Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-14 / 7. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. február 14. » 5 Fényképezőgéppel a világ körül Találkozás Krausz Imre nyugalmazott fotóművésszel Menteni a veszendőt Lükő Gáborra emlékezve ► Ki ne vágyott volna arra-ha csupán néhány percig is hogy „más szemmel” lássa a világot... Krausz Imrének ez sikerült. Fényképezőgépet ragadott, bejárta a földkerekséget. Felvételei láthatók voltak kiállításokon, és tucatnyi útikalauz illusztrációjaként is szolgáltak. Az 1923-ban született neves fotográfus ma természetesen már csak képzeletben utazik, a munkában töltött fél évszázad - 1945-től 1995- ig - után a Tótkomlósi Evangélikus Szeretetotthonban élvezi a jól megérdemelt nyugdíjas éveket. Ám életéről és kalandjairól szívesen mesélt, például arról, hogyan és mikor kapta élete első masináját...- Egy orosházi tanyán laktunk hétesztendős koromig, nagyapám - hosszas kérlelésemre - ekkor vette az egyszerű és olcsó Box gépet. Erre vágytam leginkább - a bicikli után... Azt mondta, ha jól tanulok, megveszi nekem. Kitűnő lett a bizonyítványom...- Egy tanyasi kisgyereknek miért épp a fotózás feléfordult a figyelme?- Mindenre kíváncsi voltam, minden érdekelt. Már akkor is kerestem és szerettem a kihívásokat, és fel akartam fedezni a világot. Mai napig hiszem, hogy a világ megismerése nagy kaland.- Ha kalandokra vágyott, ebben a korban lehet, hogy az is elég lett volna, ha - teszem azt - indiánregényeket olvas...- Igaz ugyan, hogy rengeteget olvastam, mert habár édesapám földműves volt, sok könyvvel bírt. De a pusztán a mesevilág és az olvasás nem elégítette ki a fantáziámat, a körülöttem lévő valóság érdekesebbnek tűnt. Ezért, miután már megvolt a gépem, és apám könyveiből megismerkedtem a fotózás alapjaival, el is kezdtem megörökíteni a látottakat.- Mint például?- A cséplőgépet, a búzamezőt, a földeken dolgozó embereket, a családtagjaimat, az állatainkat.- A gyermekkori kedvtelés miként vált kenyérkereső foglalkozássá ?- Valójában „külső kényszer” hatására. A középiskola elvégzése után az építészmérnöki karra jelentkeztem, és el is kezdtem ott a tanulmányaimat, de csupán a stúdiumok feléig jutottam, mert mint kulák apa gyermeke, mint osztályidegen nem folytathattam. Ezután a jogra felvételiztem, de három hónap után - az előbb ismertetett okokból - ismét szednem kellett a sátorfámat... Ekkor úgy döntöttem, nem kísérletezem többet az egyetemmel, hanem mivel úgyis tudok és szeretek is fényképezni, inkább elmegyek fotósnak. Volt egy AGFA Carat márkájú masinám, ez mindig velem volt, bárhová mentem is.- Mindezt egy olyan korban, amikor - valljuk be - kevés hivatásos fényképész volt.- Valóban így volt ez, mint említettem, az alapokat gyakorlatilag magam sajátítottam el, a mestervizsga volt az, amit - mondjuk így - hivatalos keretek közt szereztem meg Békéscsabán.- És elkezdhette hivatalosan is a gyakorlatba ültetni a szerzett tudást.- Ráadásul többféleképpen, például úgy, hogy a hatvanas években, amikor bevezették a személyi igazolványt, tizennyolcezer portrét készítettem. Ezt megelőzően a háború után sorra épülő kultúrházak adtak megbízásokat. Ezekben az intézményekben - így Orosházán is - különböző szakosztályok és klubok, például fotóklubok kezdték meg működésüket. Ezek révén versenyekre is be tudtam nevezni.- És úgy tudom, sorra nyerte a különféle díjakat...- Valóban elismerték a munkámat, oklevelekkel, arany- és ezüstérmekkel, két nagydíjjal.- Vélhetően a munkájával együtt járt a sok utazás, melynek látható, képes „lenyomatai" itt vannak a szeretetotthonfolyosóinak falán is.- Nem egészen. Az első útnak egészen egyszerű apropója volt: egy ismerősömet kísértem el rokonlátogatásra az egykori Csehszlovákiába, Losoncra, és míg ő a családtagjainál töltötte az időt, én körbeutaztam a Felvidéket, és színes felvételeket készítettem az őszi Tátráról. Ezeket azután itthon kiállításokon, illetve diaképes előadásokon mutattam be. Ezután már egyik megbízás követte a másikat. A saját fizetésem terhére, illetve az említett alkalmakon befolyt pénzekből utaztam; mivel az anyagi lehetőségeim meglehetősen szűkösek voltak, mindig a legegyszerűbb ételeket ettem, a legolcsóbb diákszállásokon laktam, és többnyire hálózsákban aludtam.- Azokban az időkben a párt miként tolerálta az ön „világjáró hajlamát”?- A képeket mindig a pártbizottság elé vittem, annak tagjai buzdítottak: „Menjen csak, Krausz kartárs - mert nem voltam a párt tagja, ráadásul mivel a személyemben egy osztályidegen kulák fiával álltak szemben, nem elvtársnak szólítottak -, készítsen képeket, és aztán majd mutassa be másoknak is, merre járt”...- És merre járt?- Minden földrészen. Egyedül a Déli-sarkra nem jutottam el.- Melyik világrész, ország volt a kedvence?- A titokzatos, mesés India.- Hogyan készült fel az utazásokra ?- Állandó önképzéssel. Mielőtt elindultam, amit csak lehetett, elolvastam az adott országról, kontinensről. Ebben segítségemre volt a saját, idővel kétezer kötetessé bővült könyvtáram is, amely különféle nyelvű szak- és szépirodalomból állt.- Milyen nyelveken beszélt, illetve olvasott?- Az iskoláimban franciát, németet, később latint tanultam, majd magánszorgalomból angolt, spanyolt, egy kevés oroszt, és eszperantóul is tudtam valamicskét.- Gondolom, a nyelvtudás ellenére azért kalandos, esetleg akár veszélyes helyzetekbe is keveredett néha-néha...- Én inkább a kalandokat hangsúlyoznám, mint a veszélyeket, bár Iránban a sah uralkodásának utolsó évében azért, be kell, hogy valljam, féltem... De különben élveztem a kihívásokat, és ahogy csak lehetett, igyekeztem megkönnyíteni a magam dolgát, például azzal, hogy megnövesztettem a hajam, és női ruhákat viseltem, hiszen a nőkkel kedvesebbek és segítőkészebbek az emberek, az én csomagom pedig nagyon nehéz volt, a gép és a hozzá való alkatrészek súlya akkoriban még huszonöt kilót tett ki... Ma már legfeljebb a régi irataimat „emelgetem”. Ugyanis minden utamon gyorsírással jegyzeteket készítettem, majd ezeket később legépeltem. De még így is maradt tengernyi feldolgozatlan kéziratom... ■ Gazdag Zsuzsanna Ismertem az idős tudósembert, szobája hűs csendjében fogadott a nyári délelőttben. K. L. fotográfussal látogattuk meg, és alig ültünk le a kopott fotelokba, máris kérdezte: merre jártunk, mit hoztunk? Nem üveg borra gondolt, inkább népdalokra vagy valami szép díszes tányérra. Valami elfeledett értékre, elhagyott házra: „Kisfiam, tele a padlás soha nem pótolható kincsekkel!” - mondta nem szűnő aggodalommal. így volt Lükő Gábor hosszú életében a nemzetféltés és -mentés fáradhatatlan munkása, a magyar néprajz klasszikusa, a népi kultúra és társadalom kutatója. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kárpát-medence népei kulturális örökségének feltárásában. És ezzel el is árultam: óriásit ölelt magához, hogy mentse a veszendőt és fölmutassa. Lükő 1909. november 4-én született Komáromban, és 2001. április 21- én hunyt el Budapesten. Fontosabb művek A moldvai csángók (1936), A magyar lélek formái (1942), A magyar népdalszövegek régi stílusa (1957), A pentaton hangrendszer (1962), Az ugor totemisztikus exogámia emlékei (1965), Kiskunság régi képfaragó és képmetsző művészete (1982). Hatalmas életművének méltatása és értékelése a magyar néprajztudomány régi, nagy adóssága. Fontos vállalkozás a Táton Kiadó új sorozata: Lükő Gábor műveit indította útjára. Egyszerű, ízléses borítóval, értő és teljes válogatással. A második, Zenei anyanyelvűnk című kötetben nagyobbrészt először jelennek meg zene- és szövegfolklorisztikai írásai, amelyekben Bartók és Kodály munkásságát folytatta. És a következőben is helyet kaptak több évtizeddel ezelőtt publikált kiemelkedő tanulmányai... Az elmúlt években néhány könyvét újraolvastam. Mondhatom, ma is A magyar lélek formái tetszett a legjobban. Azt hiszem, ha mást nem írt volna, akkor is a legnagyobbak között lenne a helye. Lükő fiatalkori, mégis egész munkássága szempontjából alapvető műve. A fölvetett problémakör, kutatási irány végigkísérte egész életét. Az előszóban megfogalmazta legfontosabb alapelvét: „Népművészet, népköltészet és népzene együtt élnek a falusi ember lelkében.” Mégis, a kutatás előtte és utána is csak egyes részterületekkel foglalkozott. Az „egésszel” többen is próbálkoztak, de sikertelenül. Lükő Gábort tehetsége és felkészültsége kivételes teljesítményekre sarkallta. Alázattal hajolt feladata fölé, hallgatta és jegyezte a dalokat. Rajzolta a gyönyörű csángó hímzéseket, a szkíta szarvasképet és magyar rokonait... Megörökítette a fontosat és a szépet, de politikai állásfoglalást is tett. Először egy népdalt idéz: „Én felnőttem derékségre, / Lábom a kevélségre, / Karom az ölelgetésre, / Fejem a hajtogatásra." Majd hozzáfűzi: „Ki írta meg szebben és igazabban a szabadságharc és kiegyezés történetét, mint ez az ismeretlen szerző? Ady is megtalálta ezt a jelképet: Ontottam virágot, / Virultam jóban, rosszban, / Mások gyümölcsösödtek, / Én mindig virágoztam.” Sokat köszönhetünk Lükő Gábornak. Akkor is, ha - mint más nagy tudósok - olykor tévedett. A reformok híve volt, a társadalmi keretek megváltoztatását nem akarta. Vitatkoztak is vele sokat, szinte minden írásával, legtöbbször bántóan. 1956-ban kiállt a forradalom mellett. A szabadságharc eltiprása után börtönbe zárták. A „száműzetés” (Gyula, Baja, Kiskunfélegyháza) évei nem törték meg. Kutatásait változatlan kitartással folytatta tovább. Kései írásai (a kilencvenes évektől) a Gyökereink füzetek sorozatában jelentek meg. Haláláig lankadatlanul dolgozott. Mert - kedves költőjével szólva - az őrzőknek vigyázni kell a strázsán. Áldozatvállalás - ez a legfontosabb feladat, ahogy ez családi hagyomány volt náluk mindig. A tisztviselő szolgálja városát, az orvos az embert, a tudós nemzetét. Mindhalálig. Mert szép és fájó az élet, millió gyökerű. ■ Fenyvesi Félix Lajos Tabhair dóm do lámh „Az ír énekesek körében van egy szokás: ha az ember el szeretne énekelni egy dalt, felemeli a kezét a feje mögé, és várja, hogy megfogja valaki - ezzel biztatva őt az éneklésre. Az én kezemet Isten fogta meg, és azóta neki énekelek.” Ez a rövidke magyarázata annak, miért kapta D. Kiss Ildikó nemrég megjelent szólóalbuma a Tabhair dóm do lámh, azaz Add a kezed címet. Az evangélikus énekesnő CD-jén a sean nős elnevezésű ír énekstílusban előadott dalok sorakoznak. A budapesti Pilinszky János irodalmi kávéházban múlt vasárnap tartott lemezbemutató koncerten Szeverényi János, a lemez megjelenését támogató Evangélikus Missziói Központ vezetője köszöntötte a szép számú megjelentet. Dr. Pödör Dóra, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója arról mesélt, hogy az est folyamán elhangzott, magyar, angol és ír nyelvű istenes énekek szövegébe melyik századból keveredtek még latin szövegrészietek is - egy latin refrén éneklésébe végül a közönséget is bevonták. Az előadás után a vendégek egymásnak is adhatták a kezüket: a koncerten kétszer is beugró táncosok néhány egyszerűbb, de annál fárasztóbb breton és ír táncot tanítottak meg nekik. ■ Lukács Gabi felvétele
