amelyet a hitvallásban naponként imádkozunk. Ez a Szentlélek elleni bűn, mely erősíti és örök időkre megbocsáthatatlanná teszi az összes többi bűnt. Ezért nézd, milyen kegyelmes Istenünk és Atyánk van nekünk, aki nemcsak ígéri bűneink bocsánatát, de meg is parancsolja a legsúlyosabb bűn terhe alatt, hogy higgyük el neki, hogy azok megbocsáttatnak. Ugyanezzel a parancsával örvendező lelkiismerethez juttat, míg a legszörnyűbb bűn képével a bűnöktől és a rossz lelkiismerettől akar megszabadítani.” (A bűnbánat szentségéről) A szerző teológusprofesszor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetője Krisztus teste és vére - az otthonunkban Azok a testvérek, akik súlyos betegségük, illetve idősebb koruk miatt nem tudnak részt venni a gyülekezeti alkalmakon, nehezen élik meg a közösségtől való kényszerű távolmaradást. Sokat segít ilyenkor a lelkipásztori látogatás és a gyülekezet tagjainak érdeklődése akár személyesen, akár telefonon. Hiányzik az úrvacsora is: az oltárhoz térdelés, a bűnbánat, a feloldozás, a kegyelem ízlelése, a Krisztussal való bensőséges találkozás. Különösen is a nagyünnepek, húsvét és karácsony előtt fogalmazódik meg többekben: „Nagyon szeretnék úrvacsorát venni, de nem tudok elmenni a templomba.” Ilyenkor a lelkész házhoz viszi az úrvacsorát. A házi úrvacsorás istentisztelet - ha erre lehetőség van - a rövidített templomi liturgia szerint alakul, kivéve, ha a beteg állapota csak egészen rövid látogatást tesz lehetővé. Általában ezt megelőzi egy beszélgetés, néha magángyónás is. Ha az otthonához kötött testvér hozzátartozójával együtt tud úrvacsorázni, az mindig nagy öröm, de ez sajnos nem fordul elő túl gyakran. Az igehirdetés és az imádságok személyesek, s ha van rá igény, akkor az úrvacsorázó által választott énekeket is elénekeljük. Most a böjti hetekben várhatóan ismét több házi úrvacsorára kerül sor gyülekezeteinkben. Bátorítok mindenkit, aki otthonához van kötve, de böjti készülését szeretné teljesebbé tenni: jelezze igényét lelkészének, és tapasztalja a Krisztus Urunk szent teste és vére által nyert áldásokat! ■ Hulej Enikő HETI ÚTRAVALÓ „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára’.’ (Lk 9,62) Böjt 3. hetében az Útmutató reggeli s heti igéi az Isten Bárányát láttatják velünk, és követésére (imitatio Christi) hívnak, mert Jézus szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozatul. Az Úr „Jézus Krisztusban van a mi váltságunk az ő vére által: a bűnök bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint” (Ef 1,7; LK). Vegyük komolyan Urunk vezérigévé lett szavait, mert csak úgy követhetjük, ha mi is így teszünk: „Hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyekben lakozol.” (GyLK 758,1) Nekünk nem lehetnek előfeltételeink - „Uram, engedd meg hogy előbb..’.’ -, ha halljuk hívását: „Kövess engem!” (Lk 9,59) Pál is ösztönöz, mivel világosság vagyunk az Úrban: „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetekszeretetben...” (Ef 5,1-2) Jézus Krisztus önmegtagadása, kereszthordozása a christianusok példája s az ő követésének előfeltétele: „Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom’.’ (Lk 14,27) Jób őszinte, Istenhez kiáltott négy „Miért?” kérdése közül ez az első: „Miért nem veszed le rólam a szemed?” (Jób 7,19) De majd meglátja Megváltóját (lásd Jób 19,25-27). Jézus egyaránt óv mások, a benne hívők és a saját magunk eltántorításától, bűnre csábításától: „És ha az egyik szemed botránkoztat meg téged, vájd ki.. ’.’ (Mk 9,47) Nemcsak a hitetlen farizeusok követeltek Jézustól mennyei jelt istenfiúságának bizonyítására, hanem még tanítványai is; noha láttak két kenyércsodát, azon tanakodtak a hajóban, hogy nincs kenyerük. „Van szemetek, és mégsem láttok, fületek is van, és mégsem hallotok?” (Mk 8,18) Jézus egylényegű Atyjával; és „mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk” (Kis káté). És ez is a mi tanítványságunk előfeltétele. Jézus maga jelenti ki: ha bárkit vagy bármit jobban szeretünk őnála, nem vagyunk hozzá méltóak; „és aki nem veszifel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt!’ (Mt 10,38-39) Jézus személye meghasonlást, békétlenséget is teremthet a családban és nagyobb közösségekben is, s nyílt állásfoglalásra késztet. Mindez az Emberfia eljövetelekor válik nyilvánvalóvá. Miként Lót napjaiban, megtörténik a végső szétválasztás! Nem véletlen, hogy itt ismét elénk kerül a Krisztus-követés előfeltételének igéje: „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt’.' (Lk 17,33) Az Úr küldöttei megragadták Lót s családtagjai kezét, és kivezették az ítélet előtt a romlott Sodomából. Felesége azonban a tiltás ellenére hátratekintett, és sóbálvánnyá lett (lásd íMóz 19,15-26). Luther úgy látja, „aki az igét hittel megragadja, más szemet kap. Olyat, amely a halál mögé, a feltámadásba tekint, s csupa életet lát. Jézussal mi is feltámadunk, és testileg is örök húsvétunk lesz - vele!” Csak rá nézzünk fel. „Hív az Isten. / Őrá nagy bízva nézhet fel / Csendes szívem. (...) Hű megváltóm. / Őt nézem már boldog szemmel.” (EÉ 500,1.2) ■ Garai András
