Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-13 / 50. szám
2 -m 2009. december 13. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica ADVENT HARMADIK VASÁRNAPJA - 2TIM 1,8-14 „Tudom, kiben hiszek!” Szeretett Urunk, Atya, Fiú, Szentlélek Isten! Hálásak vagyunk a várakozás öröméért - köszönjük neked, hogy napjaink nem a semmibe hullnak, hanem céljuk van, hozzád vezetnek. Köszönjük, hogy a szürke, beteges időkben is közel lépsz hozzánk, nem hagysz bennünket magunkra a kétségekkel, hűségre és kitartásra erősítesz bennünket az adventi várakozásban. Áldd meg közvetlen szeretteinket, azokat, akiket szeretünk, és akiket olyan nehéz szeretni. Adj derűt gyermekeinknek, hogy ne féljenek az előttük álló élettől. Erősítsd a diákokat, hogy ráérezzenek a tudás, a szellemi és lelki növekedés jó ízére. Adj erőt a munkában állóknak, akik néha úgy érzik, túl sok az elvárás, és túl kevés a biztatás. Állj azok mellé, akik emberileg, anyagilag rossz helyzetben vannak, akik úgy érzik, kicsúszik lábuk alól a talaj - ne engedd, hogy az anyagi nehézségek a lelkünket öljék meg! Légy az öregekkel, a megfáradtakkal, akik néha úgy érzik, már hiábavaló az életük - mutasd meg nekik, hogy számodra ők öregségük terheivel együtt fontosak. És légy azokkal is, akik utolsó perceikkel harcolnak, légy azokkal, akik szerettüket siratják. Életünk kezdetén, derekán és végén maradj velünk, Urunk! Az egész teremtett világért is kérünk: áldd meg jó rendjét a természetben és az emberi közösségekben. Add, hogy békesség legyen a szívekben és az emberek között. Különösen is gondolunk most a betegségek áldozataira és elszenvedőire: add, Urunk, hogy ez az új betegség ne hatalmasodjon el rajtunk! Kérünk, adj mindenkinek bölcsességet, hogy saját maga és mások egészségére és életére vigyázni tudjon. Végül könyörgünk egyházadért: add, hogy tudjuk a cél és az eszköz közötti különbséget, hogy miközben egyházunk kereteinek megtartásáért harcolunk, el ne feledkezzünk a lényegről, Krisztusról, aki hozzád köt bennünket. Adj erőt a szolgálatban állóknak, hogy meg ne fogyatkozzék a hitük, és képesek legyenek evangéliumod hirdetésére. Add Szentlelked csodáját a gyülekezeteknek, hogy olyan lelki közösséggé tudjanak válni, amely megtartja tagjait, de megtartja hitben lelkészeit, szolgálattevőit is. Biztass bennünket a reménységgel, hogy újra eljössz, és teljessé teszed bennünk az örömöt. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Jól jegyezzük meg és hirdessük mindenfelé, hogy Krisztus olyanok nyomorúságán akar segíteni, akiken a világ minden hatalma se tudna segíteni. Mert ugyan hol van az a híres doktor, aki a vakot látóvá, a poklost tisztává tudta volna gyógyítani.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) GÜjLuther www.myluther.hu A kinyilatkoztatás ma az egyházi szóhasználatban is egyre inkább került és kerülendő kifejezés, mivel a mai nyelvhasználat szerint kinyilatkoztatni a zsarnokok szoktak. Azok, akik az igazság egyedüli letéteményesének gondolják magukat. Pedig a kinyilatkoztatás nemcsak ősi, de biblikus kifejezés. Kulcsszava a keresztény teológiának. A kinyilatkoztatás ellentéte a spekuláció. Nem véletlen, hogy Luther a kinyilatkoztatás értelmezését mondja valódi teológiának a filozófiára épülő spekulatív teológiával szemben. A kinyilatkoztatás számunkra egyetlen hozzáférhető forrásaként pedig a Szentírást (Sola scriptural) jelöli meg. Az már későbbi torzulás, amikor a reformáció egyházaiban a kinyilatkoztatás forrását, az írott igét azonosítani kezdik a kinyilatkoztatás - vagy amivel manapság egyházunkban is egyre sűrűbben helyettesítik: a kijelentés - tartalmával. Pál apostol Timóteusnak írt intelmeiből világosan kitűnik, hogy a kinyilatkoztatás tartalma az a titok, amely a világ teremtése óta rejtve volt, és amely Jézus Krisztus megjelenésével lett nyilvánvalóvá. És ez nem más, mint az „elmúlhatatlan élet”. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a titok, mint a bimbóba zárt virág, Jézus Krisztus e világra születésével kezdett kibomlani, és halála, majd feltámadása által nyílt ki teljes pompájában. Ez a titok az, amelynek ismerete megtöri a halál erejét, amely abban van, hogy az ember a halált - öt érzékszervére és az általuk nyert tapasztalatokat értékelő értelmére hagyatkozva - az élet végének, elmúlásának, megsemmisülésnek tartja. Pedig az élet - amely nem egyenlő a test biológiai funkcióival - elmúlhatatlan. A titok tartalma az, hogy a halál csak a biológiai szervezet felbomlását jelenti, de nem az élet végét. Mivel Krisztus testének megölése ellenére is élt, ezért tudta halott testét húsvét hajnalán egy minden ismeretünket meghaladó, a fizikai, kémiai, biológiai és egyéb természeti törvényeknek többé alá nem vetett életre föltámasztani. Mert a titok legbelső magja az, hogy Krisztus maga nem más, mint élet. Ezért mondhatja joggal hallgatóinak a kenyérszaporítás csodája után: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek’.’ (Jn 6,27) És: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek.” (Jn 6,53) . Ez teljesen független a mi cselekedeteinktől - mondja Pál. Azért van így, mert Isten „saját végzése és kegyelme szerint”, még az idők kezdete előtt így rendelte, és ennek a titoknak nemcsak a megismerésére hívott el bennünket, hanem részesíteni is akar benne. Részesíteni akar bennünket Krisztusban, más szóval részesíteni akar az életben. Abban a valódi életben, amely - pontosabban aki - elmúlhatatlan. Ennek a titoknak a megismerése Pál számára mindennél drágább. „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem” -A VASÁRNAP IGÉJE írja a Filippiben élő gyülekezetnek (Fii 3,7-8). Egyenesen következik ebből az, amit a Kolosséban élő hívőknek ír: „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdők... mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívükfelbátorodjék, összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára: az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére’.’ (Kol 2,1-2) Nem csoda, ha Pál ennek a titoknak az ismeretéért, a Krisztusban való részesedésért a legsúlyosabb üldözést és szenvedést, sőt ha kell, a halált is kész örömmel vállalni. Hiszen a Krisztusban való részesedés egyenlő az élettel, a Krisztusban való részesedés elvesztése egyenlő az élet elvesztésével. Ehhez a veszteséghez mérve a test pusztulása, a biológiai halál jelentéktelen apróság. Pál ezért a biológiai halált nem is nevezi veszteségnek, sőt ha Krisztusért, a Krisztussal való közösség megőrzéséért történik, akkor egyenesen nyereségnek tartja. Nem túloz, amikor így vall: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fii 1,21) Pál erről az evangéliumról írja Róm 1,16-ban, hogy nem szégyelli, „hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére”. És ezért buzdítja a Krisztusért viselt fogságból, a börtöncellából írt levelében Timóteust is: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, se engem, az ő foglyát, hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által’.’ Pál nem megszállott rajongó, hanem pontosan tudja, mit beszél, amikor a folytatásban ezt írja: „Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul. Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra!’ Pál ezt nem rajongásnak, hanem „az egészséges beszéd példájának” tartja. Azért egészséges ez a beszéd, mert élet fakad belőle. Az ettől eltérő beszédből viszont nem élet fakad, hanem halál. Nem biológiai, hanem örök halál. A Krisztusban, az egyetlen igaz életben való részesedés elmaradása, illetve elvesztése miatt. Pál is tudja, hogy ezt az „egészséges beszédet” csak a Szentlélek által lehet elviselni, felfogni és befogadni. Ezért írja Timóteusnak és ma mindannyiunknak: „A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által’.’ Mert nem rajtunk múlik, nem is a cselekedeteinken, hanem Isten végzésén, amelynek záloga és pecsétje a Szentlélek, hogy Krisztusban mindannyiunknak elmúlhatatlan életünk van. Nem lesz, hanem van. Már most! Ezért testi halálunk órájáig valójában csak egyetlenegy dologra kell ügyelnünk: tudjuk, kiben hiszünk, és Krisztust, a Krisztussal való közösséget el ne veszítsük! Ezért kell „áron is megvennünk” minden alkalmat, hogy a Krisztussal való közösségünket az ige és a szentségek által megújítsuk, ápoljuk és elevenen tartsuk. ■ Véghelyi Antal LITURGIKUS MŰFAJOK Áhítatformák ^ Az áhítat olyan gyűjtőfogalom, amelyet nagyon nehéz pontosan meghatározni. Áhítat az is, amikor két ének között rövid igehirdetés hangzik el, és az is, amikor gazdag liturgiájú közös imádságot tart a gyülekezet. E rovatban már olvashattunk az egyház ősi, a GyLK-ban is megtalálható imádságformáiról, a reggeli és esti könyörgésről. Ezeket zsolozsmának (imaórának) hívjuk. Évszázadok, mi több, évezredek óta gyakorolja őket az egyház - viszonylag szigorú formákat használva. Az áhítat kifejezés azonban valamiféle szabadságot sugall: kötetlen formát, sallangmentes, külső megkötöttségek nélküli műfajt. Tényleg így van? Az áhítat műfaja nagy mozgásteret enged. Megformálásához, megtartásához kreativitás, ötletgazdagság, liturgikus ismeret és „magasból, de mélyről jövő” tartalom kell. Szükségünk van kötött formákra, hiszen az tud igazán szabadon alkotni, aki a rendet, a szabályszerűt, az állandót ismeri. Csak az vállalkozzon szabad áhítatformák egyszeri vagy rendszeres létrehozására, aki megismeri és érzi a műfajt, hiszen nemcsak vallásos hangulatú, meditativ jellegű programot kell készítenünk, hanem Isten Szentlelke áradásának kell medret biztosítanunk. A GyLK két olyan áhítatformát kínál, amely használatra, gyakorlásra, de mintának is kiválóan alkalmas. Sokféle közösségben kipróbáltam ezeket. Akik megismerték, megszerették és újra kérték. Az egyik a Könyörgés Luther litániája nyomán (GyLK 644). Az ősi keresztény imádsághoz nyúlik vissza, ahhoz az élet minden területét átfogó könyörgéshez, amely - különböző formában - a nyugati egyházban éppen úgy megtalálható, mint a keletiben. A sok-sok kérést természetesen gyülekezeti ének keretezi. A könyörgést a 130. zsoltár reformátorunktól való, énekeskönyvünkben is megtalálható parafrázisa vezeti be: Mélységes mélyből kiáltunk (EÉ 402). Egy körrel beljebb a Krisztusimádat ősi szava hangzik: Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz, Uram, irgalmazz! Ezzel kezdődik és zárul az imádság. A kérések párbeszédes formában szólalnak meg, emlékeztetve arra, hogy az imádság lényege az Isten és ember közötti dialógus. A gyüleke-CANTATE zet és vezetője (nem kell lelkésznek lennie!) együtt mondják a kéréseket. Témái rendkívül változatosak, valóban felölelik a keresztény élet hétköznapjait és nagy eseményeit, az emberi életutat és Krisztus földi pályafutását, kereszthalálát, feltámadását, mennybemenetelét. A gyülekezet válasza szakaszonként változik. Néha egészen egyszerűen megerősíti a liturgus által megfogalmazott kérést: Hallgass meg Úristen! Máshol a liturgus élethelyzeteket vázol fel, s a gyülekezet kér: Ments meg minket, Úristen! Számomra a lutheri istenképet az első szakasz tükrözi igazán vissza, amikor így könyörög a gyülekezet: Segíts meg minket, kedves Úristen! A könyörgések sorát az úrvacsorából jól ismert Agnus Dei zárja: Isten Báránya, aki a világ bűnét hordozod, irgalmazz nékünk, add nekünk békédet! Ezt követi a rövid imádság (kollekta), a Miatyánk, majd a napszaknak megfelelő záróének és áldás. Hadd álljon itt az esti zárókönyörgés és áldáskívánás: Urunk, légy velünk, ha virrasztunk; őrizd álmunkat, ha alszunk! Hadd legyünk Krisztussal ébren, és elnyugodjunk békességben. Nyugodalmas éjszakát és üdvösséges véget ajándékozzon nekünk a mindenható és irgalmas Isten, az Atya és a Fiú és a Szentlélek! Ámen. A másik kötött áhítatforma a Krisztus-dicséret (GyLK 645). Ez is közös énekkel kezdődik, majd Isten nevének segítségül hívása és a hitvallás után Krisztus megváltó és megszentelő munkáját veszi sorra. Az elmélyítést szolgálja, hogy a kezdő- és a záróformula minden szakasznál ugyanaz: Áldott, aki jön az Úr nevében: Jézus Krisztus, Isten és Mária fia, aki... - itt Jézus földi és mennyei működésének konkrét állomásai következnek -, majd a szakaszt a dicsőségmondás zárja. Ezt követi a Krisztust dicsérő ének, majd a nap imádsága, a Miatyánk s végül a napszaknak megfelelő záróének. Mindkét forma alkalmas közösségi és egyéni elcsendesedésre is. Hitet erősít, igét hirdet, az elmélyülést segíti - és még sorolhatnám az áldásait. Tanuljuk mindkettőt, hogy egyéni és gyülekezeti csendességeink gazdagodjanak e rendek imádkozásával éppúgy, mint a kötetlenebb alkalmak megformálásával. ■ Dr. Hafenscher Károly
