Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-27 / 39. szám
2 41 2009- szeptember 27. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP - KOL 3,1-7 A napvilágra kerülő élet oecumenica Mint ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízre, úgy vágyakozik utánad lelkünk, Istenünk! Mert szeretetedből megtartasz minket ebben a földi életben, és irgalmaddal hordozol bennünket országod teljessége felé. Atyai jóságodat ismerve Jézus Krisztus bátorítására visszük most eléd könyörgésünket. Hallgass meg minket kegyelmesen! Mennyei Atyánk, aki előtt Jézus Krisztus közbenjárt értünk, bűnösökért, könyörgünk gyülekezetünkért, testvérgyülekezeteinkért és minden keresztény testvérünkért, hogy szavunkkal és életünkkel bizonyságot tegyünk Jézusról az emberek előtt. Add, hogy az igehirdetés sokak számára az élet forrása legyen! Úr Jézus Krisztus, aki előttünk jársz, és követésedre hívsz bennünket, segíts meg minket döntéseink között, lehetőségeink bőségében és örömeink gazdagságában, hogy tőled soha el ne térjünk, hanem jóságod jelei legyünk a szenvedőknek és a rászorulóknak, hogy életed fényét tükrözzük az igazi élet után vágyakozó világnak. Szentlélek Isten, aki a hitet ébresztetted bennünk, hogy Jézus Krisztus kezéből senki nem ragadhat ki, erősíts meg minket kísértéseink között, tarts meg minket szenvedésünkben és halálunkban, hogy őbenne reménységet, vigasztalást és békességet találjunk! Mennyei Atyánk! Teremtett világodért is könyörgünk. Add Lelked józanságát, hogy a nekünk adott kicsinyen, ezen a múlandó világon hűségesnek bizonyuljunk, hogy a sokat, az örökkévalót ránk bízhasd! Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy életünk el van rejtve tebenned. Biztos helyen őrződ a keresztség által Jézus közösségében. Add, hogy elrejtett életünk egyszer nyilvánvalóvá váljék, és színről színre láthassunk téged - Jézus Krisztus, a mi Urunk, a te Fiad által. SEMPER REFORMANDA „így van ez az emberi testben is, amint Szent Pál íKor 12-ben (25. verstől) mondja, ahol ezt a szentséget szellemileg értelmezi: A tagok egymásról gondoskodnak. Ha az egyik szenved, vele együtt szenved valamennyi; ha pedig az egyik jóban részesedik, vele együtt örülnek a többiek. Ekképpen látjuk: ha valakinek a lába vagy akár csak a legkisebb lábujja fáj, tekintetünk odafordul, kezünkkel odakapunk, arcunk összeráncolódik, az egész test meggörnyed, valamennyi a testnek ezzel az apró tagjával van elfoglalva; viszont ha kellő ápolásban részesül, akkor az valamennyi tagnak jólesik. Jó ezt a hasonlatot megjegyeznünk, ha ezt a szentséget meg akarjuk érteni, mert az írás ezt a kevésbé értelmesek kedvéért használja.” M Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról (Wiczián Dezső fordítása) Honiig: \v\vw wrttwielto.lHi Meghalt egy fiatalasszony, Egy édesanyát vesztettünk el. Három nehéz műtét után, egyhetes, élet-halál közti viaskodás után, a családnak és a gyülekezet tagjainak folyamatos imádsága, könyörgése, Isten előtti vívódása után veszítettük el őt. Tudom, ilyenkor feltör a szívekből a miért kérdése: miért ő, miért most, miért akarhatta ezt Isten? S ha balgamód ezekre a kérdésekre idő előtt választ akarnánk adni, csak nagyobb fájdalmat okoznánk. A válasz titok marad számunkra. Az evangéliumi történet, amelyet hallottunk, azt hirdeti, hogy Jézus erősebb a halálnál. A naini ifjú feltámasztásának története előképe Jézus feltámadásának: így lesz úrrá ő a halálon. Ezt a történetet olvasva, hallva az a kérdés vetődik fel bennem: hogyan lehet az életet adó Jézussal találkozni? Akkor talán véletlenszerű eset volt, hogy a gyászolók találkoztak Jézussal. Hogyan lehet úgy formálni életutunkat, hogy ne véletlenszerűen, hanem bizonyosan együtt legyünk vele? S miközben ezen gondolkodtam, a miértek helyett új kérdés született meg bennem: „Itt vagy-e, Uram, a szenvedésemben? Ott vagy-e a gyászoló család viaskodásában? Ott vagy-e a fiatalasszonnyal, akit a halál elragadott?” „Ott vagyok” - válaszolta az Úr. Nem képzelgés ez, hanem ígéret, ígéret, amely a keresztségben válik valóra. Krisztussal együtt meghalunk, és vele együtt életre kelünk. A keresztségben Krisztus tagjaivá vá-A 121. GENFI ZSOLTÁR ^ Sola scriptum - a reformáció egyik legfontosabb eszméje fogalmazódik meg ebben a lutheri jelmondatban, mely azt hangsúlyozza, hogy csak a Biblia, Isten igéjének egyedül tiszta forrása lehet hitünk alapja. Kálvin még szigorúbban vélekedett ebben a kérdésben. Úgy tartotta, hogy énekszövegeinket is kizárólag a Bibliából szabad meríteni, hiszen Istent legméltóbban magának a Szentírásnak a szavával dicsérhetjük. A svájci reformátor 1543-ban így fogalmazott a gyülekezeti éneklésről: „Senki sem tud Istenről méltóképpen énekelni, csak az, akit Ő tanít meg erre. Ezért akármerre keresgéljük is körös-körül, sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket nem találhatunk, mint a Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szentlélek tanította meg őt.” (Dr. Révész Imre fordítása.) Kálvin ösztönzésére 1562-ben - húszéves, hosszú munka eredményeként - el is készült a teljes zsoltárkönyvet feldolgozó genfi gyűjtemény. Ennek része a Szemem a hegyekre vetem kezdetű énekünk is (GyLK 754), mely a 121. zsoltár parafrázisa. A zsoltároskönyv utolsó, ötödik részében található úgynevezett „zarándokénekeket” (120-134. zsoltár) a felfelé tekintő magatartás, bizakodó és hálaadó karakter jellemzi, mely a 121. zsoltárnak már a kezdő sorában is markánsan megjelenik: „Szemem a hegyekre vetem, / Onnan felünk. A keresztség elválaszthatatlanul hozzáköt ahhoz a Jézushoz, aki értünk meghalt és feltámadott. Ezért olyan fontos számunkra a keresztség. Az élő Jézushoz köt bennünket. Ezért keresztelkedtünk meg, és ezért kérjük gyermekeink számára is a keresztséget. Mert azt szeretnénk, hogy ne véletlenszerű legyen az, hogy Jézussal találkozunk, hanem bizonyos. Hogy ne csupán váratlan pillanatban fussunk vele össze, hanem vele legyünk tudatosan vállalt életutunkon. A keresztség köt bennünket Jézushoz. A naini ifjú családja véletlenül ment éppen arra, amerre Jézus ment. A keresztség azt hirdeti nekünk, hogy nem véletlenül találkozunk Jézussal. Ő keresett, ő állt mellénk, ő vállalta velünk a közösséget. S bár ő lépett hozzánk — mondhatnánk úgy is: ő jött el a mi világunkba -, mégis a keresztség által mi kerültünk az ő világába. Pál apostol így mondja: „...akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8) A világ talán annyit lát, hogy Jézus a mi életünket élte és a mi halálunkat halta. S ez igaz is. De ennél több történt: Mi vele együtt élünk. Az ő életét éljük. Ezért kezdi így a harmadik fejezetet az apostol: „Ha tehátfeltámadtatok a Krisztussal...” A keresztség több annál az egyetlen aktusnál, hogy hitünket megvalljuk, és vízzel és Isten igéjével megmosatunk. A keresztség valóban új életet ad: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal..” Ebben az új életben járunk. Nem vélül nékem / Minden segedelmem.” De vajon miért éppen a hegyekre? Ez a szó a zsoltároskönyvben általában a pogány kultuszok isteneinek lakóhelyét és hegyeken emelt áldozati oltárait szimbolizálta. így az első versszak mondanivalóját más szavakkal ekképpen fogalmazhatnánk meg: A hegyekről jön segítségem? Nem, hanem annál is feljebbről: egyedül Istentől. A hívők bizakodását fejezik ki a bibliai versek is, melyek az Úr oltalmazó szeretetéről beszélnek: „Az Úr a te őriződ, az Úr a te oltalmad jobb kezedfelől. (...) Azúr megőriz téged minden bajtól, megőrzi életeletlenszerű a találkozásunk Jézussal, hanem bizonyos a keresztség és a hit révén. Vele együtt élünk. Ennek többféle következménye van. Néhány szóban ezt is le szeretném írni, inkább csak a továbbgondolás végett. Az egyik az, amit Pál apostol így fejez ki: „életetek el van rejtve a Krisztussal együtt Istenben” - tehát az életünk nem látszik. Örök életünket a bűn és a halál fedi be. A világ szeme elől is, de olykor a saját szemünk elől is. Ahogyan a napot a felhők. De bármennyire elfedi is életünket a bűn és a halál, mégis tudjuk, hogy van. Tudjuk, hogy ezt az életet senki el nem veheti tőlünk. Életünk elrejtett élet. Ebből fakad a másik következmény: a Krisztusra való folyamatos és tudatos figyelés. A világban annyi más tájékozódási pontot mutatnak: megélhetés, kényelem, önmegvalósítás, külsőségek, a többieknek való megfelelés. Ezekhez mérjük, vagy kellene mérnünk a világ szerint az életünket. Ezzel szemben nekünk Krisztus a tájékozódási pontunk. „Az odafennvalókkal törődjetek” - írja az apostol. Ha olvassuk az egész levelet, akkor kiderül, hogy ez egyáltalán nem jelenti, hogy testi mivoltunkat megtagadnánk. Nem földrajzi irány a „fenn” hanem lelki: Krisztusra tekintést jelent. Igyekszünk úgy élni, ahogyan Jézus élt közöttünk. Ugyanazzal a szeretettel, igazsággal, őszinteséggel. Folyamatos döntést igényel, hogy Krisztussal feltámadtunk, és új életben járunk. Ez a harmadik következhet.” (Zsolt 121,5.7) A genfi zsoltár ugyanezt a szakaszt azzal nyomatékosítja, hogy felszólító módban fogalmaz: „Az Úr téged megőrizzen, / Kezet rád terjesztvén / Árnyékkal befedjen!” (3. vsz.) A szöveg hálaadással emlékezik meg Isten gondviseléséről, aki „lábad botlani nem hagyja” (2. vsz.). Sőt nemcsak a lábat, hanem a lelket is védi az eleséstől, erkölcsi botlástól: „Az Úr őrizze örökké / Lelkedet eséstől, / Mentse meg veszélytől!” (4. vsz.) Loys Bourgeois mint dallamszerző vett részt a genfi zsoltároskönyv összeállításának munkájában. A frant £ £ Sze - mem a he - gyek - re ve - tem, On -i: r r P'P íir nan fe - lül né - kém Min-den se - ge - del-mem. £ Is - ten az én re - mény - sé-gem, Ki í az e -r J --m m get for-mál - ta, És e fol-det al - kot - ta. 2. Lábad botlani nem hagyja, És aki rád vigyáz, Nem szunnyadozik az Izráelnek vigyázója, Mert az nem aluszik el, De rájuk gondot visel. 3. Az Úr téged megőrizzen, Kezet rád terjesztvén Árnyékkal befedjen! Hogy a nap ő hévségében, Néked ne ártson éjjel A hold az ő fényével! 4. Az Úr őrizze örökké Lelkedet eséstől, Mentse meg veszélytől! Az Úr híven megőrizze A te kimenésedet És te bejövésedet! Szemem a hegyekre vetem A VASÁRNAP IGÉJE mény. Talán nem is jó szó az, hogy döntés. A valósághoz való alkalmazkodásról van szó. Ha elkezdődött az iskola, nem tehetünk úgy, mintha még mindig szünet lenne. Alkalmazkodnunk kell a valósághoz: iskolába megyünk, tanulunk. Aki megházasodott, nem tehet úgy, mintha nem lenne házastársa, családja. Ehhez a valósághoz kell alkalmazkodnia. Akkor is, ha pillanatnyilag nem látja ennek semmi előnyét. Akkor is, ha sokkal kényelmesebb lenne elfeledkezni erről a valóságról. Ha azonban vállaljuk a valóságot, ha annak megfelelően döntünk, akkor egyre szebbé és teljesebbé válik a házasságunk. Ugyanígy nem látjuk sokszor mi sem, milyen nagyszerű dolog Krisztussal járni. Vonzóbb lenne olykor nélküle. Folyamatos döntést igényel, hogy tudatosítsuk magunkban a Krisztushoz tartozást, hogy a mi életünk Krisztusban van. Hogy bele kereszteltettünk. Ő a mi életünk. S eközben lassan megválaszolatlan kérdéseink éle is eltompul, mert békességet találunk Jézusnál, aki keresztségünkkor mellénk szegődött, aki végig velünk jön az úton, s aki szenvedésének és feltámadásának erejével erősít bennünket. Ámen. ■ Bencze András Imádkozzunk! Atyánk, áraszd ránk Szentlelkedet, hogy felemelje tekintetünket, és meglássuk Jézust, és kövessük őtföldi vándorutunkfolyamán a halálból az életbe! Ámen. CANTATE cia zeneszerző-kántor tollából származik a 121. genfi zsoltár dallama is, melynek főként az első fele festi le szemléletesen a szöveg tartalmát: az első két sor dallamvonala felfelé irányítva tekintetünket fokozatosan emelkedik, míg a második dallamsorban elérkezik csúcspontjára. A genfi zsoltárok feldolgozásai közül a legjelentősebb Claude Goudimel francia zeneszerző kóruskötete, mely a dallamok megjelenése után röviddel, 1565-ben készült el. A 20. század egyik legnagyobb hatású református zeneszerzőjének, Gárdonyi Zoltánnak a 121. zsoltárhoz készült darabját is érdemes kiemelnünk, amely archaikus szépségével kiváló feladat lehet templomi kórusok számára. Kodály Zoltán egy nagyszabású, nehezebben megtanulható kórusműben dolgozta fel a dallamot, Szemem a bércekre vetem szövegkezdettel. A százötven zsoltárparafrázis magyar fordítását Szenei Molnár Albert református lelkész-nyelvtudósnak köszönhetjük. Szenei 1590-től a reformáció „bölcsőjében” Wittenbergben, később Heidelbergben és Strasbourgban folytatta tanulmányait. Németországi tartózkodása során ismerte meg a genfi zsoltárokat, melyeket 1607-ben rendkívüli gyorsasággal, mindössze fél év alatt - leginkább Ambrosius Lobwasser német fordítására támaszkodva - átültetett magyar nyelvre. Az ő szövegei örökké időszerű tartalommal, a genfi zsoltárdallamok pedig megragadó erővel szólnak ma is az őket éneklő gyülekezetekhez. ■ Fekete Anikó
