Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-08-02 / 31. szám

Evangélikus Élet

»PRESBITERI«

2009. augusztus 2. » 13

Az unalmas prédikáció (2.)

■ Herényi István

Nyilván nagyon sok múlik a prédikátoron. Vannak és voltak is híres prédikátorok (Kékén András, Gyökössy Endre stb.), akiket hallgatni messzi földről, esetleg más felekezetből is elmentek az emberek, de a prédikálás képessége csak keveseknek adatott meg. Mivel ez isteni adomány, ezért vagy van, vagy nincs.

Ha nincs, de az illetőnek mégis prédikálnia kell, az sok baj forrása lehet. Hallottam egy lelkész vallomását sok évtizedes igehirdetői tapasztalattal a háta mögött, amelyben arról számolt be, hogy milyen stresszt jelent számára minden vasárnap felmenni a szószékre. Hallottam olyanról is, aki a prédikálástól való félelmét alkohollal próbálta enyhíteni, és végül az ital rabja lett.

Az igehirdetésnek vannak más formái is (például bibliaórán), így áld nem tud prédikálni, még nem kell feltétlenül lemondania a lelkészi hivatásról, ha arra egyébként elhívatást érez. Hallottam olyan prédikációt, amelyben a lelkész megdorgálta a „személyválogató” gyülekezeti tagokat, akik csak az egyik vagy csak a másik lelkész igehirdetéseit hallgatják meg (olyan gyülekezetre kell gondolnunk, ahol több lelkész is szolgál): mert „minden prédikációban Isten szól hozzánk”. Csakhogy nem mindegy, hogy ki tolmácsolja! Nem biztos, hogy sikerül érthetővé tennie a hallgatóság számára.

Próbáljuk csak meg összegyűjteni, hogy mit is várunk el egy jó prédikátortól:- Legyen hiteles! Győzzön meg arról, hogy amit mond, azt hiszi, abban biztos, nem kételkedik benne! Ezért nem szabad elkalandoznia olyan területekre (tudomány, művészet stb.), amelyekhez nem ért, tehát fennáll a tévedés lehetősége. A szószékkel nem lehet vitatkozni, ezért jó, ha olyan területen mozog a prédikáció, amelyhez a prédikátor valóban ért (például Isten igéje). A tévedések végzetesen hitelrontóak!- Legyen mondanivalója! Ez azt jelenti, hogy érezzen belső késztetést arra, hogy mondandóját a hallgatókkal közölje, ne csak azért beszéljen, mert ez a kötelessége, ez a munkája, vagy mert azt a tizenöt-húsz percet valahogy ki kell töltenie.- A prédikálást tekintse hivatásának, „halálosan” komoly feladatnak, ezért mindig tisztességesen készüljön fel!

Ha ez a három nincs meg akkor a prédikátornak nem lenne szabadfelmennie a szószékre! Hiba, ha a prédikátor a prédikációt felolvassa, nem pedig „előadja”, mert ezzel éppen ezt a hármat kérdőjelezi meg. Egyszer valaki így kommentálta a felolvasott prédikációt: „A lelkész az igét olvasta, a liturgiát olvasta, sőt olvasta az Úrtól tanult imádságot és a hitvallást is - amiket én kívülről tudok -, akkor mit tanult a teológián, ha még a prédikációt is olvassa? Ezt én is meg tudnám csinálni.”

Ezen túlmenően persze jó, ha a prédikátornak van némi írói vénája:

♦ világosan és érthetően tudja megfogalmazni gondolatait;

♦ a nyelv birtokában van, azt helyesen használja.

Előadói képességek is jól jönnek:

♦ szép orgánum,

♦ erőteljes hang,

♦ tiszta kiejtés (artikuláció), érthető beszéd,

♦ helyes hangsúlyozás,

♦ a hallgatóság figyelmének fenntartása.

Jó, ha megnyerő, szimpatikus személyiség, akire az emberek szívesen odafigyelnek.

Mindez annyi követelmény, hogy egyszerre az összesnek csak nagyon kevesen felelnek meg, de ezek nagy része tanulható, fejleszthető. Sajnálatos tény, hogy lelkészeink nagy részének nincs ideje a tanulásra, a fejlődésre, sokszor még a tisztességes felkészülésre sem. Ebben részben ők is hibásak lehetnek, amikor túlvállalják magukat. A már említett Klaus Douglass idézi lelkészek vallomásából, hogy „minden egyes igehirdetés előkészítéséhez 20-40 órára van szüksége” vagy „a 18 perces prédikációjára három teljes munkanapon át készül fel” (Isten szeretetének ünnepe, 147. oldal). Ezeket az adatokat - lévén, hogy van előadói gyakorlatom - reálisnak érzem, de mai körülmények között kevés lelkésznek adatik meg a tisztességes felkészülés lehetősége.

írásom logikája szerint utolsónak említem, bár az illendőség úgy kívánná, hogy az első helyre tegyem: a hibát kereshetjük önmagunkban is. Hátha mi vagyunk felkészületlenek a prédikáció befogadására? Közismert tény, hogy amióta iskoláinkban csökkent az énekórák száma, azóta nehéz komolyzenei koncertre megtölteni a hangversenytermeket. Ennek a zenének a befogadása ugyanis igényel némi előtanulmányokat. Tény az is, hogy a templomba „az utcáról betévedt” emberek a rendszeres templomlátogatóknál sokkal kevésbé viselik el a prédikációt: egyházzenei koncerteken, ha prédikációra kerül sor, sokan felállnak és távoznak.

De a rendszeres templomba járás nem csak a tűrőképességünket növeli? Nem tartjuk mi is ugyanolyan unalmasnak a prédikációt, mint akik távoznak, csak illedelmesebbek vagyunk? Visszagondolva keresztény neveltetésemre, nem emlékszem arra, hogy mikor kellett volna megtanulnom a prédikációk befogadásának képességét. Nem tudom, hogy mikor mulasztottam. Lehet, hogy ilyen képzés nincs is? Vannak persze „mindenevő” igehallgatók, akik minden prédikációtól „feltöltődnek” de vannak „prédikációsüketségben” szenvedők is, akik minden prédikáció kezdetekor „lekapcsolódnak” az istentiszteletről.

Rátérve most már a megoldások keresésére, mindenekelőtt úgy gondolom, hogy a kötelező prédikáció az egyháznak olyan hagyománya, amely mára már teherré vált, mert eljárt felette az idő, ezért lassan meg kellene szabadulni tőle, hasonlóan a kötelezően latin nyelvű misézéshez (amelytől katolikus testvéreink már megszabadultak) vagy a cölibátus kérdéséhez (amely most áll a viták középpontjában). Mielőtt bárki megbotránkozna, fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy egy hagyománytól való megszabadulás nem jelent tiltást: ha a prédikálás nem lesz kötelező módja az igehirdetésnek, attól még az, akinek adottsága van hozzá, nyugodtan gyakorolhatja az igehirdetésnek ezt a hagyományos módját. Ha a cölibátus nem lesz kötelező, attól a pap még maradhat nőtlen.

Az egyház életében egy ilyen hagyománytól megszabadulni nem könnyű feladat, az ehhez szükséges időt emberöltőkben mérik. Mit tegyünk addig? Az idő sürget, mert az unalmas prédikáció tovább szedi áldozatait!

Először is - úgy gondolom, hogy - keresnünk kellene az igehirdetés egyéb formáit. Mindenképpen interaktív formákra gondolok elsősorban, ahol a hallgatóság közbekérdezhet, hozzászólhat. Bibliaórás tapasztalatom szerint persze ennek is vannak buktatói: szinte minden közösségben vannak „notórius” hozzászólók, és vannak olyanok is, akik félnek a nyilvános szerepléstől. Nem lenne jó, ha túlságosan beszűkülne azoknak a köre, akiknek a gondolatai nyilvánosságot kapnak. Manapság „divatos” törekvés a laikusok aktív bevonása az istentisztelet menetébe. Ügy érzem azonban, hogy az oltári szolgálathoz az ige vagy a hirdetések felolvastatása csak látszatmegoldás, nem igazi aktív részvétel.

Az interaktív igehirdetésben valóban alkotó módon járulhatnának hozzá a gyülekezet lélekben történő gazdagodásához. A laikusok megszólaltatása létkérdés az egyház jövője szempontjából! Igénybe lehetne venni az internetet, bár azért túl sokat nem remélhetünk tőle: ma még kevesen vannak azok - különösen a gyülekezetek tagságának többségét kitevő idősebbek körében akik készség szintjén használni tudják. Mindenesetre azokban a gyülekezetekben,

amelyeknek van saját honlapjuk, a lelkész még vasárnap feltehetné a prédikáció szövegét, és várhatná a hozzászólásokat. Döntően fontosnak tartom a visszajelzések lehetőségét és ezért a lelkészek és gyülekezeti tagok személyes kapcsolatának elmélyítését. A lelkész csak a gyülekezeti tagoktól tudhatja meg azt, hogy milyen problémák foglalkoztatják őket, és azt is, hogy prédikációja értő fülekre találte. „A jó pásztor ismeri a juhait.” Nem okozna talán olyan nagy nehézséget a lelkészeket megszabadítani a minimum tizenöt-húsz perces hosszúság követelményétől. Tekintsük prédikációnak azt is, ami csak öttíz percig tart (tapasztalatom szerint a hallgatóság értékeli a rövidséget)! Hasonlóan lehetne könnyíteni az igeválasztás kötöttségein, növelve a választható igék körét. Ha ugyanaz az ige többször is előkerül, általában

minden alkalommal új prédikációt „illik” készíteni. Miért? Ha az első is már a tökéletesség igényével készült, nem egy „eldobható” változat csupán, akkor mondanivalója örök érvényű. Legfeljebb egy kicsit „le kell porolni” ha egyes részek felett elszállt az idő.

Megfontolandó megoldás lehetne más prédikátorok prédikációinak alapulvétele, esetleg elmondása. Miért kell minden lelkésznek irodalmi babérokkal rendelkeznie? Ugyanakkor meg kellene tenni mindent annak érdekében, hogy a lelkészeknek legyen idejük a felkészülésre. Megfontolandó az az - elsősorban szabadegyházaknál szokásos - gyakorlat is, amely szerint nem az igéhez keresnek témát, hanem a témához igéket.

A lelkészek képzésében kiemelt hangsúlyt kellene kapnia a prédikációra való felkészítésnek, a tanulható készségek elsajátításának. Nem tudom, hogy valójában mi is történik ezen a téren, de az eredmény nem kielégítő. Nem tudós teológusokra van ma leginkább szükség, hanem gyülekezeti lelkészekre - pásztorokra. Érdemes lenne felkutatni a prédikálás adottságával megáldott lelkészeket és hozzájuk küldeni a teológusokat, hogy tanuljanak.

A rossz zenész nem bajlódik a zenemű szerkezetével és a zeneszerző elképzelésének a megfejtésével, hanem nyersanyagként kezeli a zeneművet saját elképzeléseinek megvalósításához: hangosan ad elő olyan részleteket, amelyeket a szerző halkan kért, gyorsít, ahol a szerző nem kérte stb. Egyetlen célja van: saját zsenialitásának vagy virtuozitásának nyilvánvalóvá tétele. A rossz prédikátor sem fáradozik túl sokat az ige mondanivalójának megfejtésével, hanem nyersanyagként kezeli saját gondolatai közreadásához.

Előfordul, hogy bulvárszerű fogásokhoz nyúl: láttam már prédikátort, aki „szemléltetőeszközöket” vitt magával a szószékre, és használta is őket. Hallottam olyanról, aki meghökkentő öltözettel próbálta a figyelmet magához ragadni, de bulvárfogásnak minősítem azokat a szójátékokat is, amelyek újságcikk címében elfogadhatóak, ám prédikációban erőltetettek (például: „válás helyett vallás”). Sokszor csak az üres mondatok álcázását szolgálják. Olcsó eszköznek találom a hallgatóság ébrentartásához azt is, ha a lelkész erőlteti a „mindennapi" nyelv használatát, például a fiatalok kedvenc szófordulataival vagy „poénos” kifejezésekkel „dobja föl” az igehirdetést. A prédikáció maradjon komoly, válasszunk Isten igéjéhez méltó köntöst!

Nevelni kellene az igehallgatókat is! Az ifjúság nevelésében a hittanoktatás ne csak a tananyag befogadásából és reprodukálásából álljon, hanem próbálják meg egy-egy szabadon (vagy nem szabadon) választott ige üzenetét kideríteni esszé formájában, hogy betekintést kapjanak a prédikáló lelkész munkájába, a prédikáció írásának gyötrelmeibe, és sajátítsák el a Biblia forgatását és az igék haszonnal történő olvasását is! Világosítsuk fel az igehallgatókat arról, hogy mi az igehirdetés célja, és hogy mit várjanak tőle! Legyenek tisztában azzal, hogy igehirdetésre nem szórakozni járunk, de nem is unatkozni!

Mint cikkemben korábban említettem, tisztában vagyok azzal, hogy nem oldottam meg az unalmas prédikációk problémáját, de talán adtam néhány ötletet a megoldás kereséséhez. Jó lenne, ha a téma nem rekedne meg ennél a cikknél, hanem együttes erővel folytatnánk a munkát, amíg nem késő!

Tanácstalan

vezetők?

„A Magyar Köztársaságban évente tanácsadásra többet fizetnek ki, mint a teljes kulturális és oktatási költségvetés (négyszázmilliárd forint)” - hallhattuk a Kossuth rádió egyik júniusi adásában.

Mára már nem igaz az a mondás, hogy „akinek az Isten hivatalt ad, észt is ad hozzá”?! A tények mást mutatnak, márpedig a tények, mint tudjuk, makacs dolgok.

Most azért tanácstalanok az ország különböző rendű és rangú vezetői, mert a nem elégséges oktatási keret nem tette lehetővé a több szakismeret megszerzését, vagy mert aki nem tud úszni, az, ha megfizetik, akkor sem tud? De mi lesz akkor, ha a tanácsadók is tanácstalanokká válnak? Megduplázzák a tanácsadásra fordított milliárdokat, vagy teljesen megszüntetik, mivel semmi gyakorlati eredményük nincs a sokszor csak szóban adott tanácsoknak? (Arra ne is gondoljunk, hogy esetleg valamilyen más tevékenység viszontfinanszírozását szolgálja a tanácsadásnak „becézett” „szellemi” tevékenység!)

Maga az Úr ad diagnózist: „Milyen tanácstalan ez a nemzet, és milyen értelmetlen!” (5MÓZ 32,28) Az ok: „...nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megátalkodott gonosz szívük tanácsát követték, hátukat fordították felém, és nem arcukat” (Jer 7,24) Károli szerint: „Mert ellenszegültek az Isten beszédének, és a Felségesnek tanácsát megútálták” (Zsolt 107,11) és „A farizeusok pedig és a törvénytudók az Isten tanácsát megveték ő magokra nézve (...)” (Lk 7,30)

De mit is mond Jób? Istentől „van a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem”. „Tanácsadókat tesz bolonddá, és bírákból űz gúnyt’.’ (Jób 12,13.17) Károli szerint: „A tanácsadókat fogságra viszi, és a bírákat megbolondítja” (!). „A szegénynek tanácsát kicsúfoljátok, mert az Úr az ő bizodalma!’ (Zsolt 14,6) Ézsaiás szerint: „Szétnézek, de nincs köztük senki, aki tanácsot adhatna. Ha kérdezem őket, egy szót sem szólnak” (Ézs 41,28)

Ám az Ószövetség evangélistája meghirdeti az örömhírt is. A katolikus fordítás szerint: „Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme’.’ (Ézs 9,5)

Az Úr Jézus Krisztus a mi Tanácsadónk, ő Atyja örök tanácsvégzése szerint vezeti, tanácsolja népét a keskeny úton hazáig! Miért nem vesszük igénybe az Úr szolgájának ezt az ingyenes „szolgáltatását”?

Ő életét adta váltságul sokakért, s ez az ingyen kegyelem részünkről megfizethetetlen, de hit által elnyerhető!

„Mondjátok meg adjátok elő, tanácskozzatok csak egymással! Hirdetett-e valaki valaha, jelentett-e ki ilyent az ősidők óta? Csak én, az Úr!Nincs más isten rajtam kívül, igaz és szabadító isten nincsen rajtam kívül!’ (Ézs 45,21)

■ -I-S