Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-06 / 49. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2009- december 6. »- 11 A válság a megújulás időszaka Koppenhágára figyel a világ - 5. rész Hétfőn kezdődik a klímacsúcs, most már tényleg mindenki Koppenhágára figyel. Arra készültem, hogy sorozatunk záró epizódjaként az internet segítségével még egyszer áttekintem, hogy milyen megállapodásokra készülnek a legnagyobb államok, mit várnak az egyházak. Erre éppen most hatalmasodtak el a számítógépemen a vírusok, be sem tudom kapcsolni. Itt kapirgálok toliammal egy fehér papírlapon. Nemigen írtam le kézzel a nevemnél hosszabb szöveget az elmúlt tíz évben, szokatlan a feladat. De nem a betűk kanyarítása a legnehezebb, hanem a fogalmazás. Számítógéppel ezt egész másképp kell csinálni. Máris tele van áthúzásokkal a szöveg, remélem, el fogom tudni olvasni, mikor este lemegyek egy internetkávézóba, vagy mégiscsak megkérem a fiamat, hogy tanulmányait megszakítva engedjen oda egy fél órára a gépéhez. A kézzel, illetve a számítógéppel való cikkírás között a legnagyobb különbség az, hogy most nem tudok minden második mondatba idézeteket beszúrni a világhálóról, saját gondolataimra és memóriámra kell hagyatkoznom. Persze azért ósdi módszerekkel is találok információt a szobánkban. írni nem szoktam az asztalomon, de kis kupacokban van rajta jó néhány könyv. Lassan majd rájövök, hogy a számítógépes korszak előtt hogyan dolgoztunk. Az előttem lévő könyvet Rosta Gábor írta, á címe: A városi tanya - Szemléletváltás a válság idején. Rögtön a fülszövegből kiderül, hogy a kínai nyelvben a válság szó két szókép összevonásából áll. Ezek a „veszély” és a „lehetőség” A veszély megbéníthat, de úgy is tekinthetünk a válságra, mint lehetőségre, a megújulás időszakára. A számítógépem lerobbanásából adódó válsághelyzetet most lehetőségnek tekintem, hogy megfogalmazzam gondolataimat egy sokkal nagyobb válságról. Egyelőre a Koppenhágába készülő politikusok sincsenek tisztában azzal, hogy milyen alapvető változásokra van ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Kézdy Edit szükség, ha a globális átlaghőmérsékletet - az ipari forradalom előtti átlaghőmérsékletnél legfeljebb két fokkal magasabban - stabilizálni akarjuk. Márpedig mást nem nagyon akarhatunk, mert ha nem tesszük meg, akA Fogarasi-havasok... kor az élet feltételei egyre gyorsuló ütemben fognak romlani. Ám az üvegházhatású gázok kibocsátásának szükséges mértékű csökkentése jelenlegi életmódunk fenntartása mellett egyszerűen képtelenség. Életünk hazánkban is azon alapul, hogy az évmilliók alatt képződött fosszilis tüzelőanyagokat hihetetlenül rövid idő alatt elégetjük. A kitermelt nyersanyagokból és az égetés során felszabaduló energiából szükséges és fölösleges termékeket gyártunk; lakásainkat fűtjük és hűtjük - ha kell, ha nem elektromos áramot használunk, hogy elűzzük a sötétet és szórakoztató elektronikával romboljuk szellemünket; utazunk - kisebb részben értelmesen, nagyobb részben belekényszerülve teljesen fölösleges városi ingázásokba vagy elcsábulva luxus turistautakra. Az európai döntéshozók és polgárok többsége azt hiszi, hogy ha sikerül tovább csökkenteni az autók fogyasztását, esetleg sorozatgyártásra alkalmassá tenni a hidrogénautót, szélturbinákat állítani a hegygerincekre és napelemekkel beborítani a háztetőket, akkor ugyanúgy élhetünk, mint eddig. A technológiai fejlesztések valóban fontos dolgok, de nem mentenek meg minket. Egész fogyasztói életmódunkon változtatnunk kell. Ez nem valami gazdagok elleni, prófétai kirohanás, hanem a szigorú realitás. Néhány hete nyugdíjas lelkészekkel beszélgethettem az ökológiai válságról. Nagy élmény volt számomra a nyitottságuk, és ahogyan birkóztak a kérdésekkel. Volt, aki elmondta, hogy nem sírja vissza a szórványban tett kerékpárutakat, örül az autó kényelmének. Néha én is úgy érzem, hogy belénk van teremtve a kényelmes élet utáni vágy. Van értelme küzdeni ellene? Önmagában mi baj lenne az autóval, a villánk kertjében lévő uszodával vagy egy szép, egyiptomi repülőúttal? Azt hiszem, az elmúlt évtizedek fogyasztási őrületének eredménye, hogy jobban látjuk a korlátokat. A globális felmelegedés csak az egyik jele annak, hogy az emberiség valamit nagyon elhibázott. A fosszilis tüzelőanyagok fogyatkozása, milliárdnyi ember éhezése, az ivóvíz hiánya, a biológiai sokféleség csökkenése ugyanannak a válságnak a különböző megnyilvánulásai. Eközben a gazdag világ azt tekinti legnagyobb bajának, hogy a gazdasági növekedés visszaesett... Amennyire előre látjuk a következő évtizedeket, közel vagyunk az olajkorszak végéhez. Aki átérzi a Földön élő sok millió faj nagyszerűségét, az biztosan arra vágyik, hogy az előttünk álló átmenet minél kevesebb pusztulással járjon. Nem hiszem, hogy etikus lenne bárkinek is az örök élet reményére hivatkozva azt mondania, hogy ez nem az ő gondja. ■ Gadó György Pál PONTOSÍTÁS Egy híján húsz A rendszerváltás után Soltvadkert gyülekezete gondolt először egyházi óvodára. 1989-ben az őszi tanévvel kezdődött újra első visszavett egyházi középiskolánk, a híres budapesti fasori gimnázium története, és több egyházközségben folytattunk tárgyalásokat egyházi óvodáról. Soltvadkert német hagyományai arra késztették a helyieket, hogy kétnyelvű óvodát indítsanak. Káposzta Lajos esperes-lelkész egyházi kapcsolatai révén sikerült az induláshoz Németországból anyanyelvi pedagógust alkalmazni. A régi egyházi iskola épületét a gyülekezet saját erejéből átépítette és tatarozta. Leleményes ügyességgel gazdagították berendezési tárgyakkal és változatos játékokkal a termeket. Az európai protestáns segélyszervezet, a Gusztáv Adolf-egyesület révén óvodai, német nyelvi segédeszközöket kaptak. Az indulás, az új óvoda felszentelése 1990. szeptember 30-án történt. Jól emlékezem a teli templomra, a gyerekseregre. Az ünnepet megtisztelte jelenlétével a német nagykövet is, aki estébe nyúlóan hallgatta a megőrzött, régi német nyelvjárással mondott beszámolókat. Örömünnep volt ez a nap, írom még egyszer, 1990. szeptember 30-án! Azért ismétlem az időpontot, mert azt olvastam egyházunk hetilapjában és híradásaiban, hogy 2009. október 17-18-án ünnepelte a soltvadkerti gyülekezet óvodája húszéves működését. Jelen volt Prőhle Gergely országos felügyelő, Radosné Lengyel Anna egyházkerületi felügyelő. Volt hálaadó istentisztelet, faültetés, ünnepi torta, rajzverseny a gyerekeknek, öröm és vidámság. De vajon mióta szokás húsz évet a tizenkilencedik évfordulón ünnepelni? Talán nem került elő a korábbi gyülekezeti jegyzőkönyv, vagy nem találták meg az akkori ünnepről beszámoló újságokat? Az óvodaalapító esperes-lelkész nyugdíjban van, de ott él a városban, meg kellett volna őt kérdezni! Várom az igazi húszéves évfordulót a jövő év, 2010 szeptemberében mint az óvodát 1990-ben felszentelő püspök. ■ Dr. Harmati Béla Adventi főpróba Zalaistvándon Hangversennyel és szeretetvendégséggel kezdődött az advent a zalaistvándi gyülekezetben. Múlt vasárnap - Prokk-Geráth Diána vezetésével - a zalaegerszegi Canterina kamarakórus adott ízelítőt karácsonyra tervezett koncertje műsorából. Az 1992-ben alakult női kar már négy CD-t adott ki, és kétszeres „hangversenykórus” minősítést kapott. Kodály Zoltán, Kocsár Miklós, Otto Fischer és Guy Bővet művei mellett ezúttal - Kása Gábor feldolgozásában - népénekek is szerepeltek repertoárjukon. A magas színvonalú előadás mintegy főpróbája volt a zalaegerszegi hangversenyteremben (zsinagógában) december 13-án 17 órakor kezdődő koncertnek. ■ Koczor György felvétele ► Az Evangélikus Élet szerkesztőségének szomszédságába, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának kisgalériájába „vándorolt” Boda Zsuzsa fotókiállítása. Szerkesztőségvezetőnk Északír varázs című tárlatának november 24-i megnyitóján a Shamrock zenekar gondoskodott zenei aláfestésről, és a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese, Szentesi Zöldi László volt az, aki a felvételek láttán szóban is megfogalmazta gondolatait. Az alábbiakban ezt idézzük kedvcsináló gyanánt a könyvtár nyitvatartási idejében december 14-ig megtekinthető kiállításhoz. Kezdjük azzal, hogy Írországban tényleg kék az ég, és zöld a fű. Egyszer felnéztem az égre valahol Északírországban, és azt láttam, hogy a tengeri szél sebesen űzi a fellegeket, s mögöttük azúrkékbe borul a végtelen lég. Nem véletlenül használtam a lég szót: levegő, szellő járja át ilyenkor az ember szívét. Lenn a békés birkák jóízűen falatoztak a tényleg zöld - és nem álzöld - fűből, és ha nem lennénk elkötelezett húsevők, talán mi is velük tartanánk, annyira ropogós az a fű. Őrültség volna mindez? Az írszigeten semmi sem őrültség. Talán ismerik Sigmund Freud mondását: egyetlen nép létezik, amelyre a pszichoanalízist nem lehet alkalmazni - ők az írek. És mégis, túl játékosságon, bolondságon, vidám pillanatokon, az ír sorsban van valami mélyen megrendítő. Mint ahogyan az ír tájban is. Nézzék meg a fehér sziklafalat - mintha az idők kezdetén a kelta istenek haraptak volna ki egy darabot belőle, amiképp nem olyan Északír varázs messze a birkák beleharaptak a zöld fűbe. Nézzék a glenariffi kis patakot - lehet, hogy a mélyén vízi tündér lakik, és éjszaka kis koboldok kelnek át lámpással a kézben, kis földszigetein ide-oda ugrálva. Vagy ott van a dunluce-i fotó: ablakot tár ki számunkra a csipkés szélű barlang, s ha jól figyeljük, odakinn, a nyílt tengeren, a messze távolban talán megpillantjuk a szétvert spanyol Armada megmaradt hajóit. Persze ez mind csak a képzelet szüleménye. Szerencsénkre amikor Boda Zsuzsa meglátta a teremtés titkait a tájban, fényképezőgépet tartott a kezében. Embert nem látunk a fotókon - de olykor mégis mintha ott lüktetne az ír géniusz még az olyan apró emberi alkotásokban is, mint egy világítótorony vagy a kelta kereszt. Mert ennek a tájnak nem a katedrális, hanem az egyszerű tárgy a szakralitása. Magába a díszletbe felesleges volna az emberiség szent alkotásait beleállítani - hiszen a díszlet, az ír vidék mindennél beszédesebben hirdeti az ég és a föld, a szent és a profán örök kapcsolatát. És amikor a kelta kereszt feltűnik enyhe fénytörésben, talán egy álmos délutánon, mennyire közel érezzük magunkat Istenhez, aki Írországot tehát, mint mondtam, jókedvében és ünnepi hangulatában teremtette. Amíg nem jártam be az ír-sziget sok-sok szegletét, mindig azt hallottam, hogy déli-délkeleti részének természeti szépségeinél aligha találok szebbet arrafelé. Bevallom, nekem - a Dingle-félsziget valóban lélegzetelállító látványa mellett - Észak-írország is a szívembe költözött. Az ember először - ahogyan Zsuzsa is- gépről pillantja meg a zöldbe öltözött tájat, aztán később autóval közelebbről is felfedezi magának a farmok békés világát. De az igazi élmény a tenger. A tenger, amely annyi mindent látott errefelé. Viking, normann hódítók, később pedig protestáns telepesek keltek át itt, északnyugaton a háborgó tengeren, míg az ír emberek milliói a sziget másik felében, egy másik háborgó tengeren menekültek az ígéret földjére, Amerikába. Valahonnan, valahová, ahogyan a zöld szigeten mindig is mentek a dolgok. ■ Szentesi Zöldi László
