Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-28 / 9. szám
io 4» 2010. február 28. FÓKUSZ Evangélikus Élet Február 25. a kommunizmus áldozatainak ?m íkr?pja „Szálast katonái”? ■ Czenthe Miklós Február 15-én hangzott el ez a kifejezés a rádióban. A hírekben használták a budapesti ostrom drámai végkifejlete kapcsán bekövetkezett kitörésről megemlékezőkkel kapcsolatban: eszerint ők „Szálasi katonáiról” emlékeztek meg... Itt érdemes azért megállni: kikről is van szó? A Szálasi vezette nyilas diktatúra által végbevitt tettek és a Budapest ostroma során a magyar hadseregben szolgáló, oda besorozott katonák helytállása között nem szabad összemosni a határokat! Hiszen akkor joggal lehet ugyanezen a módon a német hadsereg katonáit „Hitler katonáinak” azaz „fasisztáknak” nevezni, vagy az orosz hadsereget „Sztálin katonáinak”. Mindhárom rendszer diktatúra volt, tehát akár jogos is lenne ez. Mégsem az, mert nem pontos, sőt nem méltányos. Hiszen az 1945-től 1990-ig hivatalosan „felszabadulásnak” nevezett 1944-45-ös eseménysor értékelése mára azért differenciálódott. Kiderült, hogy az ország jelentős részének, mondjuk a nagyobb részének egyáltalán nem tűnt pozitív eseménynek, így végül is egy idegen hadsereg megszállása volt, amelynek során a polgári lakosság ellen, a vagyon ellen szörnyű bűntetteket hajtottak végre. Kétségtelen, hogy a magyar katonák a német megszálló sereg oldalán harcoltak. Mégsem lehet elvitatni tőlük azt a jogot, hogy ők „hazájukat védték” egy hódítóval szemben. Ami azért máris nem hangzik olyan „szörnyűén” Persze a helyzet nyilván nagyon komplikált volt, nem lehet fekete-fehér módon ábrázolni. De „Szálasi katonáinak” emlegetni a magyar hadsereg katonáit úgy általában, ez azért mégsem járja. A Szent László hadosztály a Garam mentén halálmegvető bátorsággal harcolt, hosszú ideig képes volt feltartóztatni az orosz támadást: ez bizony hősiesség volt. Ha pedig ez az volt, akkor Budapest védőinek harca is az volt, bár ezt még hivatalosan nem merik kimondani. De már az ellenkezőjét sem. Sokan meghaltak a magyar katonák közül. Negyven évig a nevüket sem volt szabad emlegetni, sírjuk sem volt, emléktáblájuk sem. Méltatlan tehát azt a hivatásos katonaállományt, amely Budapest védelmében részt vett, életét áldozta, utólag lenyilasozni, „Szálasi katonáinak” nevezni. Rendes honvédalakulat volt a legtöbbje: huszárok, tüzérek. Az ő árnyékukban, hátuk mögött sajnos a nyilas söpredék szörnyűségeket követett el. Ez azonban mégsem lehet indok az összemosásra. Jó lenne már ezen túl lenni. Még a magyar közszolgálati rádióban is. Ha ilyen lenne... A szerző az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója A hazugság áldozatainak emléknapja ^ A Magyar Köztársaság Országgyűlése, évtizedes késéssel, nem korábban, mint 2000 júniusában hozott döntést arról, hogy minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. Miért pont ezt a napot? Azért, mert a megszálló szovjet hadsereg 1947. február 25-én tartóztatta le - jogellenesen - Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát (további sorsa a Szovjetunióba való hurcolás és nyolc év rabság lett). Ez abban az évben történt, amikor a nemzetiszocialista és a szovjet táborokat egyaránt megjárt túlélő, Margarete Buber-Neumann Párizsban megalkotta az addig jobbára ismeretlen matematikai formulát: Sztálin = Hitler + Ázsia. ■ Ámon Antal A kommunizmus áldozataira gondolva az emberek előtt többnyire hullahegyek és csonthalmok, megfagyott, rongyokba burkolt tetemek vagy - amióta láthattuk a Katyn című filmet - a tarkón lőtt áldozatok halmaival teli tömegsírok idéződnek fel. Az erőszakos halállal haltak számáról persze vita van és lesz is. Az eddigi legátfogóbb tanulmánygyűjtemény, a nemzetközi szerzőcsoport által alkotott, Magyarországon is megjelent, A kommunizmus fekete könyve című kiadványban a kommunizmus halálos áldozatainak számát százmillióra becsülik. Jelentőséget tulajdonítok viszont annak, hogy az emléknap alapjául nem olyan esemény szolgál, amely erőszakos halállal járt. Az erőszakos vagy természetellenes halálokozás a kommunizmus bűneinek csak egy részét képezi. A hullamillióknál is jóval nagyobb azoknak a száma, akiknek testileg, lelkileg, erkölcsileg vagy szellemileg megnyomorítva kellett leélni életüket: keserűségben, csalódottságban, szégyenben vagy egy munkás élet ledolgozása után látva az életükben nem mutatkozó, elmaradt hasznot, meghiúsult előremenetelt. Kényszerből feladva a soha meg nem tett nyugati utazást, a soha meg nem ismert idegen kultúrák élményét vagy egyáltalán annak megtapasztalását, hogyan működik egy normális, szabad versenyes társadalom, amely ma példájául szolgálhatna sürgető társadalomépítő elképzeléseinknek. Forradalom a hazugság ellen A legnagyobb nem testi kártételt abban látom, hogy a magyar társadalom a kommunizmus évtizedei következtében toleráns lett a hazugság iránt. Ez annál inkább feltűnő nekem, mert volt szerencsém három évtizedet élni egy olyan társadalomban, amely a hazugságot a legnagyobb hétköznapi erkölcsi bűnnek tartja. A gyakorlatias ausztrálok a hazugságot a gálád előnyszerzés eszközének tekintik, amely a magánéletben okozott károkon túlmenően rombolhatja a társadalom gazdaságos és hatékony működését is. A hazugság hatásában visszavezethető a már említett elmaradt haszonhoz, akár, elkövetőktől függően, össztársadalmi méretekben. Ezt a feltételezést húzza alá a postaládámba szinte ezen írásra való felkéréssel egy időben érkezett Új Könyvpiac című kiadványban található könyvszemle Babus Antal tollából. Megjelent ugyanis N. Pál József sporttörténeti könyve Magyar sport - magyar sors címmel. A szemléző szerint „N. Pál József a sportot nem önmagában értelmezi, hanem beilleszti a magyar történelem folyamatába. Szerinte a sport nemcsak népünk fizikai, hanem lelkiállapotának is tükre. Kapcsolatot lát egyre gyérebb sportsikereink és a magyarság fogyása, erkölcsi és lelki sorvadása között... Vesszőparipája, hogy hanyatlásunk okait a Kádár-korszak hazugságra épülő rendszerében kell keresnünk, abban az ideológiai tabuvá emelt hazugságban, hogy 1956 ellenforradalom volt. (Lényegében ugyanazt mondja, mint Balczó András: »Ezt a nemzetet az eszi meg, hogy belement a hazugságokba.«)" Ez nem volt mindig így! A forradalmat megelőző, lényegében keményebb diktatúra alatt a magyarság megőrizte hitét a becsületben és a hitelesség fontosságában. Erre tömör tanúságot szolgáltatott az az angol nagykövetségi alkalmazott, aki 56 októberében a forradalom kitörése után elsőként érkezett ki Bécsbe a budapesti követségről. Amikor az osztrák fővárosban gyülekező nyugati újságírók megrohanták azzal a kérdéssel: ugyan mondja már meg, szerinte miért tört ki ez a számukra váradan felkelés, a követségi hivatalnok azt válaszolta: „They are fed up with lies.” Azaz: elegük lett a hazugságokból. Ezzel a magyar lett az első nép, amely forradalmat robbantott ki a hazugság ellen. Kár, hogy a hazugság tiltása nincs a Tízparancsolatban. Meggyőződésem, hogyha a parancsolatok száma nem szorítkozna tízre, hanem mondjuk tizenkettő vagy tizenhat lenne - mint ahogyan társadalmi manifesztumok esetében szokásos -, akkor a hazugság is sorra került volna a listán. Van azonban a Bibliában egy fontos utalás a hazugság ellen:„...űz igazság megszabadít titeket’.’ (Jn 8,32) Az igazság hiánya pedig rabszolgává tesz. Ezt érezhették meg a magyarok 56-ban, amikor megpróbálták lerázni rabláncukat. Ezen megint nemcsak a kommunizmus okozta fizikai korlátozás értendő, hanem a lelki, erkölcsi, szellemi rabság is. Akinek kételye lenne a testi mivolt korlátozását illetően, mondjuk a börtön és a kényszermunkatáboron kívül is, az gondoljon Haraszti Miklós könyvének címére -1987-ben angol nyelven került a kezembe: The Velvet Prison, tehát A bársonyos börtön. Fülszövegében olvasható: „Ez a könyv rámutat a kortárs intelligencia szolgaiságának felkavaró képére. Egyben jelentős hozzájárulás a modern totalitárius mentalitás megértéséhez.” De a még e könyv címében rejlő vádnál is jelentősebbek azok a tanúvallomások, melyeket a kommunista rendszerek túlélői hagytak ránk, és amelyek arról árulkodnak, hogy sokan érezték úgy, hogy a börtönben vagy a kényszermunkatáborokban nagyobb szabadságuk volt, mint szabadlábon. Ugyanis egy kommunista társadalomban az embereknek csupán három kategóriája létezik: azok, akik börtönben voltak, azok, akik börtönben vannak, és azok, akik börtönben lesznek. így bátorították az új lengyelországi alattvalókat 1939 szeptemberében a szovjetrendszert már jól ismerő elnyomó apparátus tagjai. Ilyen körülmények között a várakozás: a terror maga. Intézményesített önkény A vallásos ember alapélménye a gyülekezetben való részvétel, a közös ima, ének, a szeretetvendégség és a közös munka az építésben vagy a karitászban. A kommunisták ezeket a szabadon működő vallási vagy laikus egyesületeket nem tűrhették. Mert mint Edmund Burke, az ír születésű politikai gondolkodó rámutatott: „A szabadság akkor hatalom, ha az emberek testületileg lépnek fel.” Ez a normális egy normális társadalomban. Csak egy abnormális társadalomban fordulhat elő az egyén szabadságának és a tömeg rabságának olyan karikatúrája, amilyet a következő eset mutat. 1940-ben a szovjetek által megszállt kelet-lengyelországi Augustow szövetkezeti boltjában órák óta állt már a sor, hogy az emberek zoknit vásárolhassanak. Egyszerre csak egy szovjet tisztségviselő lépett az üzletbe a hátsó ajtón keresztül, megvizsgált néhány pár zoknit, majd kijelentette, hogy megvásárolja az egész készletet. Az eladó a kint várakozó tömegre mutatva zavartan ellenkezett: „De nacsalnyik elvtárs, mi lesz a várakozó néppel?” Mire a nacsalnyik: „A nép én vagyok!” - azzal fogta a zoknikat, és kigyalogolt ott, ahonnan jött. Ahogy George Kennan, az amerikai nagykövet írta haza az akkor, 1944-ben szövetséges fővárosból, Moszkvából: „...a Szovjetunió számára nincs objektív kritériuma a helyesnek és a helytelennek. De nincs objektív kritériuma még a valóságnak és a valótlanságnak sem. Mit értünk ezen? Azt értjük, hogy helyes és helytelen, igaz és hamis a Szovjetunióban nincs meghatározva sem Isten által, sem a dolgok belső természete által, hanem egyszerűen csak maga az egyén által. Itt az emberek maguk határozzák meg, mi az igaz, és mi a hamis. Az olvasónak kéretik nem mosolyogni ezen, mert ez egy nagyon komoly tény.” Az intézményesített önkényességet próbálta itt megfogalmazni egy diplomata, aki tudta, hogy olvasói esetleg olyan kognitív távolságban vannak attól, amit tudatni próbál, hogy az a megértést is lehetetlenné teheti. Hasonlóan értetlenkedett egy Ausztráliában született és ott felnőtt fiatal lány, aki, amikor arról meséltek neki, hogyan rontott be egy ÁVH-s osztag éjszaka a szülők lakásába házkutatásra és letartóztatásra, értetlenül azt kérdezte: „És miért nem szóltatok a rendőrségnek?” Zsigerből gyűlölködők Most, a kommunizmus áldozatainak emléknapján tehát ne csak a meggyilkoltakra gondoljunk, akárhány milliónyian lehettek is, hanem a sokkal, de sokkal több életben maradottra, akiket a kommunisták testileg vagy lelkileg megnyomorítottak. Például akiknek vallásgyakorlását akadályozták, akiktől a lelki vigasz lehetőségét vették el, akiknek bezárták a templomaikat, mert - mint Lunacsarszkij oktatásügyi népbiztos mondta - „gyűlöljük a keresztényeket és a kereszténységet. Közülük még a legjobbakat is a legnagyobb ellenségeinknek kell tartanunk. A keresztényi szeretet akadályozza forradalmunk fejlődését. El azzal, hogy szeresd felebarátodat! Amit mi akarunk, az a gyűlölet... Csak így tudjuk elfoglalni az egész világmindenséget.” A világmindenség elfoglalása szerencsére már nem megy nekik, de életünk egyes szegmensei még áldozatul eshetnek a kommunistáknak, akik ma különféle álarcok mögött működnek tovább - ha nem zárjuk el őket a leghatározottabban közügyeink, közpénzeink kezelésétől, most, amikor kiharcolt jogunkkal élve ismét urnákhoz járulunk. Az idei emléknap méltó hitelesítésének ez a következetesség a mércéje. A szerző újságíró, az SBS ausztrál közszolgálati rádió magyar nyelvű adásainak nyugalmazott főszerkesztője A vörös khmerek áldozatai - illusztráció A kommunizmus fekete könyvéből Büntetendő a holokauszttagadás, de nem büntetendő a kommunista rendszerek emberiség elleni bűneinek tagadása Utolsó ülésnapján, február 22-én az Országgyűlés 146 igen, 178 nem szavazattal, 7 tartózkodás mellett elutasította Répássy Róbert (Fidesz) módosító indítványát, amely úgy változtatta volna meg a büntető törvénykönyv (Btk.) módosítását kezdeményező javaslatot, hogy egyaránt büntesse a nemzetiszocialista és a kommunista rendszerek emberiség elleni bűneinek nyilvános tagadását. Végül a parlament -1 ellenszavazattal és 142 tartózkodás mellett - Mesterházy Attila MSZP-s miniszterelnök-jelölt előterjesztése szerint fogadta el a büntető törvénykönyv módosítását, így a holokauszttagadás büntethető lesz. A törvény három évig terjedő szabadságvesztéssel bünteti azt, aki nagy nyilvánosság előtt tagadja a holokauszt tényét, illetve kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel. Az új szabály a kihirdetését követő harmincadik napon lép hatályba. M Forrás: MTI
