Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-29 / 48. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2009. november 29. *• 5 Sarepta - 24 órás „halmozott szolgálat'' ► Miután Sztehlo Gábor 1950-ben eljött a Gaudiopolisból, az Állami Gyermekvédő Intézet vezetői megkérdezték, tudna-e segíteni nekik az állami gondozott és testileg vagy mentálisan is sérült gyerekekkel való munkában. Bár ez a megkeresés már az államosítások idejére esett, az azért remélhető volt, hogy a szociális feladatokat ellátó egyházi épületekre nem sietnek igényt tartani. Sztehlo Gábor 1951 őszén mindenesetre elkezdte az evangélikus szeretetotthon-hálózat szervezését. A pesthidegkúti intézménynek ő maga lett a vezetője. Az általa megálmodott-elindított intézmény azóta is - hol könnyebb, hol nehezebb körülmények között - működik. Pillantsunk be falai mögé! ■ Vitális Judit riportja Filippinyi Jánosné, Joli néni tizennyolc évesen, a nővérképzőt elvégezve került Sztehlo Gábor mellé. Negyvenöt (!) esztendeig - 2000-ig - dolgozott a pesthidegkúti otthonban, az utolsó években az intézmény főnővéreként.- A korábbi Fébé-anyaház épületében húsz állami gondozott sérült gyermekkel kezdtünk hozzá ehhez a valamilyen szinten mindannyiunk számára ismeretlen feladathoz. Mert a tanulmányaim alatt hallottam ugyan erről a területről is, de a gyakorlatban addig soha nem láttam, mit is jelent. Gábor bácsival együtt tanultuk a dolgokat. Ő nemcsak a hivatalos teendőkkel foglalkozott, de a gyerekekre is mindig volt ideje. Társasjátékozott velük, ha kellett, a saját zsebkendőjével törölte meg az orrukat, és ha valakit etetett, mindig megkóstolta, nem túl forró-e az étel. Nagyon szegények voltunk, sokszor voltak filléres gondjai az otthonnak. Egyszer például Gábor bácsi azzal állt elénk, hogy mit csináljon: a tejszámlát fizesse ki, vagy a fizetésünket adja oda. A tejszámla fontosabb volt... A gyerekek ellátásához persze kaptunk az államtól némi támogatást, de az idős, beteg, nincstelen emberek megmentéséhez nem. Őket Gábor bácsi titokban hozta az otthonba. A munkatársi gárda is így bővült : felkarolta a máshol ellehetetlenített lelkészeket, és munkát adott nekik az intézményben. így került közénk utóda, Muncz Frigyes, és ennek köszönhetően ismerkedtem meg a férjemmel is, aki aztán nem is dolgozott többet gyülekezeti lelkészként, hanem az otthon falain belül végzett szolgálatot. Gábor bácsi családja - felesége, lánya és fia - 1956-ban ment ki Svájcba, ő azonban itthon maradt. Csak 1961-ben nyílt rá lehetősége, hogy meglátogassa őket. Azzal búcsúzott, hogy mindenképpen visszajön. Ebben végül egy infarktus akadályozta meg. De tartotta velünk a kapcsolatot, és kintről is folyamatosan segített bennünket. Ő már nem volt közöttünk - de az élet ment tovább, és a feladat adva volt. # % # Sztehlo Gábor után Muncz Frigyes, majd Csizmazia Sándor lett az akkor még Budai Szeretetotthonok Központja nevet viselő intézmény vezetője, jelenleg pedig - immár tizenkettedik éve - Sztojanovics András lelkész áll az otthon élén. A Sareptában - az országban egyedülálló módon - idősek is, és fogyatékosok is élnek. Előbbiek jelenleg nyolcvanheten, utóbbiak kilencvenen vannak. A fogyatékosrészlegben halmozottan sérült embereket gondoznak. Ezt azt jelenti, hogy az itt élők nemcsak mozgásukban akadályozottak, de értelmileg is sérültek, emellett esetleg látás- és/vagy halláskárosodással is küzdenek, de egyéb betegségeik - például epilepszia, skizofrénia - is lehetnek. Az intézmény gyermekotthonként kezdte meg működését, így a tizennyolcadik életévüket betöltötteknek el kellett hagyniuk. Papíron legalábbis mindenképpen.- Ha ellenőrizni jöttek bennünket, eldugtuk azokat, akiket már tovább kellett volna adnunk valamelyik másik intézménynek - idézi fel az ötvenes, hatvanas évek „gyakorlatát” Filippinyi Jánosné. Tették mindezt azért, mert a fogyatékos emberek nehezebben viselik a változást, és sokkal nagyobb traumát okoz nekik, ha kikerülnek megszokott környezetükből. És miután több egykor náluk gondozottról is megtudták, hogy a költözést követően súlyosabbra fordult az állapotuk, inkább maguknál tartották a felnőtteket is. Ma viszont már csak felnőtteket gondoznak - a legidősebb lakó hetvenéves; a legfiatalabb ősszel lett nagykorú. * * Az idősek részlegében a korábbi állapot (négyágyas szobák, mosdó a folyosó végén) helyett fürdőszobával ellátott egyágyas szobák várják a beköltözőket. A fogyatékosok részlegében azonban korántsem ilyen ideális a helyzet. Az apró, gyakran egymásból nyíló hálótermekben nemritkán hatan-nyolcan zsúfolódnak össze. A szűk, levegőtlen folyosókon sokszor nagy a tumultus.- Jobb életkörülmények között sok probléma elkerülhető lenne - magyarázza Sztojanovics András. - így, hogy a gondozottjaink egy percre sem tudnak elvonulni, egyedül lenni, nem csoda, hogy gyakran feszültek, idegesek. Ez év elején a közigazgatási hivatal létszámstopot rendelt el a részlegben: addig nem vehetnek fel új rászorulót, amíg a lakóterekben nem érik el a hat négyzetméter per fő értéket. Ahhoz, hogy eleget tegyenek a törvényben rögzített kívánalomnak, legalább huszonöt gondozottat kell(ene) elküldeniük... miközben a várólista egyre hosszabb.- Hát ezért szeretnénk új épületet fogyatékos lakóinknak - mondja az elmúlt tíz év próbálkozásait és kudarcait soroló igazgató lelkész, aki legfrissebb terveikkel kapcsolatban elárulja, hogy jelenleg „Nagykovácsiban gondolkodnak” - Egy új otthon felépítéséhez persze A Sarepta Báthori utcai épületszárnya nem csak a megfelelő telket kellene megtalálnunk... # * * Addig is itt, a Báthori utcában tesznek meg minden tőlük telhetőt a rájuk bízottakért. A szeretetotthonban összesen kilencvenen dolgoznak, közülük hatvanan az ápolásban.- Az idősek mellé - reménységünk és törekvésünk szerint - úgy állunk oda, mint hívő testvéreink mellé, türelemmel, szeretettel kísérve el őket az utolsó órájukig - beszél munkatársairól Sztojanovics András. - A fogyatékosoknál sok esetben a családot is pótolnunk kell.- A napi gondozás, a huszonnégy órás állandó készenlét terhét vállalja át a Sarepta, de soha senkit nem akar elszakítani a családjától! - teszi hozzá Filippinyi Jánosné. - Ellenkezőleg: a cél mindig az, hogy a fogyatékos jó és a lehetőségekhez képest szoros kapcsolatban maradjon a hozzátartozóival.- Az ideális kolléga elkötelezett, erős hitű, de legalábbis stabil ember, aki számára itt dolgozni nem munka, hanem hivatás - veszi vissza a szót az igazgató lelkész. - Nagyon kevesen bírják, ha egyáltalán bírják olyan hosszú ideig, mint Joli néni. Pedig a fluktuációt a gondozottak nehezen viselik. Állandóságra és biztonságra van szükségük. Nagyon nyitottak, és nagyon tudnak ragaszkodni. Ha holnap visszajönne, Önt is régi ismerősként köszöntenék, és öten csimpaszkodnának a nyakába.- Nemcsak igénylik a szeretetet, de maguk is sok szeretetet adnak. Ezért is olyan szép ez a hivatás - mereng el Joli néni. - Amikor egy súlyos fogyatékos gyermek, aki beszélni sem tud, visszamosolyog rád... * * # Mindegyikükben van valami értékes, különleges: sérültként is segít a nála elesettebbnek, gyönyörűen fűzi fel a gyöngyöt - vagy éppen minden dátumra kristálytisztán emlékezik. Ez utóbbinak Juhász Endre a „mestere”. Ő persze rögtön szabadkozik, hogy dehogy, van egy dátum, ami minduntalan kifog a memóriáján: nevezetesen, hogy 1992-ben melyik napon is vette fel az intézmény a Sarepta nevet. (Nekünk is nyomoznunk kellett: augusztus 23-án.) Nehezen formálja a szavakat, ha kell, Sztojanovics András „tolmácsol” Endre elmondja, hogy nyolcévesen, 1956. április 3-án (!) került a gyermekotthonba, és egy álló hónapig csak az édesanyja után ordítozott. A többi lakónak ettől persze sem éjjele, sem nappala nem volt; végül Gábor bácsi volt az, aki meg tudta nyugtatni őt valamelyest. Sztehlo Gábor fényképe - egy már Svájcban készült fotó - most is ott lóg Endre ágya felett. Kinél.is lehetne jobb helyen, hiszen az itt élők közül már nem sokan ismerhették őt személyesen, Endre ráadásul 1961 pünkösd másnapján - negyedmagával - nála konfirmált. Úgy, ahogyan kell: vizsgával és ünnepi istentisztelettel. „Ez a legszebb emléke róla?” - kérdezem tőle. A válasz határozott igen. * * * Istentisztelet, áhítat, bibliaóra - evidens, hogy egy evangélikus fenntartású idősotthonban vannak ilyen alkalmak. De milyen lehet, és egyáltalán van-e ilyen szolgálat a(z értelmi) fogyatékos lakók között? - tűnődöm.- Természetesen van, méghozzá mindennap. Úgy kell elképzelni, mintha egy evangélikus óvodában lennénk: sok énekléssel, rajzolással, egy rövid történetmeséléssel, a végén imádsággal - mondja Sztojanovics András, hozzátéve, hogy a lakók nemcsak a külön nekik tartott „foglalkozásokon” vesznek részt, hanem például a „rendes” istentiszteleteken is. - Nem hiszem, hogy bárki is meg tudná mondani, hogy mennyit értenek meg, mondjuk, egy-egy bibliai történetből vagy hogy bárki is el tudná dönteni, hogy az evangélium üzenete mennyire érinti meg őket. De nem is kell; ez az Úristen kegyelmének a titka. Juhász Endre 53 éve a Sarepta gondozottja Filippinyi Jánosné szerint komoly istenhitük van:- Egyetlen élményemet hadd meséljem el. Hosszú évekkel ezelőtt férjemmel pár napos pihenésből tértünk vissza. Marietta, az egyik leányka azzal a hírrel fogadott bennünket, hogy az egyik gondozó meghalt. Úgy fogalmazott: „Eszti néni az Úr Jézushoz költözött”... * # * Hallgatom a „régi” és az „új” - de a változásában is változatlan - Sarepta munkatársait. Mindketten a szemléletváltozásról beszélnek. Hogy ma már - hála Istennek - nem tabutéma a fogyatékosság, és nem kell „rejtegetni” a társadalom elől a sérült gyerekeket és felnőtteket. Hogy a diakónia - mint az idei év is bizonyítja - (újra) elismert „szolgálati terepe” egyházunknak. És hogy talán abban is lehet reménykedniük, hogy maguk a gyülekezetek is szívükön viselik a szeretetintézmények sorsát.- Talán lehet - teszi hozzá a riport kéziratának elolvasása után a főszerkesztő, kissé bizonytalanul... Ebéd utáni szieszta FOTÓK: MÉSZÁROS GÁBOR
