Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2009- július 5. !► 9 ■■■SSHMHMI wmmmmmmmmm fehér köpenyben A fekete kutya megszelídítése ► Határhelyzeteink - ifjúsági és gyermek-lelkigondozás kórházi környezetben címmel tartotta tizenhetedik tudományos ülését a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesülete. A programnak június 12-én a budapesti Városmajori Jézus Szíve Plébánia kistemploma adott helyet. Lenyomtam a kilincset. A templomajtó nem engedett. Még egyszer próbálkoztam. Az ajtó makacsul tartotta magát. „Márpedig nekem erre a konferenciára mindenképpen be kell jutnom. Megígértem. Talán nem itt vannak” - gondoltam. Körbejártam az épületet. A másik ajtót zárva találtam. Az ablakokon keresztül azonban reményteljes villanyfény szűrődött ki. Erősebben, bátrabban nyomtam meg a kilincset. Az ajtó kitárult előttem. A templomban tömött széksorok félkör alakban. Az előadói pultnál Kulcsár Zsuzsanna evangélikus lelkész, az egyesület titkára. Épp jókor érkeztem. Zsuzsa előadására nagyon kíváncsi voltam. Csendesen helyet foglaltam. Teljes figyelmemmel az előadóra koncentráltam. Ahogy beszélt, megelevenedett előttem a kórház gyermekosztálya, láttam magam előtt Zsuzsát, ahogy épp egy kanál levest próbál becsempészni egy gyermek szájába, ahogy fehér köpenyében mesél egy másik csöppségnek, ahogy mosolyával, játékosságával, személyre szabott módszereivel, szeretetével elűzi a gyermekek félelmét. „A lelkigondozónak tudnia kell, hogy ő nem a gyermek apja vagy anyja, de nem is a testvére. Tudnia kell, hol a helye a gyermek életében, a családban, a kórház közösségében. Vigyáznia kell, mert amikor megszólít egy gyermeket, szent helyre lép. A családba” - visszhangoznak szavai még most is bennem. Büszke voltam rá. Büszke voltam arra, hogy egy ilyen munkában evangélikus lelkész vesz részt, hogy egy ilyen előadást evangélikus lelkész tart, hogy egy ilyen nemes szolgáltra alakult egyesület titkára evangélikus lelkész. A délelőtti előadásokat dr. Pászthy Bea, az I. Számú Gyermekgyógyászati Klinika Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Osztályának osztályvezető főorvosa, illetve dr. Kassai Tamás, a Péterfy Sándor Utcai Kórház Baleseti Központ Gyermektraumatológiai Osztályának osztályvezető főorvosa tartotta. A hozzászólások közül egy édesanya szavai hatottak meg. Elmondta, hogy amikor kibontotta a meghívót, a kisgyermeke is ránézett a rajta lévő rajzra. Egy fekete kutya, egy kislány és virágok láthatók a rajzon. A konferencián különös értelmet nyert a harapós, ugató, rettegett fekete kutya: a mi szemünkben a félelem megtestesítője lett. A betegség, a fájdalom, a magára hagyottság, a kiszolgáltatottság jelképe. A kutya lett mindaz számunkra, ami egy kórházban félelmet kelthet egy gyermekben, amitől retteghet, de amit talán nem tud szavakba önteni, csak érezni. Hirtelen egy gyermekkori emlékem bukkant elő. Az orvosi szoba, benne én, mint alig hatéves kislány, akinek szurit fognak adni, de aki annyira fél a tűtől, hogy ordít, sőt menekül ki a rendelőből a váróba; akit végül úgy fognak le, és vonszolnak be, hogy beadják neki az injekciót. Ez az én fekete kutyám története. Az előbb említett édesanya kislánya azonban megszelídítette a félelem fekete kutyáját. Ő egy szelíd anyakutyát látott meg benne, akinek jó, mert sok kiskutyát tud szoptatni. A kislány elképzelését támasztotta alá Jézus mondata is: „Engedjétek -T hozzám jönni a gyerme-C 1 keket..Ez az ige fehér betűkkel virít a fekete kuli tyán. Szükség van ránk, felnőtt, elhivatott, képzett lelkigondozókra ott a ; gyermekek kórházi ágyánál, mert mi már tudjuk, ■ ; átéltük, milyen gyermek-1 I ként betegnek lenni. Szükség van ránk, hogy megszelídüljenek a „fekete kutyák”. Jó lenne, ha jövőre a tizennyolcadik tudományos ülés alkalmával minél többen nyitnánk be a városmajori kistemplom ajtaján. Evangélikusok is, mert van helyünk és szolgálatunk a kórházakban nekünk is. ■ Heinemann Ildikó Egy életbe vágó kérdés A gyülekezeti munka mellett 2006 januárjától végzem a kórházlelkészi feladatokat a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórházban. Szinte nap mint nap találkozom a születés csodájával, a halál tragikumával és a gyógyulás örömével. Orvosok, nővérek és a szakszemélyzet más tagjai között az ember (még a lelkész is) magára szed némi biológiai (élettani) tudást, önkéntelenül elles egy-egy fogást, szert tesz egy kis gyógyszerismeretre. Mindezeken túl engem régóta foglalkoztatott, hogyan lehet segíteni valakin, aki mozdulatlanul fekszik az utcán, vagy a templomban lesz rosszul (sajnos többször is előfordult már ájulás vagy egyéb rosszullét). Talán minden lelkész átélte azt, hogy istentisztelet közben valaki összeesik, vagy egy ifjúsági táborban történik valami ijesztő. Sok híradás szól arról, hogy ilyen esetben nem volt senki a közelben, aki segíteni tudott volna bajba jutott embertársán. S a percek gyorsan teltek, a halál visszafordíthatatlanul beállt. Az újraélesztés valóban életbe vágó kérdés. Azt hiszem, nem foglalkozunk ezzel eleget, nem tanuljuk mi magunk sem a mikéntjét, és nem készítjük fel a ránk bízott fiatalokat sem. Lehetőségem nyílt arra, hogy egy (egészségügyi dolgozóknak szervezett) újraélesztési tanfolyamon részt vegyek. A kétnapos oktatás kitért az eszköz nélküli újraélesztésre a stabil oldalfekvés beállításától a defibrillátor (AED készülék) használatán, a légút biztosításán keresztül a gyógyszerezésig. A változatos és érdekes előadások és gyakorlatok tömkelegé után a második nap végére úgy éreztem, hogy a „tehetetlenségtől” való félelmem feloldódott. Meggyőződésem, hogy valamennyi lelkész, tanár, aki emberek nagy csoportjával találkozik (s van benne némi kíváncsiság, tettrekészség), hasznát tudná venni egy ilyen oktatásnak. Alig egy héttel a tanfolyam után egy temetés alkalmával ájulás történt, s a hozzátartozók és jelenlévők mind-mind éppen azt akarták tenni (ültetés, az ájult itatása kávéval), ami tilos és a fennálló helyzetben veszélyes. Miután orvos nem volt, én magam tudtam rendezni az állapotot, s szerencsére a mentők értesítése sem volt szükséges. Azóta buzdítom a kórházlelkészeket intézményünkben, hogy tanuljanak ilyet, mert az újraélesztés valóban életbe vágó kérdés. ■ Molnár József Második igehirdetés az élet tiszteletéről Együtt átélés, együtt szenvedés: képesek vagyunk erre? Alapige: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának” (Róm 14,7) (...) Az erkölcsösség nagy ellensége az elfásultság. Gyermekkorunkban megvolt bennünk az együtt szenvedés elemi képessége, már amennyire értelmünk a dolgokat felfoghatta. Ez a képesség azonban az évek múlásával és az értelem gyarapodásával nem növekedett. Kényelmetlenné és zavaróvá lett bennünk. Oly sok embert láttunk, akikben már nincs meg ez a képesség. Aztán mi is visszafojtottuk érzékenységünket, hogy olyanok legyünk, mint a többiek. Mindez azért is történt, mert tanácstalanok voltunk. E folyamat során sok ember olyanná lesz, mint azok a házak, melyekben egyik üzlet a másik után zár be, s amelyek azután hidegen és idegenül néznek az utcára. (...) Jónak maradni azt jelenti: ébernek maradni. (...) Töredékes az ismeretünk - mondja Pál apostol. De ezzel még túl keveset mond. Ennél is nehezebb, hogy tudásunk megoldhatatlan ellentétekbe való bepillantást jelent. (...) Ahelyett, hogy erkölcsösségünket egy lezárt világmagyarázattal és egy szabványos istenfogalommal megerősíthetnénk, folyvást óvnunk kell azt a világnézetből fakadó ellentmondásoktól, amelyek megsemmisítő hullámverésként törnek ellene. A másik, ami az együttélésre való képességünket és akaratunkat fenyegeti, a magát újra és újra ránk erőszakoló megállapítás: úgysem használ semmit! Hiszen amit teszel, és amire képes vagy a szenvedés megakadályozásáért, enyhítéséért, az élet megtartásáért - az semmi ahhoz képest, ami környezetedben történik anélkül, hogy azon valamit is változtathatnál. (...) Erdei ösvényen jársz; a nap világos foltokban átsüt a fák koronáin; a madarak énekelnek; rovarok ezrei vidáman zümmögnek a levegőben. Utadon azonban akaratod ellenére sok halált okozol. Itt vonaglik egy hangya, amit eltapostál (...). Az élet felséges dallamába belekondul a tőled, vétlen vétkestől származó fájdalom és halál sötét tónusú melódiája. (...) Ilyenkor jön a kísértő, és azt mondja: „Miért gyötrőd magad? Ez úgysem segít! (...)” Van aztán egy másik kísértés. Aki egyszer a világ fájdalmát önmagában átéli, az nem tud többé önfeledten boldog lenni, ahogy az ember általában szeretné. A megelégedettséget és örömöt adó fákban nem tudja magát elfogulatlanul átadni saját örömének, mert ilyenkor sem tud szabadulni a mások fájdalmától. Elevenen él benne mindaz, amit látott. Visszaemlékezik a szegényre, akivel a sors összehozta, a betegre, akit meglátogatott, azokra az emberekre, akiknek nehéz sorsáról olvasott - végül sötétség hull örömének világosságára. S ez így megy tovább. Ha egy ilyen ember a legvidámabb társaságban hirtelen elgondolkodik, a kísértő újra megszólal: „Nem lehet így élni! Tudnod kell függetleníteni magad attól, ami másokkal történik. Csak semmi érzékenység! Neveld rá magad a szükséges érzéketlenségre! Ha okosan akarsz élni, öltözz páncélba, légy önfeledt, mint a többiek!” Végül olyan messzire jutunk, hogy szégyelljük, ha ismerjük a nagy átélést s a nagy együttérzést. Eltitkoljuk ezeket egymás elől, és úgy teszünk, mintha megszüntetni való balga dolog lenne, ha az ember elkezd okos, értelmes emberré válni. E három nagy kísértés teszi tönkre a jó cselekvésének előfeltételeit. Legyetek éberek e kísértéssel szemben! Az elsővel azáltal vedd fel a harcot, hogy azt mondod magadnak: az együttérzés és a segíteni akarás számomra belső kényszer. Mert bár amit tenni tudsz, csak egy csepp a tengerben ahhoz képest, amit tenni kellene; de életednek egyedül ez adhatja meg értelmét, ez teszi értékessé. Ahol jelen vagy, s amennyire rajtad múlik, legyen megváltás, szabadítás attól a nyomorúságtól, melyet az önmagával meghasonlott életakarat hozott a világba. Az általad véghezvihető kevés sokat jelenthet, ha bárhol bármely élőlény fájdalmát, baját, félelmét elveszed, függetlenül attól, hogy emberről vagy más teremtményről van szó. Életet megtartani - ez az egyetlen boldogság. A másik kísértés ellen - hogy tudniillik a körülötted történő dolgok átélése neked szenvedést jelent - azáltal küzdj, hogy tedd tudatossá magadban: az együtt szenvedéssel egyszersmind az együtt örülés képessége is megadatik. (...) Ezért mondom nektek: ne hagyjátok magatokat elfásulni, maradjatok éberek! A lelketekről van szó. Végül egyáltalán nincs jogod azt mondani: „Én ilyen vagy olyan akarok lenni!” - mivel úgy gondolod, hogy így boldogabb leszel, mint másként. Csak az lehetsz, aminek lenned kell: valóságos, tudással felvértezett ember, olyan, aki együtt él a világgal, s a világot átéli önmagában. (...) ■ Albert Schweitzer A Nobel-békedíjas orvos, evangélikus lelkész, orgonaművész (1875-1965) Az élet tisztelete című kötetéből (Ursus Libris Könyvkiadó, Budapest, 1999)