Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-03 / 1. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. január 3. » 13 Tetőbontás Gyülekezetépítés civil részvétellel ► Vegyünk egy lelkészt és húsz lelkes presbitert - mindannyian hasonlóan kezdenénk a felsorolást, ha a sikeres gyülekezet receptjét kérdeznék tőlünk. Merthogy a gyülekezetépítés titkát mindannyian keressük. Konferenciákon, találkozókon, az egyházi közigazgatás minden szintjén szóba kerül a téma, biztos recepttel azonban egyikőnk seni szolgál. Ez az írás sem. E sorok írója is csak problémafelvetésre vállalkozik, bízva benne, hogy közös gondolkodással mindannyian közelebb kerülünk a megoldásához. A cikk néhol szándékosan provokatív és szókimondó. Az itt megfogalmazott gondolatok nem tények, csupán vélemények olyan szerzőtől, aki még csak teológiát sem végzett, csupán „mezei” gyülekezeti tag - aki nagyon aggódik evangélikus egyházáért. ■ László Jenő Csaba Jól ismerjük a béna meggyógyításának történetét Márk evangéliumának második fejezetéből. Olvassuk el, és figyeljünk a részletekre! „Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. Oda akartak menni egy bénával, akit négyen vittek. Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt” Figyeljünk Jézus presbitériumára! Az első, amire felfigyelhetünk a történetét olvasva, hogy „presbitériuma” már a Mesternek is volt. A népes gyülekezetnek akadtak tagjai, akik nemcsak hallották az igét, és maguk is sorba álltait a gyógyulás reményében, hanem tevékenyen segítették Jézus igehirdető és gyógyító munkáját. A szerepek jól elkülönülnek: megjelenik a - meglehetősen leterhelt - igehirdető és a civil segítő („presbiter”) alakja. A következő fontos momentum, hogy a hívek egy béna megsegítése érdekében cselekedtek. Nemcsak felismerték, hogy van valaki, aki saját erejéből nem képes a Mester közelébe férkőzni, hanem tevékenyen léptek fel a helyzet megváltoztatása érdekében. Ennek alapján a ma egyházának tagjai sem maradhatnak passzívak: lássuk meg végre környezetünkben a „bénákat”, és tűzzük ki elsődleges célunknak, hogy őket elvezessük az élő Jézus Krisztus lábaihoz! Harmadik - talán részletkérdésnek tűnő - körülmény, hogy négyen vettek részt a munkában. Közösen tettek meg mindent a béna megsegítése érdekében. A gyülekezetépítés tehát közös ügy, nem lehet csak a lelkész (és a felügyelő) egyedüli harca. Mindenki, aki teheti, részt kell, hogy vegyen a munkában. Vegyük észre a kétezer évvel ezelőtti „presbitérium” leleményességét! Ha a jól bevált utat, az ajtót választják, sokáig nem találkozott volna a beteg a gyógyítóval. De ők - nem törődve a tömeg csodálkozásával - meglehetősen rendhagyó módon juttatták a hordágyat Jézus közelébe. Egyházi munkálkodásunk során sem mindig a régi klisék a legsikeresebbek. Merjünk újítani, „minden követ megmozgatni” az evangélium terjesztése érdekében! Kik vagyunk? Miből élünk? Már konfirmandusként megtanultuk, hogy az egyház szó a Krisztusban hívők közösségét jelöli. Mindenekelőtt tehát azt kell szem előtt tartanunk, hogy a Megváltó legyen a középpontban. Nélküle csupán baráti kör, klub, szabadidős egylet leszünk, de még nem egyház. Ugyanakkor nem elhanyagolható fogalmi elem a közösség (communio) sem. A fenti jézusi történetben is fontos momentum, hogy négyen vitték a hordagyat. Mielőtt nekilátunk a vacsora elkészítésének, célszerű benéznünk a kamrába, hogy egyáltalán milyen alapanyagok állnak a rendelkezésünkre. Gyülekezetépítő munkánk elején készítsünk hát leltárt arról, hogy mi van saját egyházunk „kosarában”! Ennek elengedhetetlen feltétele a tényekkel való őszinte szembenézés. Valósághűen kell feltérképeznünk közösségünket. Felesleges kozmetikáznunk a statisztikai adatokat. Általában még az egyházi sajtóban sem merünk igazán nyíltan beszélni a valóságos helyzetről: a cikkek többsége ünnepek alkalmával zsúfolt templomokról, felújított gyülekezeti központokról szól. A hétköznapok valósága pedig más: sajnos legnagyobb gyülekezeteinkben sincsenek vasárnaponként tele a padsorok, közben pedig tucatjával küszködnek kisebb evangélikus közösségek a lelki és - nem utolsósorban - anyagi fennmaradásért. Gyakran definiáljuk magunkat a „harmadik legnagyobb történelmi egyházként”, pedig be kell látnunk: egy szekularizálódott világban az önmagában még mindig óriási katolikus egyház és a nálunk nagyságrendekkel nagyobb református egyház mögött kullogunk, sok-sok problémával. Nem csoda, ha püspökeink nyilatkozatai legjobb esetben is csak rövidhírként jelennek meg a legtöbb országos napilapban. Egyházi SWOT A munkakezdő leltárhoz használhatjuk a menedzsment egyik legfontosabb eszközét, az úgynevezett SWOT-analízist. A módszer az erősségeket, gyengeségeket, lehetőségeket és veszélyeket veszi számba azért, hogy aztán az ebből levonható következtetésekre épülhessen saját gyülekezetépítési munkánk. Készítsük el tehát saját közösségünk SWOT-analízisét akár egy rendhagyó presbiteri gyűlés keretében! Az alábbiakban csak néhány - legtöbb helyen fellelhető - tényezőt említek, nem hallgatva el, hogy felsorolásom meg sem közelíti egy tudományos igényességű analízis színvonalát. Egyházunk egyik legfontosabb erőssége a történelmi múlt: nem a nulla kilométerkőtől indulunk, hanem ismernek minket, kiépült intézményrendszerünk van. (Nem hallgathatom el, hogy egy lelkész ismerősöm szerint viszont sokkal könnyebb lenne a dolgunk, ha Jézusnál és az első pünkösdnél újrakezdhetnénk, és nem terhelne minket annyi bűn és előítélet.) Óriási előnyünk a több száz éves hagyomány. Gondoljunk csak azokra, akik szenteste töltik meg templomainkat: többségük a gyertyafény, orgona- és harangszó romantikájáért keresi fel az istenházát, ugyanakkor óriási lehetőség ennek a tömegnek a megszólítása és evangéliummal való „ellátása” minden ünnepen. Hasonló módon lehet erősségünk a Luther-kabát és a régi templomépület is. Mindenféleképpen pozitívum a profi teológiai képzés és az ennek eredményeként létrejött lelkészi és gyülekezetimunkatárs-kar is. Gyengeségeink között kiemelt helyen van - korábban már részletezett - történelmi múltunk. Zajos világunkban egyre nagyobb feladat hallatni a hangunkat. Meg kell küzdenünk emellett a gyakran ellenséges politikai és médiakörnyezettel, a múlt és a jelen bűneinek terhével és a munkatársak hiányával is. Itt érdemel említést, hogy a hagyományainkhoz való mindennél erősebb ragaszkodás börtönbe - a sablonos vallásgyakorláséba - zárhat bennünket. (Gondoljunk csak ismét arra, hogy talán soha nem került volna Jézus elé a béna, ha kizárólag a hagyományos utat próbálják meg járni a betegszállítók!) A lehetőségek között érdemel említést az oktatási és szeretetintézményekben rejlő számtalan lehetőség, a média, mindenekelőtt az internet nyújtotta megszólalási lehetőség és önmagában az a tény is, hogy az em|s bér közösségi lény, az egyház pedig az egyik legősibb közösség. Nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a politikai veszélynek. A támadás mellett - meglátásom szerint - igen veszélyes lehet a pártpolitikai érdekből létrejött politikai „barátság” is: vigyáznunk kell, hogy alamizsnáért cserébe ne züllesszen bennünket egyik politikai oldal sem saját szószólójává. Meg kell küzdenünk a globalizációs folyamatokkal, az üzletiesedő világgal. Ez utóbbira jó példa az, hogy hiába „prédikál” egyházunk is - egyébként joggal - a vasárnap szentségéről, ha a gyülekezeti tag megélhetése múlik azon, hogy vállal-e munkát a vasárnap is nyitva tartó hipermarketben. Kihívás elé állítja a közösségépítést a mobilizáció: míg korábban a kereszteléstől a halálig egy gyülekezethez tartozott az emberek többsége, addig most a tíz-tizenkét éve konfirmált fiatalok jelentős része nemcsak másik városba, hanem akár másik országba is költözött. Érdemes lenne megoldani a hozzánk tartozók „nyomon követését”, hogy ne veszítsük őket - akár egy életre - szem elől. Ha nem egyházunkról lenne szó, nem is folytatnám a gondolatsort. Azonban érdemes figyelnünk reformátorunk himnuszára, amely afféle „középkori SWOT-ként” minden igazán lényeges elemet rögzít: „Az ős ellenség most is üldöz még...” (veszély). „Erőnk magában mit sem ér...” (gyengeség). „De küzd értünk a hős vezér...” (erősség). „Mienk a menny örökre!” (lehetőség). Ennek tudatában, a Szentlélek segítségével kell nekilátnunk közös munkánknak. A tetőbontás lépései 1. Ismerjük meg egymást! Legyünk valódi közösség! Főként nagyobb, városi gyülekezetekben tapasztalom: nem ismerik egymást az igehallgatók. Hétről hétre úgy ülnek egymás mellett, gyónnak és úrvacsoráznak, hogy talán még a másik nevére sem kíváncsiak. Keressük meg hát annak a lehetőségét, hogy az istentiszteleti alkalmakon kívül is találkozzunk, ismerkedjünk egymással! Egy-egy közös teázás, sportnap vagy kirándulás nemcsak egy iskolai osztályt rázhat valódi közösségé, hanem gyülekezetünket is. 2. Legyünk nyitott közösség! Ne csak a templomajtót, hanem szívünket is nyissuk ki Krisztustól távolabb élő embertársaink előtt! Ha pedig végre betér hozzánk egy bárány az elveszett nyájból, fogadjuk szeretettel! Véletlenül se éreztessük vele az „eddig vajon hol voltál?” kérdést, hanem örüljünk együtt a tékozló fiú apjával! 3. Legyünk láthatóak! Azzal a felszólítással, hogy hegyen épült várossá kell lennünk, világossá lett előttünk téve: nem bújhatunk el a többi ember elől. A hit nem lehet magánügy. Újra és újra ki kell lépnünk a templomfalak börtönéből, és meg kell szólítanunk a mindennapok emberét. Ha kell, hagyományainkat, a régi kliséket félretéve kell sugároznunk a Krisztustól kapott reménységet. 4. Legyünk érhetőek! Felejtsük el az egyházi „tolvajnyelvet”! Ne építsünk nyelvi, kulturális akadályokat a társadalom és az egyház közé! Prédikációnk, liturgiánk, énekeink legyenek mindenki számára világosak! A reformáció egyik legnagyobb felismerése éppen az volt, hogy anyanyelvű evangéliumot adott a hívek kezébe. Ha kell, tanítsuk a hozzánk betérőket! Jó példa erre például, ha az istentiszteleti rendet részletes magyarázattal kivetítjük templomainkban, vagy nyomtatásban a látogatók kezébe adjuk. (Lássuk be, hogy ma már a társadalom jelentős része fejből a Miatyánkot sem tudja!) 5. Nem szabad elfelejtenünk: anyagi áldozathozatal is szükséges részünkről. Ha fontosnak tartjuk e közösség működését, bizony mindannyiunknak a zsebébe kell nyúlnia. Evangélikusként kicsit még mindig szégyenkezve beszélünk a pénzről, miközben például baptista testvéreink már az egyetemi ösztöndíjból is a lehető legtermészetesebb cselekedetként utalják az adományt egyházuk számlájára. 6. Szolgáljunk szeretettel! Legfontosabb feladatunk az evangélium hirdetése mellett az önzetlen szolgálat. Keressük meg rászoruló felebarátainkat, és ajánljuk fel segítségünket! Ezzel nem csak beteljesítjük a szeretet parancsát, hanem akarvaakaratlanul is pozitív képet sugárzunk magunkról. Nincs az az antiklerikálisnak tűnő médium, amely karácsonykor be ne számolna Böjté Csaba ferences szerzetes tevékenységéről. A dévai pap nem sajtónyilatkozatokat gyárt, nem politikusokkal tárgyal, hanem szolgál szeretettel... Legyünk a lelkész valódi unkatársai! Már-már közhely, hogy a modern kor lelkészének számtalan szerepet kell betöltenie. Egy-egy lelkész egy személyben könyvelő, menedzser, építész, pályázatíró, sofőr, újságíró, rendszergazda, internetfejlesztő, anyagbeszerző, sok esetben még templomtakarító, kőműves, kántor, harangozó és kertész is! Ez legtöbbször azzal jár, hogy olyan fontos szerepekre jut méltatlanul kevés idő, mint az igehirdetés és a lelkigondozás. Ne hagyjuk, hogy így legyen! A fenti listát alakítsuk saját gyülekezetünkre: vizsgáljuk meg, hogy lelkészünk hányféle szerepet lát el nap mint nap! Ezután pedig, presbiterek és nem presbiterek mindannyian, válasszunk ki egy-két tevékenységet, amellyel tehermentesíthetjük pásztorunkat! Ha egy negyvenfős presbitérium minden tagja csak heti félórányi munkát áldozna gyülekezetéért, a valóságban fél munkatárssal (heti húsz órával) több lenne gyülekezetünkben...! Epilógus Olvassuk tovább a korábban hivatkozott gyógyítástörténetet, merthogy a szorgos tetőbontók munkájára maga a Mester válaszol: „Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: »Fiam, megbocsáttattak a bűneid.«” Megkérdőjelezi még valaki a tetőbontók felelősségét? Kezdjünk bele még ma a közös tetőbontásba! Civilként, a béna megsegítésében, közösségben, minden követ megmozgatva! A szerző jogász, a pusztaföldvári gyülekezet kántora. írása a Szarvas-Ótemplomi Evangélikus Egyházközség 2009. november 8-ai presbiteri szeretetvendégségén elhangzott előadásának anyagából készült. Tetőbontás Orosházán - 2009 szeptemberétől minden vasárnap este a reménységistentiszteletére várják a híveket az evangélikus templom Győry-termébe. Az alkalmakon közvetlenebb hangvételben, a modern technika lehetőségeit is kihasználva hirdetik az evangéliumot. A reménység istentiszteletén a lelkészeken kívül fiatal felnőttek is aktívan bekapcsolódnak a szolgálatba. Tetőbontás Pusztaföldváron - 2009 júliusában immár második alkalommal rendezte meg a helyi evangélikus gyülekezet a nyitott templom éjszakáját. A több mint hatórás alkalom programján interaktív istentisztelet mellett könnyű- és komolyzenei koncert, kiállítás, meditációs ösvény, filmvetítés és számos játék is szerepelt.
