Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-28 / 9. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. február 28. *■ 13 Búcsú Frenkl Róberttól, az MEE korábbi országos felügyelőjétől In memóriám dr. Frenkl Róbert Február első szombatján futótűzként terjedt a gyászhír: dr. Frenkl Róbert péntek éjszaka hazatért Urához. Tudtuk, hogy betegséggel küzd. De cikkei jelentek meg, egy héttel előbb előadást tartott az eutanáziáról egy hazai orvoskongresszuson. Professor emeritusként bejárt a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karára a doktori fokozat megszerzésére készülő hallgatók felkészítésére. Nem sokkal előbb még részt vett a Deák téri gyülekezet istentiszteletén, Békásmegyeren prédikált. Aktív életvitel, tenni akarás és erőgyűjtés jellemezte élete utolsó idejét is. Ki volt Frenkl Róbert? Akik személyesen ismerték, könnyen válaszolhatnak erre a kérdésre. Válaszuk azonban mindig töredékes marad. Frenkl Róbert rendkívül sokoldalú személyiségként, Isten sokféle karizmával kitüntetett teremtményeként élt és szolgált közöttünk. A különböző tudományok és a mindennapi élet több területén mozgott otthonosan, és alkotott maradandót. Orvosi diplomát szerzett, ezen a területen is sokirányú munkát végzett, több évtizedes tevékenységét országos és nemzetközi elismertség övezte. Sportorvosi feladatköre, majd ezen a területen végzett kiemelkedő tudományos munkássága révén a tanszékvezető professzori székbe került. Közvetlen kapcsolatteremtő képessége, intellektuális érvelőkészsége, tudományos felkészültségéből adódó meggyőző ereje sok sportolót juttatott a legmagasabb elismeréshez, vagy mentett meg az elkallódástól. Másokat pedig a lélek rezdüléseire is érzékeny pedagógussá vagy edzővé formált. Aki katedrája előtt hallgatóként figyelt előadásaira, az megtanulhatta, hogy a testnevelő legfőbb feladata a mozgás, a testkultúra megszerettetése, s hogy ezt a gyermekek, az ifjúság szeretete által éri el a pedagógus. Számos magyar és külföldi tudományos folyóirat szerkesztőségében dolgozott, s tette ismertté hazai sportorvosi eredményeinket. Ennek a megemlékező írásnak nem lehet feladata ezen tevékenységének ismertetése, mint ahogy egyéb, a sport világában betöltött szerepvállalásának méltatása sem. Frenkl Róbert kora ifjúságától a Deák téri evangélikus gyülekezetben találta meg lelki otthonát. Mélyen érintették lelkét Ordass Lajos püspök, (1934-2OIO) Kékén András, Hafenscher Károly igehirdetései. 1948-ban az ifjúság vezetését bízta rá konfirmáló lelkésze, Kékén András. Kapcsolata egész életében töretlen volt gyülekezetével, ahol presbiter, jegyző, másodfelügyelő is volt. Gyakran emlegette azt a megtisztelő közösséget, amelyet 1956-58-ban az Evangélikus Élet szerkesztőbizottsága jelentett - Kékén András főszerkesztő irányításával. Sokat tanult tőlük. Vallotta: „Gyűjtve a bölcs tanokat lelked művelni meg ne szűnjél, mert tudomány nélkül létünk a halál üres árnya.” (Cato) írói vénával megáldott értelmiségiként maga is sok cikket, meditációt, esszét írt egyházi kiadványainkba - egészen haláláig. A nyolcvanas évek második felében részt vett a Testvéri Szó néven ismert egyházi reformmozgalom munkájában. A Déli Egyházkerület 1987-ben választotta meg őt felügyelői szolgálatra, a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben pedig egyházunk bizalma az országos felügyelői tisztre méltatta. Ezt a megbízatását egészen 2006- ig töltötte be. A változó politika sodrában kapcsolatrendszere segítette felelős tisztéből adódó munkájának végzésében. Egyházias gondolkodása, az evangéliumért belülről vállalt, szívből jövő elkötelezettsége áthatotta írásait és egész felügyelői tevékenységét. Gyakran vállalt igehirdetései magas szellemi színvonalat tükröztek. Az általa meghonosított országos felügyelői konferenciákon tartott előadásai széles körű egyházpolitikai jártasságról tanúskodtak. Ismert és elismert személyiség volt egész egyházunkban. írásai világi napilapokban és folyóiratokban is megjelentek. Ha szükséges volt, védte egyházainkat. Ha vitatott egy-egy intézkedést - például az egészségügy területén tervezett, később megvalósított úgynevezett modernizációt -, bátran harcolt érvei felsorakoztatásával a betegek érdekében. Nem mindenki értett vele egyet minden kérdésben, de tisztelték felkészültségét és emberségét. Ő maga a vele nem azonos „holdudvarhoz” tartozókban soha nem látott ellenséget. A kilencvenes évek belső egyházi átalakulásában sok tárgyalást és zsinati munkát igénylő feladata között empátiája, diplomatikus érvelése és a spirituális közösséget összetartó készsége sok belső feszültség feloldásában segítette egész egyházunkat. Ha javaslata nem jutott többségi elfogadásra, nem érlelt haragot senkivel szemben. Nagy szerepe volt a budapesti fasori evangélikus gimnázium újraindításában, ahol 1952-ben ő maga is - az utolsó érettségiző évfolyam diákjaként - érettségi vizsgát tett. 1989 szeptemberében az újraindult gimnázium első tanévnyitóján boldogan jelentette volt osztályfőnökének: amit rájuk bízott, a fasori gimnázium egyházi újraindítását, Isten kegyelméből elvégezték. Akkor még nem sejtettük, hogy napjainkra negyven evangélikus intézményben folyik majd ifjúságunk oktatása és remélt keresztény nevelése. Országos felügyelőként Frenkl Róbert sok időt és energiát áldozott intézményeink magas színvonalú szolgálatának biztosításáért. Világi munkahelyein és egyházunk közösségében is ismert volt segítőkészségéről. Magam nem tudtam tőle mások érdekében sem úgy kérni, hogy ne nyújtott volna segítő kezet. „Becsületesen élni, senkit nem bántani, mindenkinek segíteni s megadni a magáét” - ez az Ulpianus bölcselőtől fennmaradt mondás volt az, amely Frenkl Róbertét is jellemezte. Életének és döntéseinek meghatározó alapja Isten igéjének útmutatása volt. Vallotta, hogy a keresztény ember jézusi ember. Egyszerre bűnös és megkegyelmezett. Most, amikor megköszönjük az egyház Urának, hogy adta őt - családjának szerető férjként, édesapaként, testvérként és nagyapaként, hazájának tudós professzorként, nekünk pedig világi szolgaként, testvérként és barátként -, arra kérjük Urunkat, fogadja magához őt a Krisztusért elnyert örök élet reménységében. ■ D. Szebik Imre Több százan kísérték utolsó földi útjára dr. Frenkl Róbert professor emeritust február 23-án, kedden délután a Farkasréti temetőben. A Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) korábbi országos felügyelőjét - egyházunkon kívül - a Semmelweis Egyetem, a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség és a Magyar Sporttudományi Társaság is saját halottjának tekinti. A búcsúztatás szolgálatának liturgiáját D. Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök vezette, a vigasztalás evangéliumát - az elhunyt akaratának megfelelően - a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség lelkésze tolmácsolta. Igehirdetésében Donáth László felidézte Frenkl Róbertnek azt a prédikációját, amelyet halála előtt negyvenhét nappal a békásmegyeri evangélikus gyülekezet előtt mondott el. A Semmelweis Egyetem nevében Tulassay Tivadar rektor, az egyetem egészségtudományi és sportorvosi tanszékének nevében Pavlik Gábor búcsúzott a nemzetközi hírű orvosprofesszortól, sportvezetőtől. Az Országos Sportegészségügyi Intézet részéről Jákó Péter, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Sportszövetség képviseletében pedig Vincze Pál emlékezett meg a február 6-án életének 76. évében elhunyt Frenkl Róbertról. ■ Lukács Gabi felvétele Búcsú Robitól - Isten iránti hálával az együtt töltött évekért Természetesen tudom, hogy dr. Frenkl Róbert professor emeritus, számos tudományos és sportbizottság keresztényszervezet, egyesület elnöke, hazai és nemzetközi folyóiratok szerkesztőbizottságának tagja vagy vezetője volt, de ismerősei több csoportjában a bensőséges viszony alapján megengedett őt Robinak szólítani. Magam élveztem azt a szerencsét, hogy a háborút követően, 1944 és 52 között a Fasori Evangélikus Gimnáziumban a jól ismert „B”-sek között osztálytársa, sok helyzetben harcostársa lehettem. Mindenekelőtt azonban életre szóló, szívbéli jó barátja. Feljogosítva érzem tehát magamat, hogy az iskolatársak nevében - sajnos már csak kevesen vagyunk életben - búcsúzzak azzal az élő reménységgel, hogy Isten birodalmában a ma még konkrétan nehezen megfogalmazható formában, de bizonyosan örömben újra együtt leszünk Jézussal és előrement szeretett tanárainkkal és társainkkal. Sok közösség büszke arra, hogy Robi tagja volt nyugodtabb meg olykor nehezebb körülmények között, de közülük négyet kötelességemnek érzek megemlíteni, mert ezekben egyrészt különösen is pozitív szerepet játszott, másrészt tudom, hogy ezeket ő is tudatos szeretettel vállalta. Nevezetesen elsőként a 16- os fasori cserkészcsapatot, amelynek hagyomány át még a felszámolás után is évekig,, illegálisan ’’folytattuk a gimnázium keretei között. Másodiknak a Deák téri evangélikus ifjúságot, amelynek felelős vezetését a legkritikusabb időkben vette át. Harmadsorban a Testvéri Szó szerkesztőinek közösségét, amelyet a legutóbbi időkig újra és újra elismerően említett több összefüggésben. Utoljára, de nem utolsósorban családunkat, ahol vállalta az esküvői tanú szerepét és kisebbik lányunk esetében a nagyon felelősen betöltött keresztszülőifeladatot. Hálásak vagyunk Istennek, hogy személyében olyan társat, barátot adott, aki természetes okosságával, tehetségével, megszerzett ismereteivel, Krisztusba vetett elkötelezett hitével segítségünkre volt az eligazodásban próbatételek - például betegségek - között, és mindig mellénk szegődött problémáink megoldására. Búcsúzom, Robi, a boldog viszontlátás bizonyosságával! Barátod: ■ Gadó Pali És a szerkesztőség gyásza? Futja-e kondoleáló jegyzetsorokra? Nem, Frenkl Róbert nem tenné fel ezt a kérdést... Lapunk olvasótáborában azonban szép számmal akadhatnak, akik tudni szeretnék végre, hogy az elmúlt évtized legvitatottabb (azaz legtöbbet dicsért és legtöbbet bírált) szerzőjéhez voltaképp hogyan viszonyul az Evangélikus Élet szerkesztősége, főszerkesztője. Hiszen tudjuk, akik szerették írásait, azok között akadt, aki miatta járatta újságunkat, más meg miatta mondta le... Állhatna itt most néhány illedelmes, szárazon tárgyilagos búcsúszó, de a legkevesebb, amivel tartozunk Frenkl Róbertnek, hogy nyilvánvalóvá tesszük: nem tudtuk nem szeretni. A kurta-furcsa fogalmazást ő persze pontosan értené, hiszen intenzív munkakapcsolatunk során - minden tiszteletünk és elismerésünk mellett - másfajta érzelmeket is tartósíthattak volna gyakori vitáink, ám „Robcsi bácsit” valóban nem lehetett nem szeretni. Lehetett vele vitatkozni, lehetett vele egyet nem érteni, de akiknek megadatott, hogy emberileg is közel kerüljenek hozzá, azok idővel óhatatlanul meg is szerették. Van jelentősége ehhez képest annak, hogy soha, egyetlen alkalommal sem apellált cikkei megjelentetése érdekében országos felügyelői tisztségére? Míg nála „gyakorlatlanabb” toliforgatók olykor egy szócsere miatt reklamálnak, ő, aki briliáns publicista volt, az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának ülésein sem mulasztott el soha köszönetét mondani az olvasószerkesztői-korrektori beavatkozásokért. Ha azonban magának a cikknek a megjelentetése volt- tartalmi okokból - kérdés, keményen érvelt vélt vagy valós igaza mellett. Abban kezdettől teljes volt köztünk az egyetértés, hogy bár a dolgokat „most tükör által homályosan” látjuk (esetenként ugyanazt egészen másként), épp a tisztábban látás érdekében a legkényesebb kérdésekről is szabad, sőt kell is írni az EvÉletben. Frenkl Róbert nemcsak a zsurnaliszták legfőbb erényével, a problémaérzékenységgel rendelkezett, de - kritikusai többségével ellentétben - kellő tudással, tárgyismerettel és bátorsággal is ahhoz, hogy - akárha bevallottan provokatív mondatokkal- gondolkodásra késztessen. A dolgokat kizárólag feketén-fehéren értelmezni képesek „pechjére” míg mi továbbra is homályosan látunk, ő talán már „színről színre”, és életművét újraolvasva immár pontosan tudja, mit kellett volna mégis másként írnia, s hová kellett volna tennie pont helyett inkább vesszőt vagy felkiáltójelet. ■ T. Pintér Károly
