Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-06 / 49. szám
já őszi konferenciáját tartotta a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet Embernek lenni Winnenden után Ez év tavaszán a Tübingenhez közeli Winnenden városkában egy tizenhét éves gimnazista fiú tizenhat embert, iskolatársait és tanárát lőtte le, és végzett magával is. A véres esemény megdöbbenést váltott ki, sokan kommentálták azt, és törvénymódosítást is eredményezett. A riporterek ismételgették a sokakban felmerült szemrehányást: miért engedte Isten e tragédiát? Másokat az a kérdés foglalkoztatott, hogyan válhatott ez a fiatal fiú — emberi mivoltából kivetkőzve — ilyen vérengzővé. Jer, tárjunk ajtót még ma mind... „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki* (Lk 1,68) A november 7-8-án Tübingenben megrendezett konferencia azt járta körül: kicsoda az ember? Szállásunk egy tübingeni ifjúsági szálláson volt a Neckar folyó partján. Az ötvenhét résztvevő a folyóra néző előadóteremben találkozott szombat reggel. A reggeli áhítatban az ember eredetével, a teremtés igéjével foglalkozott Sauerwein Tibor, a gyülekezet tagja. Gémes István lelkész teológiai előadása az ókori filozófiai meghatározásokon át a jelenkor emberfogalmait vázolta fel. A sok körülírást és keresést Pilátus szava fogja össze, aki a megkínzottban az Isten-képmást felismerte: Jézus az ember, ecce homo. O az Ember, akinek képe a bűnbeesett emberen újra kiábrázolódhat. Ebéd után városnézés volt a tübingeni öregdiák, Gémes István vezetésével. Meghatódva hallgattuk az Evangelisches Stift, a teológiai szeminárium történetét, ahol az elmúlt ötszáz év alatt mintegy nyolcszáz magyar diák érezhette sajátjának a reformáció gondolatait. Délután a - Molnár Csilla tanárnő által moderált - „Eligazodás az embervadonban ” című kerekasztalbeszélgetés osztotta meg a véleményeket. Kutatóorvos, agrármérnök-hallgató, lelkipásztor és vállalkozó, fogorvosnő és gimnáziumi tanár tapasztalatait és állásfoglalásait hallottuk. Az élénk véleménycsere további két-három évi konferenciának tudna alaptémát adni. A vadonatúj, modern ebédlőben a bőséges vacsora mellett folytatódtak a kerékasztalnál hallott véleményekhez kapcsolódó beszélgetések. A mélyenszántó témát még közelebb hozták Sauerwein Ilona és társai: az Ady vágyakozó szavaival - „Lennék valakié!” -kezdődő irodalmi esten Reményik Sándor, Aprily Lajos, Scholz László, Szabó Lőrinc, József Attila, Gyóni Géza, Szent-Györgyi Albert és Túrmezei Erzsébet verseit adták elő. Benedek Szilveszter áhítatában a 8. zsoltár kérdésére - „Micsoda az ember?” - taglalta a teremtés után kapott feladatot: őrizni és gondozni a földet, ami ökológiai feladat is, egyben az emberiség fennmaradásának feltétele. Reggel Simon Sándor a „Minden szabad nékem” hogyanjáról szólt, és előadta, hogyan fejlődhetett tragédiává a winnendeni fiatalember élete. Családjában magára maradva - a szülők elfoglaltsága miatt - lelki táplálékává vált a tévé, a videó; osztálytársaival nem talált szót, kirekesztették, de valahogy mégis ki akart tűnni társai közül. Mivel nem tapasztalt szeretetet mint ember, és ő sem adott szeretetet, nem talált más formát a kitörésre. A vasárnap délelőtti előadásban dr. Seres Zsuzsanna vezetett bennünket az ókortól a jelenkorig a „Mennyire szabad az ember a demokráciában ?” kérdésre keresve a választ. Szókratésztől idézett zárószavai, azok mai társadalomra pontosan illő megfogalmazása mindnyájunkat elgondolkoztatott. Ebéd után Bad Cannstattba, Stuttgart elővárosába tértünk vissza, ahol az úrvacsorái istentiszteleten Szedlák Tibor svájci református lelkész hirdette az igét. A szépszámú, mintegy százhúsz fős gyülekezetei meghökkentette a „képviselőtársaim a tisztelt házban” megszólítás. Pedig ez emlékeztető volt az embernek a teremtésben kapott lényegére, feladatára: Isten képére teremtetettünk, őt képviseljük tehát, és az Isten házában gyűltünk össze. Szorgos kezek rendezték be a gyülekezeti termet és terítettek szeretetvendégségre, melynek során a Kálvin-év keretében vetített képes előadáson kaptunk képet a reformátorok életéről, disputáiról és a reformkori tanok kialakulásáról. A „kettős predestináció” tana miatt aggódókat az előadó, Szedlák Tibor lelkész emlékeztette Istennek a Bibliában 365-ször, tehát minden napra megtalálható felszólítására: ne félj! Bonnyai Balázs Advent közel van már - gyújtjuk a gyertyákat, melyek száma minden vasárnap elérkeztével eggyel szaporodik. A gyermekek pedig nyitogatják az adventi naptár ablakait - örömmel számolgatva a lassan fogyó zárt ablakocskákat. Számukra külön öröm a késleltetett cél - de kell hozzá megfelelő érettség, mert különben az az eredmény, mint kétéves fiunknál, aki már december harmadikán a saját, de egyik nővére naptárján is kinyitogatta az ablakokat. De csalódott: nem lett korábban karácsony! Várakozni meg kell tanulni, és be kell gyakorolni. Ez vonatkozik gyerekekre és felnőttekre egyaránt. Csak azok képesek tudatosan élni és az életet élvezni, akik megtanultak várakozni is, akik energiáikat úgy tudják bevetni, hogy az se őket, se másokat ne károsítson. Az adventi várakozás is serkenteni szeretne minket, hogy elgondolkodjunk, felkészüljünk, koncentráljunk - és így készüljünk fel karácsony ünnepére. De várakozni ómódivá vált. A mai ember így kiált fel: „Élni akarok - most és azonnal! Ide hozzám mindent - nem vagyok hajlandó várni!” Társadalmunk mindenkori embere lélegzetvesztve rohan a legújabb divat után, vásárolja a „legtrendibb” elektromos készülékeket, repül a legegzotikusabb turisztikai célokhoz, ugyan mérgelődik a gyatra tévéműsor miatt, de le nem veszi az ujját a távirányító gombjáról - hiszen pánikszerű félelemben él, nehogy elmulasszon valamit, nehogy valami „fontosról” lemaradjon, reménytelenül leszakadjon a mezőnytől. Tudom, hogy nem illik nagy általánosságban elítélő véleményt mondani, de posztmodern életünk gyors ütemű hajrájában minden a gyors konzumot, a türelmetlen fogyasztást, a habzsolt élvezetet szolgálja - tekintet nélkül az esetleges veszteségekre. Advent „programja” ennek szöges ellentéte. A lélegzetvételnyi időt sem adó rohanás helyett - várakozást, az Úr érkezésére való nyugodt felkészülést kínál. A várakozási időt lehet értelmesen is tölteni: schaffhauseni hittanosaimmal adventi és karácsonyi énekeket gyakorlunk, majd idős, ágyban fekvő és magányos embereket látogatunk meg. Énekelünk, és átadjuk a gyerekek által készített lapot vagy csillagot. A gyerekek alig várják, hogy elinduljunk. Izgatottan kérdezgetnek: „Örülnek majd az emberek, akiket meglátogatunk? Hogyan fogadnak bennünket?” A gyerekek jövetelükkel, vidám éneklésükkel, érdeklődésükkel a karácsonyi örömhírt, az angyali üzenetet kézzelfoghatóvá teszik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. ” (Lk 2,10-11) Az így meglátogatónak örömkönnyeiben, együtt éneklésében meglátszik, és nyomot hagy a gyerekek érdeklődő lelkében is: érdemes várni! Gémes Pál Alig látható karácsony „...találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Lk 2,12 Miközben karácsonyi képeket nézegettem, kezembe került Simon András Csendes éj című alkotása. Valaki megjegyezte: „Talán lenne alkalmasabb kép is, amely jobban kifejezi a karácsony lényegét, mert ezen a képen szinte alig látható a kis Jézus...” Igen... alig látható... mennyire igaz! S ezek után már tudtam, hogy jobb illusztrációt nem is találhattam volna, mert éppen ez - ez az „alig látható” momentum - az, ami igazán jellemző a 21. század karácsonyaira. Sok minden utal a karácsony időszakában arra, hogy „itt a karácsony”. Fenyőfákat állítunk, feldíszítjük otthonainkat, sütünk-főzünk, vendégségeket szervezünk, miközben... - Jézus alig látható. Ajándékokat adunk és kapunk, szeretetünket próbáljuk kifejezni, miközben az ünnepünkben - Jézus alig látható. Régen még azt mondtuk gyermekeinknek, hogy a karácsonyi ajándékokat „Jézuska” hozza, ma már inkább a „Santa Claus”-t emlegetjük, mert Jézus (már ebben a formában is) alig látható. Hová jutott a világ? Mi lett Jézus Krisztus születésnapjából, ahol Jézus már alig látható? S elgondolkodtam... Valóban, az első karácsonykor is (úgy, amint az a kép is mutatta) - Jézus alig volt látható. Bár érkezését az angyalok és a csillagok is hírül adták, érkezése mégis csak keveseknek volt látható. Mert a világ (akkor is, éppúgy mint ma) szalad, tesz-vesz, intézkedik, végzi a fontosabbnál fontosabb teendőit, s közben megszülethet akár az Isten Fia is, de - ő alig látható. Mert őt keresni kell! - Igaz, ő keres minket, mint elveszetteket - mondja a teológia -, mégis az első karácsony tanúi csupán azok lehettek, akik keresték őt. Messze földről érkezve keresték őt a bölcsek, és keresték a pásztorok is: „...találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban” - mondja az angyal a pásztoroknak. „...találtok...” - márpedig az talál, aki keres. Hát keressük mi is! Keressük meg a karácsonyunkban Jézust. Ne elégedjünk meg a karácsony körül kialakult értékes és kevésbé értékes szokásokkal, hanem keressük azt, aki miatt egyáltalán van karácsony. Keressük az ünnepben Jézus Krisztust, aki mint gyermek született meg, hogy emberi természetben élje azt az életet, amelyet az Atya adott nekünk, és hogy emberi természetében vigye végbe a mi megváltásunkat... „...találtok...” - mondja az angyal. Nekem eszembe jut egy másik ígéret is, amelyet Jézus mondott: „Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.” (Lk 11,10) Hiszem és vallom, hogy az angyal szava ma is aktuális. Sőt Jézus szava is megerősíti azt. Keressük tehát a Megváltót, s ne törődjünk bele, hogy karácsonyainkban Jézus alig látható... Gödöllei Károly (Calgary, Kanada) Az írás megjelent a Másokért Együtt 2008/6. számában.
